„Velünk van az Isten”
Vannak idők, amikor a hétköznapok rendje felborul, amikor a megszokott biztonság helyét a bizonytalanság, a tervekét pedig a kérdések veszik át. Kárpátalján ma ilyen időket élnek az emberek. A háború nem csupán a frontokon zajlik, hanem ott van a családok életében, a döntések súlyában, a hiányzó tekintetekben és a kiüresedett templompadokban is. Mégis, ebben a megrendült világban is vannak kapaszkodók: a hit, a közösség, az egymásért vállalt felelősség és az a reménység, amely nem a körülményekből, hanem Isten ígéreteiből táplálkozik. Egy lelkész szolgálata ilyenkor különös súlyt kap. Egyszerre kell helytállnia pásztorként, vigasztalóként, útmutatóként és családapaként – miközben ő maga is ugyanannak a bizonytalanságnak a részese, mint a rábízottak. Hogyan lehet ebben a helyzetben megmaradni? Miből merít erőt a szolgálathoz, és miként éli meg mindezt a családjával együtt? Hogyan változott meg a gyülekezet élete, és milyen jövőt lát maga előtt? E kérdésekről beszélgettünk Dénes Zsukovszky Elemér borzsovai református lelkipásztorral, aki személyes tapasztalatain, hitének megélt valóságán és közösségének mindennapjain keresztül ad képet arról, mit jelent ma helyben maradni, szolgálni és reménykedni.
- Beszélgetésünk elején menjünk vissza egy kicsit az időben, gyermek- és ifjúkorára. Milyen kötődése volt az egyházhoz, hithez, Istenhez? Hogyan került közel Istenhez?
- Gyerekkorom az 1990-es években Nagyszőlősön telt, és nagyon ingergazdag volt. Olyan közegben nőhettem fel, ahol napi szinten kellett beszélnem a magyar és az ukrán nyelvet egyaránt. Ez gyermekként nem okozott nehézséget vagy kihívást, éppen ellenkezőleg: sokat segített abban, hogy később, felnőttként könnyebben boldoguljak. Gyerekkoromat az is meghatározta, hogy nem kifejezetten református közegben nőttem fel, ugyanakkor nagyon korán megláthattam, miként élik meg és gyakorolják hitüket a különböző felekezetekhez tartozó emberek. Visszaemlékszem egy idős szomszéd nénire, aki az ortodox hitet gyakorolta, és arra, milyen fontos szerepet töltöttek be életében az ünnepek. De élénken él bennem azoknak a hittanóráknak az emléke is, amelyekre anyai nővérem vitt el magával – ő római katolikus. Vele mentem, és örömmel hallgattam Tihamér atya Jézusról szóló tanításait. Arra is emlékszem, amikor nővérem elsőáldozott: ott ültem az első padban, és amikor megkapta az ostyát, mellém ült, letörte a felét, és megosztotta velem. Maradandó, életre szóló ökumenikus élmény volt ez számomra.
Amikor első osztályos lettem, Czirók Éva néni látogatott meg bennünket, és azt a feladatot adta, hogy mindenki menjen haza, és kérdezze meg, melyik felekezethez tartozik. Akkor még nem igazán értettem ezt a szót, de azt már tudtam, hogy bár egy az Isten, sokféleképpen szeretik Őt. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy gyermekkoromban sok istenfélő és hívő embert adott mellém. Az ő életükön keresztül valamit megsejtettem abból, hogy ez az Isten engem is keres és szeret. Amikor megkezdtem iskolai tanulmányaimat, egyszeriben vágyódást éreztem a templom iránt. Jó volt az Úr, mert gondoskodott arról is, hogy legyen mellettem egy szomszéd bácsi, akivel együtt járhattunk rendszeresen istentiszteletre. Idővel ez annyira természetessé vált, hogy már hétköznapokon is ott ültem az idősebbek között.
Emlékszem egy alkalomra, amikor hétközi istentiszteletre mentem, és megláttam, hogy a kis virágoskertben kinyílt a jácint. Gyorsan szedtem egy kis csokorral, és vittem magammal a templomba. Végtelenül megható volt számomra, hogy azon a napon az általam szedett virágok illatoztak az Úr asztalán.
Mindezeket az emlékeket azonban megelőzi egy még korábbi élményem. Négyéves voltam, amikor édesanyámmal vonatra ültünk, és meglátogattuk a nagymamámat, aki nyolc éven keresztül gondozta ágyhoz kötött testvérét. Mind a mai napig emlékszem arra a kis faházra, amelyben éltek, a szőlővel befuttatott tornácra és az udvaron álló akácfára. Akkor nem a szerény körülmények tűntek fel, hanem az, hogy minden tele volt élettel.
Nagymamám testvére, Viola néném egyszer magához hívott, összekulcsolta a kezemet, és imádkozni tanított. A tanítás végén rám mosolygott, és azt mondta: „Fiam, belőled egyszer pap lesz”. Úgy hiszem, már ekkor közel kerültem Istenhez, aki mindig olyan embereket küldött mellém, akik által jobban megismerhettem Őt. - Mindig is lelkész szeretett volna lenni? Mikor döntött a lelkészi hivatás mellett, illetve hogyan történt az elhívása erre a szolgálatra?
Gyermekként mindig csodálattal töltött el, amikor a templomban figyelhettem a lelkipásztort. Hallhattam legátusok szolgálatait is, és gyakran próbáltam magamat az ő helyükbe képzelni. A kötött liturgiai szövegeket hamar megtanultam, és magamban „lelkészt játszottam”… Ma már úgy látom, hogy számomra a templom a béke szigetét jelentette, a lelkipásztor személye pedig azoknak a felnőtteknek a szimbóluma volt, akik jó úton járnak, jó irányba haladnak. Ez a gyermeki, kissé romantikus kép azonban csak néhány évig tartott. Eljöttek a fiatalkor nehézségei: kérdések, példaképek keresése, a „miértek” megválaszolásának küzdelme – és ebben egy időre elakadtam. Így az Istennel való kapcsolatom is megingott. Kezdtem Istent is olyannak látni, mint a felnőtteket: én nem értem őket, ők pedig nem értenek engem. Elvesztem, és ezzel együtt elveszítettem az Istennel való kapcsolatomat is. Mintha helyet cseréltünk volna: én léptem az Ő helyébe, Őt pedig magam mögé akartam állítani. Egy állandó küzdelem indult el bennem, amely kívülről is látható volt, de valójában belül zajlott. Volt egy időszak az életemben, amikor úgy éreztem, az élet egyetlen célja az, hogy megfeleljek – újra és újra megfeleljek. Ez azonban nem sikerült, és dacossá váltam. Mégis, ebben az útkeresésben végig ott hordoztam magamban a gyermekkori mondatot: „Fiam, belőled egyszer lelkész lesz”. Ennek a jelentése és az Istentől kapott elhívás végül gimnazista koromban találkozott egymással.
Szüleim számára talán ez volt a legnehezebb időszak velem. Édesapám azt szerette volna, hogy református gimnáziumban tanuljak tovább. Én ezt akkor nem így láttam, ezért a felvételi vizsgán szinte igyekeztem nem megfelelni. Ez majdnem sikerült is. A bibliaismeret és az egyháztörténelem azonban olyan jól ment, hogy maximális pontszámot értem el. Az iskola vezetősége végül úgy döntött, ad egy esélyt. Akkor bosszús voltam emiatt, ma viszont hálás szívvel gondolok vissza rá, mert látom, hogy Isten így rendezte az utamat. Hálás vagyok minden oktatóért, nevelőért, a konyhán dolgozókért és az igehirdetőkért, akiket ott megismerhettem – és rajtuk keresztül a Megváltó Jézust is. Az ott töltött három év alatt továbbra is kerestem az utamat, próbáltam megérteni, mi végre teremtettem. Végül azonban Jézus nagyon személyesen megszólított. Ekkor kezdődtek az úgynevezett „imaharcok”, mert döntenem kellett, merre induljak tovább. Megkaptam az elhívást, és igent mondtam rá – bár akkor még nem tudtam, hogy az Úrnak további tervei is vannak velem.
Érettségi után ugyanis nem kaptam azonnal püspöki ajánlólevelet a teológiára, hanem egy év szolgálati és gondolkodási időt. Ez eleinte nagyon nehéz volt számomra, hiszen biztos voltam az elhívásomban, és abban is, hogy az Úr velem lesz. Akkor még nem értettem, miért történik mindez, de ma már látom: valóban velem volt.
Ebben az időszakban a borzsovai gyülekezetben, Szanyi György lelkipásztor mellett kezdtem meg diakóniai évemet. Visszatekintve, ma már világosan látom, hogy az Úr rendezte így az utamat, hiszen végül ma ebben a gyülekezetben szolgálhatok.- Milyen elképzelésekkel, célokkal indult ezen a pályán? Milyen lelkész szeretett volna lenni? Mit tart a lelkész legfontosabb erényének, feladatának?
- Amikor megkezdtem teológiai tanulmányaimat a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, kezdetben úgy gondoltam, hogy ez egy „lelkészcsináló” intézmény. Naivan azt vártam, hogy itt majd mindenre választ kapok, hogy mit és hogyan kell tenni. Soha nem felejtem el az első órát az egyetem falai között, amikor az idős professzor a filozófia nyelvén arról beszélt nekünk, hogy nincs Isten. Ez akkor megijesztett, és azt gondoltam, talán rossz helyen vagyok. Idővel azonban megértettem a professzor szándékát. A teológia nem az a hely, ahol hitet adnak az ember kezébe, hanem az, ahol megtanítanak arra, hogyan találjuk meg az utat akkor is, ha eltévedünk. Tanulmányaim során igyekeztem mindazt a tudást és eszköztárat magamba építeni, amit a teológia kínált. Itt tanulhattam meg egy olyan belső, lelki műhely kialakítását, amely elengedhetetlen a lelkipásztori szolgálathoz.
Hogy milyen lelkész szerettem volna lenni? Természetesen nagy hatással voltak rám azok a lelkipásztorok, akik előttem jártak, és akiktől tanulhattam. Mégis igyekszem tartózkodni attól, hogy valakihez hasonlóvá váljak – még akkor is, ha nagyra becsülöm őket. Úgy hiszem, minden lelkipásztornak megvan a maga útja, amelyen Jézus formálja őt.
2017-ben, amikor hazatértem, volt egy emlékezetes első hivatalos szolgálatom a tiszabökényi gyülekezetben. Egész héten erre az igehirdetésre készültem, majd vasárnap remegve léptem fel a szószékre. A prédikáció minden mondata le volt írva. Amikor azonban felolvastam az alapigét – a lábmosás történetét (Jn 13,11) –, hirtelen megértettem, hogy olyasmiről fogok beszélni, amit még magam sem értek igazán. Akkor különösen megragadott Jézus szava Péterhez: „Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted”. Ez a mondat nyílként hatolt a szívembe, és azóta is bennem él. Azóta is azon vagyok, hogy egyre jobban megértsem az Urat. Olyan lelkész szeretnék lenni, aki érti az ő Urát.
És hogy mit tartok a lelkész legfontosabb erényének és feladatának? Azt, hogy arról az Úrról szóljak, akit magam is megismertem – nem többet, és nem kevesebbet mondani Róla. Természetesen sok mindent lehetne még felsorolni, de végső soron minden a kegyelemből fakad, nem a mi érdemünkből. - A lelkész nem csak a szószéken lelkész…
- Erről mindig egy anekdota jut eszembe: „Van lelkész, aki hat napig láthatatlan, a hetedik napon pedig érthetetlen”. A szószék kétségtelenül kiemelt hely minden közösség életében, de az odavezető út mindig a hétköznapokon át vezet. Én a hétköznapjaimat is a gyülekezetben élem meg, és rendkívül hálás vagyok azért, hogy falusi lelkipásztor lehetek. Rengeteget tanulok az idősebb gyülekezeti tagoktól, és őszintén mondhatom, jól érzem magam közöttük. Ez nemcsak a templomi alkalmakat jelenti, hanem a közös munkát is. Előfordul például, hogy lelkipásztorként meghívnak egy disznóvágásra, ahol természetesen én is ott vagyok a „fogók” között. Ezek az alkalmak is a szolgálat részei. Ilyenkor igyekszem kevesebbet beszélni és többet hallgatni. Talán lelkipásztori „betegség”, hogy sokat beszélünk, de a hétköznapok megtanítanak arra, hogy figyeljünk másokra. Ezek rendkívül értékes pillanatok számomra, mert segítenek abban, hogy valóban megismerjem a rám bízott közösséget. Ahhoz pedig, hogy megismerjem a nyájat, jelen kell lennem közöttük.
- Ön az önkéntes egyházi tűzoltóság munkájában is aktívan részt vesz. Ez hogyan alakult?
- Teológiai tanulmányaim alatt ismerkedtem meg az önkéntesség lehetőségével. Egy évet Angliában is önkénteskedtem, Margate városában. Ott főként bevándorlók között szolgáltam, de volt alkalmam hajléktalanok, rászorulók, idősek és fiatalok között is tevékenykedni. Debreceni kollégistaként a Magyar Református Szeretetszolgálatnál kezdtem el szolgálni. Két éven keresztül részt vettem a hajléktalanmisszióban. 2010-ben a felsőzsolcai árvíznél önkénteskedtem, majd jelen voltam a devecseri iszapkatasztrófánál is. 2013-ban a tahitótfalui árvíznél is segítettem. Itt találkoztam a Derceni Egyházi Önkéntes Tűzoltóság parancsnokával, Zsukovszky Miklóssal és csapatával. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a találkozás később milyen jelentőséggel bír majd az életemben. Jóleső érzés volt, és büszkeséggel töltött el, hogy kárpátaljai magyarként ott lehettünk, ahol szükség volt ránk, és segíthettünk a bajba jutott embereken. Ez volt néhai apósom, nagytiszteletű Zsukovszky Miklós esperes és tűzoltóparancsnok jelmondata is: „Istennek dicsőség, egymásnak segítség!” Később az Úr úgy formálta az életemet, hogy megismerkedhettem az ő lányával, dr. Zsukovszky Annával, akivel 2019-ben házasságot kötöttünk. Így az önkéntesség számomra nem lezárult, hanem folytatódott – immár itthon is.
- A lelkészek általában nem választják meg a szolgálati helyüket. Hogyan érzi, jó helyre került? A helyén van?
- A válaszomat egy kicsit távolabbról kezdeném. A teológiai évek alatt sokféle élmény ért, amelyek többsége az anyaországhoz kötődött. Így bennem is felmerült a kérdés: hogyan tovább, és főként, hol tovább? Ezt a kérdést Isten elé vittem, és a következő vasárnap a templomban meg is kaptam rá a választ. Az igehirdetés Ábrahám és Lót történetéről szólt. Ábrahám választás elé állította fiatalabb rokonát, Lótot, aki körbenézett, és a szemének tetsző, gazdag, termékeny vidéket választotta: legelőket, kutakat, élhető városokat. Ő a látható alapján döntött. Ábrahám azonban Isten ígéretét kapta: bármerre megy, az Úr megáldja őt. Akkor értettem meg, hogy nekem haza kell jönnöm, és bárhova kerülök, Isten meg fog áldani. Ma hálás szívvel mondhatom: így is történt. A válaszom tehát az, hogy igen, a helyemen vagyok – és áldott vagyok.
Már nős emberként került ki a szolgálatba? Hogyan ismerkedett meg a feleségével?- Feleségemmel már itthon ismerkedtem meg, amikor a Huszti Református Egyházközség lelkipásztora voltam. A történet érdekesen kezdődött: egy fogfájással. Így kerültem Anna kezei közé, hiszen ő fogorvos. Segített megszüntetni a fájdalmamat, én pedig utána már „szorgalmasan kerestem” a fogaim hibáit, hogy újra találkozhassunk. A közös beszélgetések, az azonos érdeklődés és a hit formált bennünket eggyé. Olyan érzés volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Voltak ugyan távolsági nehézségek, hiszen Anna ekkor már többnyire Magyarországon dolgozott, de a házasságkötés előtt hazatért, és itthon állt munkába. 2019-ben házasodtunk össze, 2020-ban pedig megszületett a lányunk, Adél.
- A lelkész nemcsak lelkész, hanem férj és családapa is. Mindkettő nagyon fontos. Hogyan tudja ezt összeegyeztetni?
- Úgy gondolom, hogy mindenekelőtt azt kell kimondanom: mindez Isten kegyelmi ajándéka. Nem önmagamtól vagyok az, aki vagyok, hanem Isten engedte meg, hogy lelkipásztor, férj és édesapa lehessek. Ezek nem privilégiumok, hanem csodák az életemben. Annyiban persze könnyebb a helyzetem, hogy a feleségem lelkészcsaládban nőtt fel, így pontosan tudja, milyen a lelkipásztori élet. Ez nagy segítség számomra, mert könnyen alkalmazkodik a szolgálathoz, sőt maga is aktívan részt vesz benne. Anna kántorként és a szociális konyha vezetőjeként szolgál, emellett fogorvosként Dercenben és Nagydobronyban dolgozik, valamint a püspöki hivatalban projektvezetőként is helytáll. Ugyanakkor nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy az egyensúly megmaradjon az életünkben, és elegendő időt töltsünk együtt. Gyakori hiba, hogy a család háttérbe szorul, miközben a szolgálat kerül előtérbe. Amikor ez megtörténik, a feleségem jelzi, hogy ezen változtatni kell – és igyekszem is erre egyre tudatosabban figyelni.
Az elmúlt évben nagy veszteség ért bennünket: elhunyt Anna édesapja. Számomra ő példakép volt – olyan ember, aki mindenekelőtt férj és édesapa volt, miközben hűséges lelkipásztorként szolgált. Olyan ember, aki értett a kétkezi dolgokhoz is: ha kellett, megjavította a csónakmotorját, ha kellett, tüzet oltott – és mindeközben lelkipásztor maradt. Igyekszem az ő példáját követni. Amikor csak lehetőségünk van rá, megragadjuk az alkalmat, hogy együtt legyünk családként: közösen főzünk, étkezünk, takarítunk, biciklizünk, motorozunk, imádkozunk, és együtt járunk istentiszteletre. Közben pedig figyelem, hogy a lányom milyennek lát engem. Ő a szószéken is az édesapját látja – és úgy gondolom, ez így van jól. - Azt szokták mondani, hogy a parókia fala üvegből van, a lelkészcsalád kirakatban él. Nem teher ez?
- Mindaddig nem teher, amíg nem válunk célponttá. Kétségtelen, hogy ránk jobban odafigyelnek. Vannak, akik példát keresnek, irányt szeretnének látni, és ezt egy lelkészcsalád életén keresztül is megtalálhatják. Ugyanakkor vannak helyzetek, amikor ezek az „üvegfalak” valóban teherré válnak. Mégis fontos látni, hogy ezek az üvegfalak egy közösségi térben állnak, ezért különös érzékenységgel kell bánni velük. Ugyanakkor lehetőséget is hordoznak: rajtuk keresztül mások is megláthatják, hogy mi is hasonló küzdelmekkel nézünk szembe, mint bárki más. Így az üvegfalak egyszerre lehetnek teherként hordozott valóságok, olykor tükrök, máskor pedig olyan eszközök, amelyek az Úr Jézus Krisztusra, mint Megváltóra mutatnak.
- Mostanság a kialakult helyzet miatt sokan elmennek Kárpátaljáról. Hogyan hatott ez a gyülekezet életére? Önben nem merült fel, hogy elmenjen?
- Bennem nem merült fel. Máig élénken emlékszem azokra az igei történetekre, amelyekkel közvetlenül a háborút megelőzően foglalkoztunk. Egy család történetét tanulmányoztuk január végén és február elején – Ruth könyvét. Ott is egy család került krízishelyzetbe, és a körülmények arra kényszerítették őket, hogy elhagyják Betlehemet, a kenyér házát. Döntésüket azonban Isten nélkül hozták meg, és ez a krízis tragédiák sorozatába torkollott, egy család széthullásának szélére sodródva. A kegyelem azonban közbelépett, és ami könnyekben és gyászban kezdődött, azt a Gondviselés végül vezetéssé, áldássá és örömmé formálta. Akkor úgy éreztem, nem véletlen, hogy ezt az igei vezetést kaptuk, és hiszem ma is, hogy Istennek jó terve van.
Természetesen a mi gyülekezetünk is elszenvedte a helyzet következményeit. Sokan elindultak, vannak, akiket immár több mint négy éve nem láttam. Őszintén hiányoznak ezek a testvérek. Kezdetben kétségbeestem: mi lesz így velünk, és mi lesz velük? Azóta a helyzet nem lett sem könnyebb, sem jobb. Én ma is azért imádkozom, hogy a hazatérés reménye ne aludjon ki bennük. Hallom a külső hangokat, a csüggedést, a kételyeket, de közben igyekszem a Jó Pásztor hangjára figyelni. 
Hogyan látja: ebben a háborús helyzetben az emberek közelednek Istenhez, jobban keresik Őt?- Az első napokban valóban közelebb fordultak. És hála Istennek, vannak, akik azóta is megmaradtak a gyülekezet közösségében. Ám sajnos azt is látom, hogy az elhúzódó háború következtében sokak hite meginog. A mindennapi embertelenség és igazságtalanság látványa nehezen feldolgozható, és kérdéseket szül. Ha pedig ezekre a kérdésekre nem érkeznek válaszok, akkor repedések jelennek meg a hit falain. Első látásra ezek a repedések talán nem tűnnek veszélyesnek, de idővel akár életeket is romba dönthetnek.
A külső háború mellett egy belső harc is zajlik: a gonosz igyekszik az embert éppen a hitében megingatni. Pál apostol szavaival élve: „Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak”. Én leginkább ezt látom: minden ember életében, minden családban jelen vannak ezek a belső küzdelmek. Sokan próbálnak egyéni megoldásokat találni, de ezek többnyire csak átmeneti enyhülést hoznak. Hiszem és vallom, hogy a legmélyebb belső harcokat az Úr Jézus Krisztussal együtt kell megvívnunk – különösen ezekben az időkben. - Hogyan látja a gyülekezet és az egyház jelenét, és milyen jövőképet lát maga előtt?
- A sok nehézség közepette is számtalan áldást tapasztaltunk meg. 2022. február 21-én kezdtük el templomunk belső felújítását – három nappal később kitört a háború. Felfoghatatlan volt mindaz, ami körülöttünk zajlott. Láttuk, ahogy emberek összecsomagolnak és elindulnak, voltak, akiktől még elköszönni sem tudtunk. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom. Mi azonban folytattuk a megkezdett munkát.
Nagy kegyelem volt, hogy éppen akkor kezdtük el a felújítást, mert az itthon maradt férfitestvérek számára több mint egy éven át ez megélhetést jelentett. Ahogy haladtunk előre, sorra jöttek a nehézségek, olykor megoldhatatlannak tűnő helyzetek. Mégis minden lépésünknél megtapasztaltuk az Úr jelenlétét és segítségét. Emlékszem, egyszer egy idős asszonytestvér jött fel a parókia udvarára, egy kis gyümölcsöt hozva. Azt mondta: „Tiszteletes úr, az itt folyó munkák adják számunkra a reményt. Mi abban bízunk, hogy Istennek még terve van itt velünk”. És valóban így volt. Számtalan olyan történetet tudnék elmondani, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy Isten velünk volt, megsegített bennünket, sőt sokszor többet adott annál, mint amit elgondoltunk.
Azóta templomunk kívül-belül megújult, és ma úgy tekintünk rá, mint egy ékszerdobozra – Isten házára. Az ékszerdoboz elkészült, és hála az Úrnak, benne vannak a drága életek is. A jelenlegi nehézségek közepette tehát egyértelműen azt tudom mondani: velünk van az Isten.
A jövőt illetően nem szeretnék hamis próféta lenni, aki könnyű válaszokat ad. Lehet, hogy jobb lesz, lehet, hogy könnyebb – de ez attól is függ, hogy mi, emberek, bűnbánattal odafordulunk-e az Úrhoz. Ha a bűnbánat elmarad, ha nincsenek megtérések, akkor attól tartok, a szenvedés, a békétlenség és a háború velünk marad. Jövő ott van, ahol jelen van a bűnbánat.
Marton Erzsébet
Névjegy
Dénes-Zsukovszky Elemér 1990. február 6-án született Nagyszőlősön. Tanulmányait a Nagyszőlősi 3. Számú Perényi Zsigmond középiskolában végezte, majd 2005-ben felvételt nyert a Nagydobronyi Református Líceumba, melyet 2008-ban fejezett be. A líceum befejezése után egy év diakóniai szolgálatot végzett a Borzsovai Református Egyházközségben Szanyi György lelkipásztor felügyelete alatt. 2009-ben kezdte meg tanulmányait a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Teológiai tanulmányai alatt 2013-14 között egy diakóniai évet töltött Angliában, Margate kisvárosában. 2015 és 2016 között részt vett az Erasmus+ nemzetközi programban, így ez idő alatt teológiai tanulmányait a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben folytatta. 2016-ban sikeres kápláni vizsgát tett, ekkor visszatért szülőföldjére Kárpátaljára. Segédlelkészi szolgálatát Tiszabökényben és Tiszapéterfalván kezdte meg. Néhány szolgálati hónap után Zán-Fábián Sándor püspök, kihelyezte a Huszti Református Egyházközségbe. 2021 októberében a Borzsovai Református Egyházközség hívta meg lelkipásztorának. 2022. április 8-án iktatták be a Borzsovai Református Egyházközség lelkipásztorának.
- május 2-án házasságot kötött dr. Zsukovszky Annával, 2020. augusztus 28-án született meg első gyermekük Adél.
