Isten itt is meg tudja áldani az övéit
Barta Ferencet gyerekkorában – mint oly sok kortársát abban az időben – nagyszülei fogták kézen és vitték magukkal a templomba. Ahol hamar ráébredt, hogy van egy Isten, aki irányítja az életünket, ami nem a temetőben ér véget. Bár, bevallása szerint, soha nem akart lelkész lenni – a biztos megélhetést jelentő informatika csábítgatta –, ma már tudja, hogy az Úr vezette erre az útra, s hálás, ha prófétálhat.
- Átlagos falusi családban születtem Beregújfaluban. Nagyapám asztalosmester volt. Nagymamám fiatalon lebetegedett, ő nagyon korán készült az Isten elé, de egész gyerekkoromban ott volt mellettünk. Ők még az előző kor neveltjei voltak, jártak templomba. Úgy hatéves koromtól vittek magukkal minden alkalommal. Hamar feltűnt, hogy ott az életünket irányító Istenről beszélnek, meg az ítéletről, hogy nem mindenki „oda megy a temetősorba”, ahogy néha az emberek mondják. Nem értettem mindent, de azt értettem, hogy kétfelé megyünk. És az érdekelt igazából, hogy merre vezet az én utam… Apukám a kommunista időben született, ő azt a tanítást fogadta el, azóta is imádkozunk érte, hogy közelebb kerüljön Istenhez. Anyukám szinte velem egyidőben indult el a hit útján. Egy nehéz időszakot éltünk át akkoriban. Egy éjjel arra ébredtünk, hogy a házhoz „ragasztott” hátsó épületek égnek. Ez kemény megpróbáltatásként érte a családot. 13 éves lehettem. Akkorára már ötször-hatszor kiolvastam a Bibliát – egyébként nagyon szerettem olvasni, mindent elolvastam, ami a kezembe került, talán a Háború és békét hagytam félbe. Nagyapámat láttam, hogy gyakran lapozza a nagy Bibliát, s kértem is tőle, hogy az – meg a hajnyírója – majd hadd legyen az enyém.
- Az Ön korosztálya már részt vehetett hitoktatásban…
- Meg táborozhatott is. Amikor láttam, hogy az utcabeli fiatalok, hazajőve a táborból, csillogó szemmel mondták, hogy megtértek, s még az alkoholista családba is örömmel mentek haza, akkor úgy éreztem, hogy ami az ő életükben van, az nekem is kell. És akkor – lelkész, hitoktató, ifjúsági munkás stb. nélkül – elkezdtünk esténként összejárni. A táborból hazatértek meséltek megtapasztalásaikról, énekeltünk a hazahozott kis énekeskönyvekből, egy-egy bibliai üzenetet olvastunk fel, beszélgettünk róla. S ez tetszett. Sokszor olyan furcsán álltam hozzá, hogy én már sok mindent tudok abból, amiről ők most beszélnek, csak ami bennük megtörtént, az még addig bennem nem. S akkor egy este, amikor Krisztus keresztre feszítésének a történetét olvasták, hogy „Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek”, akkor ez mélyen megérintett. Mintha lelkileg én is ott lettem volna, s mintha rám mondta volna, hogy „bocsáss meg neki, mert nem tudja, mit cselekedett”. Akkor úgy éreztem, mint akiről láncokat vettek le. Nagyon megváltozott ettől az életem. Addig én érzékeny, gyenge, tornából felmentett, beteges kis gyerek voltam, sokat sírtam, miért nem változik jófelé az életünk, az életem. És ott volt egy törés az életemben. Akkor éreztem, hogy érdemes élni, és elhozta Isten azt az érzést, hogy hozzá tartozom, a kezében vagyok, s nem tud onnan kivenni senki.
- Ez a felismerés merre indította el?
- Az ifjúsági csoportba. Én voltam 13 évesen a legfiatalabb a 17-18 évesek között. Attól kezdve úgy éreztem, hogy az istentiszteleten a pap rólam beszél. Sokszor le is húzódtam a karzatban, és azt gondoltam, édesanyám panaszkodott rám a lelkésznek, mert magamra ismertem a prédikációkban. De jó volt megtapasztalni, hogy tud az Úr megszólítani! Napról napra jobban értettem az Isten szavát, valamikor nem úgy, ahogy kellett volna, vagy későn értettem meg, de szólt hozzám. Egyébként mai napig az a legnagyobb félelmem, hogy mi van, ha egyszer majd nem szól? De szól. Olyan örömöm van, amikor igehirdetésre készülve sokszor csak ki kell nyitni a Bibliát, és leírni, amit Ő mond. Persze van, amikor napokig készülök, gyötrődök. Egyébként készülni és prédikálni szeretek a legjobban. Sokszor az van bennem, hogy nem is lelkipásztor, inkább prédikátor lennék, de ezt a részt is be kell tölteni.
- Mikor döntött a lelkészi hivatás mellett, vagy mikor és hogyan kapta az elhívást?
- Soha nem akartam lelkész lenni. Van egy keserű élményem. Gyerekkoromban sokszor szavaltam, énekeltem, de egyszer a templomban kellett kiállni, és annyira folyt a könnyem, hogy még olvasni sem tudtam a papírról a verset. Úgyhogy nem vágytam soha emberek elé kiállni. Egyébként az iskolában a matematika nagyon jól ment, jó eredményeim, helyezéseim voltak, s úgy gondoltam, ezen a pályán fogok majd elindulni. Nem is foglalkoztam azzal, hogy ezért imádkozzak, mert ebben kimagaslóan teljesítettem, s gondoltam, azzal fogok élni, amit látok magamban. A Péterfalvi Református Líceumba jelentkeztem. Nem akartam a szomszédos Nagyberegre menni, mert ott dolgozott anyukám, én pedig szerettem volna megélni, kipróbálni az önállóságot. És nagyon jól éreztem magam a gimiben – volt, hogy csak havonta jártam haza, nem volt olyan nagy honvágyam –, ott tanultunk, játszottunk, nagy területünk volt, s nagyon jó lelkületű volt a líceum. Úgy éltünk, mint egy nagy keresztyén család. És jó közösségek is voltak: ifi, szövetségi csoport, a nagyobbak tartottak kisebbeknek alkalmakat, volt lehetőség a nagyszőlősi kórházban az ottfelejtett gyermekek között szolgálni – szóval sokféle dolog volt, jól éreztük magunkat. Az első éven azt mondtam: Istenem, ezt az első évet odaadom neked, mutasd meg, hogy hol szeretnél látni. És nem igazán láttam Isten útmutatását. A számítógép, az informatika egészen elcsábított. Volt egy tanárunk, aki programozást tanult, s volt, hogy egy éjszaka alatt több száz dollárt keresett. És ez is csábított. Bele is merültem ennek a tanulásába, úgy éreztem, ez lesz az én utam. Harmadik évfolyamon, egy februári reggelen, amit a szokásos igeolvasással kezdtem, a Márk 8, 34 szólt hozzám: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem”. Ültem, és nem értettem. Akarok utánad menni? Igen, akarok! Mit kell megtagadnom? Nem láttam semmi olyasmit az életemben, amit meg kellett volna tagadni. Már megvolt a felvételi lapom Budapestre és Debrecenbe az informatika szakra – oda rengeteg embert vettek fel abban az időben, úgyhogy még nagy kockázatot sem kellett vállalnom. Még a pénzem is megkerült rá, hogy mindenhová be tudjam adni a jelentkezésemet. Olyan egyértelműnek tűnt az utam…
Tűnődtem az igén, de továbbra sem értettem. Amikor kimentem, a lelkész-igazgatóval, Seres János esperes úrral találkoztam, aki a kezembe nyomott egy tájékoztató lapot, hogy Beregszászban a püspöki hivatalban lesz egy meghallgatás azoknak, akik lelkészeknek készülnek. Mondtam, hogy ez nem nekem kell, hanem az osztálytársamnak – ő is Feri volt, s ő mindig papnak készült. Úgyhogy vissza is adtam a lapot. Aztán délután az elsősöknek tartottam ifit, akkor meg a hitoktató hozta a felvételi lapot. Neki is azt mondtam, nem én, a másik Feri. Este megint elővettem az igét. „Tagadja meg magát és kövessen engem”… Tudtam, hogy az Isten útját nem akarom elhagyni, úgyhogy azt mondtam: tegyünk egy próbát. Kértem Seres Jánostól egy lelkészi ajánlást. Rajta kívül még az osztályfőnököm tudta, hogy hová megyek aznap reggel, miért kérezkedtem el. És elindultunk Beregszászba. Útközben Benében lerobbant az esperes úr öreg Ladája. Én boldog szívvel álltam a füstölő autó mellett: nem kell tovább menni, megoldódott a dilemma. Ám megállt mellettünk egy ismerős autós, és bevitt a püspöki hivatalba. Kilencen voltunk, s azt mondták, hárman kapnak ajánlást. Gondoltam, ez is rendben, én nem kerülök ebbe be, hisz a többiek régebb óta készültek, gitároztak, énekeltek stb. A meghallgatás után – még nem tudtuk az eredményt –, újabb feltételeket szabtam: Uram, én csak akkor megyek, ha Debrecenbe küldenek… Már négy nevet is felolvastak, aki megkapta az ajánlást, Budapestre meg Sárospatakra. Ötödiknek az én nevemet mondták, és hogy Debrecen. Ettől kezdve nem volt kérdés, hová megyek. Az informatikára már el sem küldtem a jelentkezésemet. Innentől minden egyértelmű volt, hogy hol a helyem. Még volt egy nehéz beszélgetésem a saját lelkészünkkel, mert azt gondolta, így akarok kijutni Magyarországra, s majd átmenni a matematikára. Senki sem számított erre. Tudták, hogy istenfélő ember vagyok, de nem erre készültem… Hálát adok, mert a tanulmányaim jól mentek, és igazán tartalmas éveket töltöttem a teológián. - Milyen elképzelésekkel indult el a pályán?
- Nem igazán gondolkodtam azon, hogy hol, milyen gyülekezetben, milyen beosztásban szeretnék szolgálni. Leginkább Isten elhívásának akartam eleget tenni, s tudtam, hogy ahogy eddig vezetett, ezután is fog vezetni. Biztos voltam, hogy el lesz készítve az út.
Annyit tudtam biztosan – és a feleségemmel, akivel a teológián ismerkedtünk meg, már az első randin meg is beszéltük –, hogy a tanulmányaim befejezése után haza fogok jönni. A feleségem meg jött velem. Ő az ötödik évét már itt töltötte exmisszusként. - A lelkész általában nem választja meg a szolgálati helyét…
- Amikor megérkeztünk – Kovács Gyulával egyszerre jöttünk –, Szántó János esperes úr a gyülekezeteibe – Bátyú, Bakos, Újbátyú, Harangláb – mindenhová elvitt bennünket, mindenhol bemutatkoztunk, de nem tudtuk, hová helyeznek. Végül a feleségemmel Bakosba és Újbátyúba kerültünk. Újbátyúban volt a templom fölötti részben egy kis lakás, oda költöztünk. Nem panaszkodtunk a hiányosságokra, fiatalok voltunk, sok feladatunk volt. Igaz, ott gyerekkel nehezen lehetett volna megoldani a normális lakhatást. De az Úr ezt is elrendezte. Egy év múlva – akkor már Zsukovszky Miklós volt az esperes, s már Rafajnaújfaluban is én prédikáltam – áthelyeztek Barkaszóra. (Zsukovszky Miklósra mindig is úgy tekintek, mint igazi tűzoltóra, a szó egyenes és átvitt értelmében egyaránt.) És nagyon örültünk, mert ott egy lakható parókia volt – előttünk Béres Lászlónak és családjának adott otthont –, egy nagyon jó gyülekezet, akik szeretettel fogadtak. Így azóta is itt élünk és szolgálunk, és Rafajnaújfaluba, a szomszédba is innét járunk. Ott is családtagként fogadtak bennünket, s úgy is élünk közöttük.
Közben bővült a család…- Még házasságkötésünk előtt beszélgettünk a feleségemmel arról, hogy nagycsaládot szeretnénk. Mi ketten voltunk az öcsémmel, Noémiék hárman. Négy gyermekért imádkoztunk, hármat kaptunk. Zsófia az elsőszülöttünk, majd egy vetélés után megajándékozott az Úr Abigéllel, a kicsi fiunk, Lukács János most öt éves. Mindegyikükért nagyon hálásak vagyunk.
- A lelkész az ünnepeken a legelfoglaltabb. A gyerekek hogy tolerálták ezt? Hisz anya és apa is lelkész.
- Ez soha nem volt kérdés. Ebbe születtek bele. Zsófi már párhetesen ott volt a templomban. És ha elmentünk az anyai nagyszülőkhöz Gergelyiugornyára, ott is ezt látták. Úgyhogy számukra teljesen természetes volt, hogy velünk együtt ők is ott vannak az istentiszteleten.
- Azért van lehetőség családi együttlétekre is.
- Persze. Úgy megszoktuk, hogy mindig közösen étkezünk. A reggelit most már nehéz megoldani, mert a lányok rohannak az iskolabuszhoz, de nincs olyan nap, hogy ne ülnénk le együtt az asztalhoz. És olyan jókat tudunk így beszélgetni! A legkedvesebb a szenteste, amikor vége van az istentiszteleteknek, leülünk az asztalhoz, ajándékot bontunk, éneklünk, együtt játszunk. Vagy nagyszombaton, amikor elmegyünk sétálni. Az ünnepek első napja foglaltabb, mert sok helyre úrvacsorát viszünk mindkét gyülekezetben, de másnap istentisztelet után már a családé az idő. Amíg szabadon közlekedhettünk, akkor átruccantunk a határon a nagyszülőkhöz, ők is olyankor szépen összegyűjtik a családot. És sokat tanulhatunk ilyenkor egymástól, megtapasztalhatjuk, hogy egymásra mindig számíthatunk, ne másra szoruljunk, hanem egymáson segítsünk. Jó példaként szolgáltak a feleségem nagyszülei is: a nagypapa, Beregszászi Károly büntetésből került Szabolcsba, Benkre lelkésznek, mert gyerekhetet szerveztek a legnagyobb kommunizmus idején. Azt gondolták a „büntetők”, hogy ott majd a gyerekeivel éhen halnak, de megtartotta őket Isten, még három gyerek születetett, s a nagypapa kilencvenegynéhány évesen a kórházban a többieknek bizonyságot tett Megváltójáról. Ezek a bizonyságtévő életek neveltek bennünket is.
- Mit tart egy lelkész szolgálatában a legfontosabbnak?
- A legfontosabb, hogy amit beletehet az igehirdetésbe, azt tegye bele, hogy amit át akar adni, az érjen is célba. Legyen felkészült. Legyen üzenete a prédikációjának, amit Istentől kért el. Hogy mindenki magával tudjon vinni valamit, amikor hazamegy a templomból, hogy azt másoknak is át tudja adni. Lehet, hogy egy alkalmon csak egy embert szólít meg általunk az Isten, de akkor is érdemes.
- Hogyan látja a gyülekezetét?
- Rafajnán egy kis közösség vagyunk, hála Istennek, nem nagyon fogyunk, nem menekültek el tömegesen, néhány öregünket veszítettünk el. Mindkét gyülekezetben úgy érzem, ha elmegy valaki, mindig jön más a helyébe. A háború kitörése után sokáig nehezteltem azokra, akik elmentek, bár nem tartoztak a veszélyeztetett kategóriába, nyugodtan maradhattak volna. Tavaly karácsonyban elengedtem ezt. Abbahagytam haragudni azokra, akik elmentek, elkezdtem jobban szeretni azokat, akik maradtak. Mindig jó közösségünk volt, mindig megvannak a munkatársaink, mindig van egy húzó csapat. Van híja a gyülekezetünknek, de nem ezt számolgatjuk, hanem örvendezünk. Mindig voltak nehéz idők, s mindig volt belőle felépülés. Hálás vagyok az odaszentelt életekért, a hálából való adakozókért, aminek köszönhetően nem csupán fenntartjuk magunkat, de önerőből tudtunk építkezni, felújítani. Mindkét gyülekezetben nagyon jól működik az énekkar, van, amikor együtt szolgálunk, az énekkarok találkozóján például együtt énekelünk. Az énekkar a motorja mindkét gyülekezetnek.
- Sohasem akartak elmenni innen?
- Azt szoktam mondani, a Budapest Kálvin téri gyülekezetbe mennék el szívesen – bár sosem voltam ott, de milyen nagy szám lenne! –, vagy a nagyvarsányiba. Ott legációban voltam egyszer, s tele volt a nagy templom. Betegúrvacsorát vittünk, s egy szobában 12 idős ember várta az úrvacsorát. Reggel 150 gyereknek tartottam alkalmat. Később volt ott egy nehéz időszak, s hívtak bennünket. Akkor sokat imádkoztunk, de nemet mondtunk végül. Nem megyünk el a magunk kenyerét keresni, Isten itt is meg tudja áldani az övéit. Amikor kitört a háború, mondtam a feleségemnek, a gyerekekkel menjenek át a szüleihez, de én maradok. Ő azt mondta, ahol én vagyok, ott marad ő is. Úgy érezzük, hogy havonta jó átmenni 1-2 napra, vagy nyáron két hétre, de itthon szeretünk lenni. Most a helyünkön látjuk magunkat, megtapasztaljuk, hogy Isten az övéiről gondoskodik.
- Milyen jövőképet vízionál?
- Most a presbiterekkel is a túlélésre játszunk. Nincsenek nagy felújítási terveink, ami fontos és nem sok pénz kell rá, azt meg fogjuk csinálni. És várjuk, hogy egy kicsit könnyebb legyen, hogy az üres házak újra benépesüljenek. Hiszem, hogy a mostani helyzetből is tud az Isten jót kihozni. Az a reménységem, hogy lesz itt még könnyebb, s lesz itt még jó, csak nekünk most helyt kell állni, látszani kell a templom körül is, hogy itt vagyunk. Ahol tudunk segítünk, igyekszünk megtartani azokat, akik vannak. Nagyon kell szeretnünk az Istent, s engedni, hogy amivel túlcsordult a szívünk, abból folyjon a mellettünk levőnek. Ne kövek legyünk a vödör vízben, hanem szivacs: aki eljön a templomba, a közösségbe, az megszívja magát, és az úton is csepeg kifelé másokra, s otthon is átadja. Ne csak szóban, hanem éljük meg hitünket a kis dolgokban is, amiben megszólított az Isten. Ne nagy dolgokat kérjünk az Istentől, ne nagy dolgokat akarjunk vállalni az Istenért, hanem mint Akvila és Priscilla, akik egyszerű kétkezi munkások voltak, de maguk mellé vették Apollóst, és egy kellemes vacsoránál elmondták, amit ők már megtapasztaltak, amit tudtak a Jézus kegyelméről. Tegyünk bizonyságot mások előtt, s az Isten majd elvégzi a szívekben a munkát. Amikor a háború kitört, én azt az igét kaptam, hogy „A bölcs látja a közelgő veszedelmet, és elrejtőzik előle, az ostoba pedig egyenesen belefut, és megszenvedi” (Péld 22,3). Sok férfinek ezt tanítottam, de ott helyben meg kell élnünk a hitünket. Hálás vagyok sokakért, akik nem nagy dolgokat tesznek, de látszik rajtuk, hogy Isten gyermekei, és lehet számítani rájuk, odaállunk egymás mellé. Sokszor a mi sebeink árán gyógyulnak a többiek. Tanulunk egymástól, megbeszéljük tapasztalatainkat. És meg kell látni közöttünk, a közösségünkben, ki az, aki segítségre szorul. Legyünk a mieink között, találjuk meg az elkallódottakat. Ne legyünk haszontalan szolgák, akik csak a kötelességüket teszik meg.
- Úgy legyen!
Marton Erzsébet
Névjegy
Barta Ferenc 1984. november 11-én született Beregújfaluban. Tanulmányait a helyi általános iskolában kezdte, majd a Péterfalvai Református Líceumban folytatta 2000–2003 között. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen szerzett felsőfokú végzettséget teológus-lelkész szakon 2008-ban. 2008-ban helyezték ki Újbátyúba és Bakosba segédlelkészként. Barkaszón és Rafajnaújfaluban 2009-től szolgál.
2007-ben kötött házasságot Nyíri Noémivel. Három gyermekük született: 2010-ben Zsófia, 2014-ben Abigél, 2020-ban pedig Lukács János.
