Beszélgetés Menyhárt István mezővári lelkésszel

„Uram, te voltál a mi hajlékunk nemzedékről nemzedékre”

Menyhárt István mezővári lelkipásztor

A lelkész, Isten követeként, a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért, bátorításáért. Ez soha nem volt könnyű feladat, ám a mostani helyzetben, amikor egyre nagyobb a nyomás rajtuk, mindenféle téren, még nehezebb. És úgy kell bátorítani, bizonyságot tenni, hogy az ne emberi legyen – Istenre mutasson… A lelkész felelősségteljes hivatása mellett férj, édesapa is. Cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, példaként szolgál a híveknek. Lelkészbemutató sorozatunkban ezúttal ismerjék meg Menyhárt István mezővári lelkészt, akinek egész lényéből sugárzik a szeretet, aki hitelesen tesz bizonyságot életével gyermeknek, felnőttnek egyaránt, aki minden nehézség ellenére elégedett, s vallja: mindig jobbat kapott Istentől, mint amit megérdemelt.

• Gyermekkorában milyen kapcsolata volt Istennel? Hogy ismerte meg Őt? Hogyan kapta az elhívást?
• Végtelenül hálás vagyok, mert egy istenfélő családban és közösségben nőhettem fel Szernyén. Különösen nagyszüleim jó példát mutattak. Édesanyám, és elsősorban nagymamám hitgyakorlata igazán nagy hatással volt rám. No meg a lelkészünk! Aki nem csupán a templomban hirdette az igét, de egész életével Istenre mutatott. Horkay László a fiatalokat is nagyszerűen meg tudta szólítani és össze tudta fogni. És nem csak a szernyeieket, de tavasztól őszig több gyülekezet fiataljainak tábortüzes ifjúsági találkozókat szervezett a gyülekezet munkatársaival. Olyan jó volt már akkor is együtt dicsőíteni az Urat! És rengeteg más gyerek- és ifjúsági alkalmon vettem/vettünk részt. Úgy éreztem, egyre közelebb kerültem Istenhez. Ám a Nagydobronyi Református Líceum volt az a bölcső, ahol az elhívásomat kaptam, s ahol odasegítettek erre az útra. Igaz, nem azzal a szándékkal felvételiztem a gimnáziumba, hogy lelkész legyek. Pontosan még nem tudtam, mi szeretnék lenni, de nagyon érdekelt az egészségügyi, az orvosi pálya, és itt ahhoz is nagyszerű alapot adtak. Ám egyre inkább éreztem, hogy nem az az én utam. Tanáraim olyan példák voltak, olyan igaz emberek, akik döntő befolyással voltak az elhívásomra. Mindent megadtak, hogy erre az útra léphessek.
• Döntött a teológia mellett, Sárospatakon folytatta tanulmányait. Milyen elképzeléssel, célokkal indult ezen a pályán? Milyen lelkész szeretett volna lenni?
• Nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, mert nagyon jó lelkészpéldák voltak előttem. Mint említettem, Horkay püspök úr, majd később Béres László voltak a gyülekezetünk lelkészei, a líceumban pedig Dávid Árpád és Kolozsy András lelkészek tanítottak bennünket. Példáik belém ívódtak. Amit a püspök úrtól láttam, az az, hogy messze nemcsak a templomi szolgálatról szól a lelkészség, hanem hogy együtt kell élni a közösséggel. Az emberek felé való szolgálatot, a szociális érzékenységet elsősorban tőle tanultam meg.
  

  Menyhárt István lelkipásztor a szüleivel 2010-ben

  Amikor pedig az elhívásomban megerősödtem, akkor tudatosult bennem, hogy a leglelkészibb feladat az evangélium hirdetése. Amikor felfogtam a prédikációk fontosságát, akkor megértettem, hogy elsősorban lelki kenyeret kell adni az embereknek. És ez az a szolgálat, amit egy életen át kell tennem, bármilyen körülmények között. Olyan jó, hogy ezt nem nekem kell megteremteni, mert ha az Úr szól, a szavát adja a számba, és nekem csak azt kell tolmácsolnom, hogy sokak lelki táplálékává, a sötét világban pedig világossággá váljék az emberek számára! Ez a világosság, ha beragyog az én életembe és engem is formál, akkor válik hiteles bizonyságtétellé ebben a hiteltelen, hamis világban.

• Erre mennyire készít fel a teológia?
• 

  Menyhárt István a feleségével Oldenburgban 2010-ben

  Lényegében ott elsősorban erre készítenek fel. A pataki teológia ebben erős igei központú tanítást adott. Megerősítették bennünk, hogy az igehirdetésünk legelső számú hallgatója maga az Úr Isten. Mindig ezzel a tudattal kell készülni, akár gyerekek, akár idősek előtti, akár temetési vagy esküvői szolgálatra. Mert ott az az Úr van, aki engem oda küld, és aki általam az igei üzenetet tolmácsolni akarja a hallgatóságnak. És én igyekszem ehhez tartani magam, akár ötperces áhítattal, vagy előadással, igemagyarázattal készülök, megkérdezem: Uram, mi az, amit Te szeretnél üzenni általam? Ez lenne mindenkor a helyes hozzáállás. De nagyon sokszor érzem, hogy egyre leterheltebbek vagyunk, nekünk is sok mindenre kell figyelni, és ez szét tudja szakítani az embert, ha nem az igei vezetésre figyel. Ebbe a hibába magam is beleesem, amikor a feladatok hajtanak, visznek tovább, nem pedig a vezetés, ami a legfontosabb lenne. Érzem és tudom, hogy az Úrról való bizonyságtételt ugyanazzal a szeretettel, ugyanazzal a lelkesedéssel kell tenni idősebb korban is, mint fiatalon, az életünk minden időszakában tőle függünk. Nemhiába mondja az ige a zsidókhoz írott levélben, hogy figyeljetek oda tanítóitokra, s különösen nézzétek meg az életük végét… Én nagyon hálás vagyok Istennek, hogy vannak előttem olyan hiteles emberek, akik által én is erőt meríthetek. Nagyon szeretnék hű lenni ahhoz az Úrhoz elsősorban, aki elhívott engem erre a szolgálatra, másodsorban azokhoz is, akiktől átvettem. Mindennap kérdésként merül fel, hogy vajon jól csinálom, vajon ilyennek kell lenni ma egy lelkésznek? Mert más a világ, mint harminc évvel ezelőtt volt. Ezért is figyelni kell arra, mit akar az Úr, nehogy elveszítsük a fonalat, nehogy túl emberi legyen az erőlködés, a mi akaratunk. Az Úr sokszor visszaparancsol maga mellé, elcsendesít, leültet, és akkor átértékeli, átgondolja az ember az útját, a dolgait, s rájövünk: sok mindent magunkra veszünk, ami nem a mi terhünk.

• Ezek a mostani próbák, a világjárvány, a háború is megállásra kell késztessen mindannyiunkat…
• Legalábbis, hogy átértékeljük az életet. Már a Covid is el kellett, hogy gondolkodtasson, hogy mennyire vagyunk urai az életünknek. De most ez a háború, annak hozadéka nagyon sok mindenre megtanít bennünket. Mikor kitört a háború, és sokan útra keltek, bennem felmerültek a kérdések, hogy hol vagyunk otthon, mi az otthonunk, hol van a mi biztonságunk, hova menjek, hol lesz még egy haza, hol lehet újrakezdeni mindent, megtalálom-e a helyemet. És olyan békességet kaptam az Úrtól, hogy Ő volt a mi hajlékunk nemzedékről nemzedékre. És hová tudnánk menni, ha nem benne találnánk meg azt!… Az Úr akkor azt mondta, hogy maradj veszteg, én harcolok értetek. És azóta is tapasztaljuk a gondviselését. De átértékeltük az életet, a fontossági sorrendet. Most, amikor egyre nagyobb a teher, egyre nagyobb a nyomás rajtunk mindenféle téren, egy hívő embernek, egy lelkésznek meg különösen is úgy kell bizonyságot tenni, hogy az Istenre mutasson, hogy az ne emberi legyen. Mert beállhatnánk a panaszkodók sorába, de akkor hogy hallják meg a ránk bízottak, hogy mi mindenért lehet hálát adni?! Ha a hívő ember, a lelkész is elcsügged, akkor hogyan tud erősíteni másokat, s hogyan tud arra az Úrra mutatni, aki mindenek fölött áll?! Még a háború fölött is. Erről most azért nehéz beszélni, mert benne vagyunk, mélyen a gödörben. Más egy kívülállónak azt mondani, hogy tartsatok ki, mert jó az Úr, és megint más nekünk, akik érintettek vagyunk. S nehéz ebből a mélységből biztatni magamat is, meg másokat is. S hogy mégis sikerül? Ez nem a mi erőnk. Ez nem a mi bölcsességünk. És itt érzem meg az Ige erejét, azt, hogy mennyire azt mondja az Isten, amire nekünk szükségünk van. Az igei vezetés most talán sokkal fontosabb, sokkal nagyobb bizalommal tekintünk rá, mint mikor minden rendben volt. Hogy cselekedjünk, mi a helyes?…
• Kanyarodjunk vissza egy kicsit az időben, a tanulmányok befejezéséhez. A lelkész nem igazán választhatja meg szolgálati helyét. Ön mindig is haza akart térni? Hogy érzi, jó helyre került? A helyén van?
  
  

  Menyhárt István a feleségével Hollandiában 2011-ben

• Én azzal az elhatározással tanultam végig a teológián, hogy haza fogok jönni. De mindenekelőtt szerettem volna világot látni. Sikerült is egy diakóniai évet Németországban tölteni, Oldenburgban, fogyatékkal élő emberek között szolgálni. Ez nyelvtanulás és világlátás szempontjából is meghatározó volt számomra. Akkor, huszonháromévesen még nagyon fiatalnak éreztem magam arra, hogy hazamenjek és másokat tanítsak. A teológia végén többen akarták, hogy Miskolcon maradjak a Lévay Gimnáziumban, vagy Sárospatakon, ugyancsak a gimnáziumban. Ezek inkább a barátaim vágyai voltak, nem az én akaratom. Nem is törtem magam ezért, hagytam, legyen, ahogy az Úr akarja. Mindkét ottmaradásom meghiúsult. Úgyhogy a németországi hazatérés után, a törvényeknek megfelelően, itthon jelentkeztem segédlelkészi szolgálatra. Akkor Váriban meg Szőlősgyulán volt szabad hely. Hogy ide kerültem, én ebben is az Isten vezetését látom. Mint minden sorsdöntő kérdésben. Az Isten mindig jobbat adott nekem, mint amit megérdemeltem. Nagyon jó gyerekkorom volt, jó családban nevelkedem, jó iskolákban tanulhattam – a szernyei iskolában is nagyon jó tanárok tanítottak, felkészítettek a gimnáziumra –, a teológia egy újabb lépés, és Németországban is sok olyan dolgot tapasztaltam, amire diákként vágytam, nagyon sokat utaztunk Európában… Láttam, hogy ezeket Ő rendezte, és azt mondtam: ott van az életem az Isten kezében. Hittem, hogy ahová helyeznek, az lesz az én helyem, azt Isten akaratának láttam.
• Akkor jó helyen van?
  
  

  A lelkészházaspár első gyermekükkel, Istvánkával 2017-ben

• Ez a kérdés számomra elsősorban nem azt jelenti, hogy fizikailag, földrajzilag hol vagyok, és az éppen tetszik-e nekem, hanem ennél sokkal komolyabb. Bárhol legyen az ember a világban, ha a szívében nincs rend, békesség, megelégedettség, hála, szeretet, akkor mindegy, hol él. A világ leggazdagabb országaiban is vannak panaszkodók, elégedetlenek. Vágyjon az ember a világ másik végére is, saját maga elől nem menekülhet el. A világon olyan hely úgysincs sehol, ahol minden ideális és tökéletes legyen az ember számára. A mi békességünk nem e világból való, a megváltó Jézus adja naponként, a menedékem nem csupán egy hajlék, amit otthonomnak nevezek, vagy egy falu, amit a sajátomnak tartok, hanem ennél sokkal több. A mi menedékünk, oltalmunk az Úr, Izrael Istene, aki otthont teremt még a kietlen pusztában is számunkra. Az Ő tenyerén, kebelén hogyne lennék a helyemen! Ott, tudom, hogy minden céllal történik, és minden emberi nyomorúságom, számos bűnöm ellenére az Ő kegyelme megtart és még a vesszeje és botja is javamat szolgálják. Ha előtte vagyok, akkor a helyemen vagyok, még akkor is, ha sok nyomorúságot kell átélnem. Mindent egy szerető atyai kéz mér rám, és ő mindezek elhordozásához bőségesen adja mennyei erejét. Ha erre gondolok, akkor igen, jó helyen vagyok, úgy érzem, a helyemen vagyok.
  Segédlelkésznek Váriba helyeztek ki, majd két évre maradtam beosztott lelkészként. Ez idő alatt igyekeztem megismerni a gyülekezet, ők is megismertek engem. Zán Fábián Sándor püspök úrral szolgálunk itt együtt. Személyében megint csak egy olyan példakép van előttem, aki az egyházért, az Úr Istenért a szolgálatában még a legnehezebb körülmények között is mindent odaadóan megtesz, és hűen kitart. A felém, mint lelkésztársa és családom felé nyújtott szeretete és gondoskodása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Várit otthonomnak tekintsem és a helyemen legyek. Szolgatársként kapcsolatunkat a kölcsönös tisztelet és a testvéri szeretet jellemzi. Úgy gondolom, ebben minden benne van. Kérem az Urat, hogy ez mindig így maradjon.
  Amikor leteltek beosztott lelkészségem évei, a gyülekezet presbitériuma úgy döntött, hogy maradjak továbbra is a vári egyházközségben, ezért egy második lelkészi állást hoztak létre, és azt velem tölttették be. Isten kegyelméből 14 éve szolgálom az Urat és az ő reám bízott nyáját Mezőváriban, mind a magyar, mind a cigány közösségekben.
  

  A lelkészházaspár a gyermekeikkel 2023-ban

• Mezőváriban igencsak sokrétű gyülekezeti élet folyik, intézményeket működtetnek…
• Ezek az intézmények nagyrészt ugyanabban az időben alakultak. 2012-ben megkezdődött a Nefelejcs Rehabilitációs Központnak a létrehozása, ugyanebben az évben az Immánuel Cigány Óvodának az építése. Később meg megépült a Tündérkert Református Óvoda, megalakult az egyházi önkéntes tűzoltóság és a gyülekezeti, valamint a kulturális élet bázisaként Váriban létrejött az Egyház a Nemzetért közösségi tér. A gyülekezeti munka mellett nagyon sok odafigyelést és energiát vesz igénybe az intézményeinknek a fenntartása és az ott folyó lelki élet vezetése, a kapcsolattartás. Ezek az intézmények mind úgy töltik be a feladatukat, ha az emberek szolgálata előtt az Úr szolgálatát betöltik, ezt mindenkor szem előtt kell tartanunk. Ezért az intézményeinkben heti rendszerességgel áhítatokat tartunk, foglalkozunk mind a munkatársak, gyermekek és szüleik támogatásával és hitbeli erősítésével. Mindezekre tekintve meg kell tanulnunk beosztani az időnket, hisz azt tapasztaljuk, hogy a munka egyre több, és a munkás egyre kevesebb.
  

  Lelkészkarácsonyi ünnepség 2023-ban

• Ön már házas emberként érkezett Váriba?
• Feleségemmel 2006-ban ismerkedtünk meg Balazséron egy konfirmandushéten, mindketten nevelők voltunk. Igaz, már korábban is ismertük egymást. Andrea a szomszéd faluban, Barkaszón élt, és találkoztunk azokon a korábban emlegetett tábortüzes alkalmakon. De Balazséron szerettünk egymásba, és ott döntöttünk, hogy egy párt alkotunk, ennek lassan 20 éve. Én akkor másodikos teológus voltam, ő Munkácson tanult a tanítóképzőben. Én háromhetente-havonta utaztam haza, akkor is csak egy hétvégére, úgyhogy ez távkapcsolat volt, de jól működött. És most 15 éve – a teológia befejezése után – a szernyei templomban kötöttünk házasságot. Így már férj-feleségként együtt mentünk Németországba, majd költöztünk Váriba. Nagyon hálás vagyok a feleségemért, akiben igazi társat kaptam és így boldog házasságban élhetünk. Manapság ez nagy kincs. Ő az Isten ajándéka számomra. A kiegyensúlyozott, boldog házasság titka pedig, hogy vigyázunk egymásra és ápoljuk a kapcsolatunkat – az áldás minderre az Úrtól jön.
• És aztán szépen bővült a család…
• 

  Menyhárt István lelkipásztor a lányával, Zsuzsival

  A bővülésre sajnos sokáig kellett várnunk. Ez volt a mi nagy próbánk. Nehéz hét év volt, míg megszületett a kisfiunk, Istvánka. Ez a hét év is sok mindenre megtanított minket: a várakozásra, a türelemre, és megtanított örülni a mások örömének, úgy, hogy közben ne merüljünk el a keserű irigységben. Biztatott az Isten végig, de nehéz volt. Ám amiért nagyon hálásak vagyunk, hogy nem keseredtünk meg a hét év alatt, ez a helyzet nem ment a kapcsolatunk rovására, nem szomorodtunk bele, hogy ilyen terhet hordoztunk magunkban. Valahogy az Úr Isten megtartotta bennünk a jó reménységet. Ezt az időt igyekeztünk egymásra fordítani – ugye addig leginkább távkapcsolatban éltünk, most pótoltuk, igazából ekkor ismertük meg egymást. Én ezért nagyon hálás vagyok. Meg azért, hogy ezt az időt jobban a szolgálatra szentelhettem, szentelhettük. Sokféle szolgálatot akkor kezdtünk el, eleve több idő volt a gyülekezetre. Ma már a gyerekek mellett látjuk, hogy ez mennyivel összetettebb, jobban be kell osztani az időnket.

• A hosszú várakozás után viszont gyorsan jött az újabb gyermekáldás.
• A kislányunk, Zsuzsanna, két évre a fiunk születése után érkezett. És akkor boldogok voltunk, hogy az Úr fiúval és lánnyal is megajándékozott bennünket, s úgy gondoltuk, hogy teljes a család. Az Úr Isten szeretetének csodálatos megnyilvánulása, hogy amikor mi már megelégedettek és hálásak voltunk, és úgy gondoltuk, hogy itt a családbővülés véget ért, egy évvel ezelőtt még megkaptuk a kis Pétert is. Ma, ha rájuk tekintünk, akkor azt mondjuk, hogy az Úrnál nincs lehetetlen, eszünkbe juttatja sok könyörgésünket, melyeket meghallott és kellő időben cselekedett. Minden szomorúságot elfeledtet velünk általuk az Úr. Még a jelen helyzet szörnyűségeit is könnyebb elhordozni, ha rájuk tekintünk, hisz számunkra reménységet jelentenek. Most azért könyörgünk, hogy egy békésebb világban ők is teljes életet élhessenek, és megismerve az Urat, egy boldog életre nőhessenek fel.
• Az előbb épp arról beszéltünk, milyen elfoglalt a lelkész. Aki emellett férj és családapa is…
• 

  A három gyermek: István, Zsuzsanna, Péter

  Meggyőződésem, hogy az is egy bizonyságtétel, ahogy egy lelkész a családjában él. Nekem a gyermekeimet fel kell nevelni, hitben kell nevelni, s fontos, hogy lássák rajtam azt, hogy szeretem és szolgálom az Urat, de mellette a családomat sem hanyagolom el. Az Istennek való szolgálatom komoly része a családom felé való szolgálat is. Nekem, nekünk kell a gyerekeket megtanítani imádkozni, szeretni templomba járni, és számtalan dologra. Erre időt kell szánni. És a házasság sem működik magától, a társunkra, egymásra is figyelnünk kell. Az a hét esztendő erre is felkészített. Ha a gyermekeinkre nézek, akkor arra gondolok, hogy nem tékozolhatom el a rájuk kapott időt, szeretnék jó apa lenni számukra, aki nemcsak mindent megad nekik, hanem azt adja, amire igazán szükségük van, ez pedig nem más, mint az APA. Hálás vagyok a munkatársakért, testvérekért, akikkel meg tudjuk osztani a munkát, és megértéssel vannak, így tudok több időt szánni a családomra. S nemcsak a kis családomra, de a szüleimre is. Én késői gyerek vagyok. Édesanyám 37 éves volt, apukám 46, amikor születtem, harmadik gyerekként. Ebben a nehéz helyzetben én maradtam itthon, hogy gondoskodhassak róluk. Három éve veszítettük el édesapánkat, 80 évesen, és nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ott lehettem vele. Nemcsak az utolsó időkben, de láthattam megöregedni őket, segíthettem nekik idős korukban, amikor az élet már egyre terhesebb volt számukra. Gyerekkoromban mindig attól féltem, hogy hamar el fogom őket veszíteni, azért imádkoztam, hogy fel tudjanak engem nevelni… És felneveltek. Azután meg azért imádkoztam, hogy vissza tudjak még nekik adni valamit abból a sok szeretetből, gondoskodásból, amit tőlük kaptam. És megöregedtek, és én mellettük lehettem. Ez nagyon sokat jelent számomra, hogy az Úr Isten megengedte, hogy szerethessem őket. Ez nyugalmat ad a szívemnek. Az édesapám elvesztése utáni gyász feldolgozásában is segített, hogy amit emberileg lehetett, azt megtettem, amit nem, azt az Isten kezébe letettem… Ma is szinte hetente hazamegyek, hazamegyünk édesanyámhoz.
  Az természetes, hogy előre nézünk, de senkinek nem szabad elfelejtenie, hogy honnan jött és kinek mivel tartozik, hogy ne feledjük el, hol vannak a gyökereink, mert az áldást legelőször általuk kaptuk. Én nagyon hálás vagyok a múltért, a gyerekkoromért, ifjúkoromért, hogy sok-sok hibám, tökéletlenségem ellenére Isten nem azt adta, amit megérdemelnék, hanem sokkal többet. Kegyelmes volt hozzám és ifjúkoromtól vezetett, még akkor is, ha én nem mindig voltam hű hozzá.

• Hogy látja a gyülekezet, az egyház helyzetét és milyen jövőt vízionál.
• 

  A lelkészcsalád 2025 nyarán

  Ez nagyon nehéz kérdés… Hadd említsem meg a mai napra kijelölt igét, amit Ábrahám történetéből olvastunk. Isten elhívja Ábrahámot. Ábrahám az Úrral jár Minden nagyon szép, győzedelmes csatákon megy keresztül, nagy szerzeménye van, amikor odaáll az Úr elé, hogy Uram, de kinek fogom én ezt átadni? A szolgám fogja ezt örökölni, mert nincs utódom. Valahol ő is a jövőt keresi ebben a történetben, hogy kiért teszem mindezt, kiért szolgálok? Ma ez engem nagyon elgondolkodtatott, hogy valahogy mi is így állunk az Isten előtt, és azt mondjuk: Uram, elfogyunk lassan. Legalábbis amit emberileg látunk, az erre mutat. Jó az Úr hozzánk, mindenben megsegít bennünket, de emberileg nézve egy nehéz úton vagyunk. Hiszem, hogy nekünk most ebben a helyzetben kell hűen szolgálnunk, ezt fogja majd számon kérni rajtunk az Úr. Nem azt, hogy milyen fantasztikus nagy dolgokat vittünk véghez, hanem hogy ebben a leterhelt időszakban hogy állunk helyt, hogyan állunk a gyászolók mellé, hogy fordulunk a gyermekek, az egyedül maradt idősek felé. Az Istennek való szolgálatunk mindig meglátszik az emberek között végzett szolgálatunkon. Jézus ugye megkérdezi Pétert – akire azt bízza: legeltesd az én juhaimat –, hogy „Szeretsz-e engem?” Valahol az istenszeretetünk fokmérője az emberszeretetünk is, hisz ha nem szeretjük azt, akit látunk, hogy szerethetjük azt, akit nem látunk? Ezért én úgy gondolom, hogy nekünk most ebben nyitott szemmel kell lenni, és ha nehéz időszakon megyünk keresztül, akkor ahhoz az Úr Isten még nagyobb erejét adja. Ábrahámnak azt mondta: Ne félj! Tekints fel az égre, és lásd meg, hogy milyen az én hatalmam. Idős korod ellenére én téged nagy családdá, nagy néppé teszlek. Emberileg nézve ott sem sok reménység volt, sőt reménytelennek tűnik. Mibe telt az Úrnak? Ugye, adott gyermeket, s azt a gyermeket megáldotta, nagy néppé tette, amelyből adott Megváltót az egész világnak. Hiszem azt, hogy ha nekünk most egy ilyen nehéz helyzetben is kell helytállni, de részesei vagyunk annak a nagy népnek, Jézus Krisztusban kiválasztott népének tagjai vagyunk. Emberileg nézve nem tudom, hogy mennyire megfordítható a mostani helyzet, nem tudom, hogy Isten olyan utat szán-e nekünk, ahol lassan elfogyunk, vagy valami csoda történik… Az biztos, hogy ezt az utat kell most nekünk végig járni, és ezen arra is megtanít minket az Úr, hogy nemcsak a sok száz az érték, hanem az egyért, a kettőért is el kell menni, és annak is örülni kell. Annyit tudok, hogy az Isten jó, hogy az övéiről gondoskodik, és akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. Még egy ilyen nehéz időszak is.
  Ami azonban nem csak itt nehéz. A mostani idők nehezek az egész világon. Viszont hol lehetnénk nagyobb biztonságban, mint magánál az Úr Istennél?! Hol lehetnénk jobban otthon, mint az Ő kezében? Úgyhogy én ezért reménykedő vagyok. A számok, az adatok ellenére. Nagyon rosszak a statisztikák. A vári gyülekezetben nagyon csúnya a statisztika. A háború óta három keresztelő volt. Viszont születtek gyerekek. Ott vannak a családokban, valamiért még nem kereszteltették meg őket. Nekünk kell a századik után is elmenni. Lehet, hogy épp ez a feladatunk, hogy megkeressük őket. Ez a helyzet minket még inkább arra kell ösztönözzön, hogy nyissuk ki a szemünket. Hiszem azt, hogy az Isten népe nem fog elfogyni, nem fog megsemmisülni, mert maga az Úr ígérte, hogy „Én élek, és ti is élni fogtok”. A jövőnk nem statisztikán alapul, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmán, amely győzedelmeskedett mindenen. És ha erre gondolunk, akkor kell, hogy legyen reményünk.

• Úgy legyen!

Marton Erzsébet

Névjegy

Menyhárt István 1987. augusztus 29-én született Szernyén. Iskolai tanulmányait szülőfalujában kezdte, 1993 őszén. Megváltójába vetett hitéről először nyilvánosan a konfirmáció alkalmával tett bizonyságot, 2001 tavaszán. A kilencedik osztály elvégzése után, 2002-ben felvételt nyert a Nagydobronyi Református Líceumba. 2005-ben – sikeres érettségi és felvételi után – teológiai tanulmányait a Sárospataki Református Teológiai Akadémián kezdte. Diákévei alatt két évet szolgált esküdtfelügyelőként, majd szeniorként.

2010 júniusában házasságot kötött Papp Andrea tanítónővel. 2010 augusztusától az Önkéntes Diakóniai Év keretén belül egy évet szolgáltak a németországi Oldenburgban, egy fogyatékosokkal foglalkozó otthonban. 2011-ben, hazaérkezésük után, a Mezővári Református Egyházközség segédlelkésze lett. 2012. június 4-én fejezte be teológiai tanulmányait Sárospatakon. 2012. szeptember 12-én tett sikeres vizsgát a Magyarországi Református Egyház Egységes Lelkészképesítő Bizottsága előtt Budapesten. Jelenleg – 14 éve – a Mezővári Református Egyházközségben szolgál. 2014 szeptemberétől napjainkig a Mezővári Immánuel Cigányóvoda lelkészi vezetője. A 2015-ben megalakuló Vitéz Harmathy László Ösztöndíj kuratóriumának tagja. 2018–2022 között a Beregi Református Egyházmegye lelkészi tanácsbírájaként szolgált. 2023 tavaszától a KRE Tanügyi Bizottságának vezetésével bízta meg az egyházkerület zsinata.