„Amíg Isten itt akar látni”
A lelkészi szolgálat akkor válik igazán áldottá és gyümölcstermővé, ha azt nem emberi ambíció, nem saját elhatározás, hanem Isten hívó szava indítja el. Egy asszony életében az anyaság önmagában is szent küldetés, teljes odaadást kívánó szolgálat. Ha ehhez társul még a lelkipásztori hivatás, az már nem csupán feladat, hanem mindennapi önátadás. S ha mindez egy másik országban, idegenből otthonná váló földön történik, az elhívás próbája még inkább megmutatkozik. Nyíri Noémi Magyarországon, lelkészcsaládban született, s a teológiai évek után követte férjét, Barta Ferencet Kárpátaljára. Itt váltak családdá, itt mélyültek el gyökereik, itt formálódott szolgálatuk, s itt lettek a rájuk bízott gyülekezetek hiteles, szeretett és megbecsült pásztorai. Barta-Nyíri Noémi, a Barkaszón és Rafajnaújfaluban szolgáló lelkipásztor, háromgyermekes édesanya életében az elhívás, a hűség és a kitartás nem különálló fogalmak, hanem megélt valóság.
- Beszélgetésünk elején menjünk vissza egy kicsit az időben, gyermek- és ifjúkorára. Milyen kötődése volt az egyházhoz, hithez, Istenhez? Hogyan került közel Istenhez?
- Nagyon egyszerűen és velősen fogalmazva: mindig is ez volt az életterem. Beleszülettem az egyházi életbe, szüleim és nagyszüleim révén ez volt számomra a természetes közeg. Édesapám lelkész, édesanyám lelkészgyermekként nőtt fel, majd lelkészfeleséggé vált, és a családunkban majd’ egy tucat palástos szolgáló van. Kicsi koromtól hozzátartozott a vasárnap reggelek képéhez, hogy édesapám öltönyben kezdte a napot, ahogy az is, hogy a családi vacsorákat áhítatos könyv olvasása és közös imádság zárta – és zárja mind a mai napig.
A hét bármely napján, a nap bármely szakában megszólalhatott a csengő, és beléphetett egy egyháztag az ebédlőnkbe ügyes-bajos dolgaival, terheivel, vagy éppen összetört lélekkel. Szombat délelőttönként pedig az egész parókia megtelt élettel: a hittanos gyermekek nyüzsgésével, akik gyerekistentiszteletre jöttek, és végül a mi szobánkban, a játékaink között kötöttek ki. Ezzel azonban soha nem volt bajunk. Ez is hozzátartozott ahhoz a világhoz, amelyben felnőttünk.
Istenről beszélni sosem volt kényelmetlen vagy idegen. Olyan természetes volt, mint a levegővétel. Akárki szóba elegyedett velünk, a „tiszteletes úrékkal”, a beszélgetés hamar a hitre, Istenre, az élet mélyebb kérdéseire terelődött. A családi együttlétek is így teltek: sok nevetéssel, beszélgetéssel, nagy közös ebédekkel, Bibliával a kézben és istenes énekekkel az ajkunkon. Még az ünnepeink sem voltak csupán családi ünnepek. Karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor mindig jött hozzánk legátus, nálunk evett, nálunk aludt, sőt gyakran még az ajándékbontásnál is ott volt a fa alatt. De számunkra mindez nem különlegesség volt, hanem maga az élet. Ebbe születtünk bele, és ezt kaptuk örökségül. - Ilyen családi háttérrel természetes volt, hogy a lelkészi pályára lép?
- Igen is, meg nem is. A legkorábbi emlékeim között is ott van, hogy hatéves forma gyermekként, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, gondolkodás nélkül rávágtam: lelkész, mint apu. Aztán jöttek a gimnazista évek, és velük együtt az a nagyon ismerős kamaszkori kérdés: ki vagyok én valójában? Nem az Istennel való kapcsolatom vált bizonytalanná, mert Ő mindig is az életem része volt. Az imádság, az Isten jelenlétének bizonyossága, az a gyermeki, mégis nagyon valóságos érzés, hogy ott van mellettem, figyel rám, vigyáz rám, úgy kísért végig, mint egy közeli családtag. Nem Istent kerestem, hanem önmagamat. Azt, hogy mi az én utam, mi az én feladatom.
Gondolkodtam a pszichológián, be is adtam rá a jelentkezést. Érdekelt az újságírás is, és az orgona, valamint a kórusvezetés világa is vonzott. Ezekre a képzésekre fel is vettek. Végül mégis a teológiát, a lelkész szakot választottam. De azok a másfelé tekintések sem múltak el nyomtalanul. Azóta két énekkar kórusvezetője lettem, és az egyházzene számomra nem csupán művészet, hanem imádság. A zene az egyik legmélyebb nyelve annak, ahogyan a hitem megszólalhat. Az ének, a közös zengés, a fohász dallama az én Istenhez vezető és Istent dicsőítő ösvényeim egyike lett. A bizonyságtételem egyik alappillére. - Milyen elképzeléssel, célokkal indult ezen a pályán? Milyen lelkész szeretett volna lenni? Mit tart a lelkész legfontosabb erényének, feladatának?
- Szeretem az Istent, és fel mertem vállalni ezt a ragaszkodásomat. Talán innen indult minden. Nagy világmegváltó terveim nem voltak. Azt hiszem, tizennyolc évesen az ember még álmodozó, de már van benne annyi józanság is, hogy tudja: nem forgószélként kell felforgatni a világot. Nem úgy indultam, hogy majd egyetlen lendülettel ezreket vezetek Krisztushoz. Sokkal inkább az volt bennem, hogy amit kaptam, azt szeretném hűséggel továbbadni.
Gyermekkoromban sok történetet hallottam a családunktól, különösen nagyapám szolgálatáról. Arról, milyen nehéz korszakban kellett helytállnia, milyen politikai és társadalmi ellenszélben kellett Krisztust hirdetnie, miközben a családját sem kerülte el a fenyegetettség. Ezek a történetek csendesen, de mélyen belém épültek. Azt tanították meg, hogy a hit nem kényelmes örökség, hanem megtartott hűség. Nekünk békésebb idő adatott, de a lényeg ugyanaz maradt. Ma sem mindig könnyű hívő embernek, lelkésznek lenni. Ma is érheti az embert közöny, félreértés, ellenállás. De ha azok, akik előttünk jártak, a nehezebb időkben is megmaradtak az Isten mellett, akkor nekünk mi más lenne a dolgunk, mint ugyanebben a hűségben megállni?!
A lelkész legfontosabb feladata talán éppen ez: jelen lenni. Hűségesen, hitelesen, csendesen és állhatatosan. Nem feltétlenül nagy szavakkal, hanem olyan élettel, amelyből látszik, hogy Krisztus valóban jelen van benne. Hogy Jézus nem ünnepi kellék, hanem az élet természetes része. Mint a levegővétel. 
A lelkész nem csak a szószéken lelkész…- Két emlékkép jut erről rögtön eszembe. Az egyik nagyapámhoz kötődik. Debrecenből kísért haza vonaton Vásárosnaményba, még általános iskolás koromban. Egy fiatal férfihoz ültünk be a fülkébe. Az idegen inkább maga elé nézett, nem igazán keresett társaságot. Nagyapám azonban nem hagyta annyiban. Beszélgetni kezdett vele. Az egyik első kérdése pedig ez volt: „Szereti ön az Úr Jézust?” Nem vádlón, nem erőszakosan, nem számonkérően kérdezte. Egyszerűen azért, mert számára ez volt a legfontosabb. Nem a foglalkozás, nem a családi háttér, nem a társadalmi státusz, hanem az, hogy milyen a szív kapcsolata Istennel. Gyermekként ez nagyon különösnek tűnt. Ma már egyre inkább értem. Mert valóban ez a leglényegesebb kérdés.
A másik kép édesapámé. Ő nemcsak a szószéken prédikál. Egy esti film közben is megjegyzi, ha valami hitetlen, hamis vagy romboló. Nem azért, mert mindenben hibát keres, hanem mert a hit számára nem szerep, hanem látásmód. Nem hagyja szó nélkül a bűnt a nappaliban sem, ahogyan a templomban sem. És talán ez a legfontosabb: nincs különbség a szavai és az élete között. Amit hirdet, azt éli is. A lelkész valóban nem csak a szószéken lelkész. Ott is, de ugyanúgy az asztal mellett, az utcán, a vonaton, a családban, a csendben is. - Hogyan ismerkedett meg a férjével?
- A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen találkoztunk. Barta Ferenc kárpátaljai teológus volt, másodéves, amikor én odakerültem. Volt egy közös választható szemináriumunk, a Misszió és világvallások. Mindketten szerettünk kitekinteni a megszokotton túlra, a világ, a más kultúrák, más emberek felé. A közös érdeklődés pedig lassan egymás felé is nyitott bennünket. Egy ideig ugyanazon a vonaton utaztunk haza. Én csak Vásárosnaményig, ő tovább. Emlékszem, még egy liturgikus kóruskoncertre is eljött, ahol énekeltem. Nem hiszem, hogy elsődlegesen a zenei ízlését akarta formálni – sokkal inkább engem keresett ott. Az első közös esti sétánkon, Debrecen főterén, a Nagytemplommal szemben álltunk meg. Felnéztem az épületre, és azt mondtam neki: a szüleim is itt házasodtak össze, és én is itt fogok. Aztán ránéztem, hogy tudja, hányadán állunk. Talán már akkor sem volt kérdés, hogy egymással tervezünk. Másfél évvel később, szinte ugyanott, nagyon sajátosan és nagyon őszintén megkérdezte: ugye nem akarok hozzámenni? Én pedig azt mondtam: de. Igazán hozzánk illő, nem egészen szokványos lánykérés volt. De mi valahogy mindig is ilyenek voltunk.
Egy év jegyesség után összeházasodtunk. Előbb Beregújfaluban, az ő szülőfalujában, hogy azok is velünk lehessenek, akik akkor nem tudtak átjönni Magyarországra. De természetesen – ahogyan az első sétánkon „megbeszéltük” – a debreceni Nagytemplomban is kimondtuk az igent. Édesapám adott össze bennünket, a nagyorgonán a zongoraművész unokatestvérem játszott, kürtön pedig egy másik unokatestvérem szólózott. Minden a helyén volt. Minden kegyelemből lett teljes. A többi pedig valóban történelem. - A lelkészeket általában a teológia elvégzése után valamelyik gyülekezetbe helyezik. Ön nem igazán ismerte a kárpátaljai gyülekezeteket. Hogy érzi, jó helyre kerültek? A helyén van?
- Amikor a párom megkérte a kezemet, rögtön azt is világossá tette, hogy a teológia után hazamegy Kárpátaljára. Így mondjak igent vagy nemet. Tudtam, mire mondok igent. Tudtam, hogy nemcsak egy emberhez, hanem egy úthoz is csatlakozom. Közös életünk kezdete, első gyülekezeteink, az első szárnypróbálgatások valóban különlegesek voltak. Újbátyú és Bakos két apró, de annál melegebb, családiasabb gyülekezet volt. Mindenben mellettünk álltak, segítettek, és fiatal korunk ellenére sosem néztek le bennünket. Az első parókia talán puritán volt, de fiatal házaspárként éppen elég. A gyülekezet szeretete pedig minden hiányt betöltött. Ott egészen bizonyosan éreztük: ennek az időszaknak ott van a helye az életünkben.
Azután Barkaszó és Rafajnaújfalu következett. Itt alapítottunk családot, itt eresztettünk gyökeret, itt lett az idegenből otthon. Talán lassabban oldódtunk fel, mint az első szolgálati helyünkön, de ezek a gyülekezetek is a szívünk részévé váltak. Az emberek a mieink lettek, mi pedig az övéik. Igazán, mélyen, sokszor minden nehézség ellenére is ragaszkodva egymáshoz.
Akadtak és akadnak nehézségek abból, hogy én Magyarországról kerültem ide. Két földben gyökerezem, ez igaz. De az ember idővel megtanulja: a gyökér nem attól erős, hogy csak egy irányba nő, hanem attól, hogy mélyre kapaszkodik. Nekem két hazai táj, két kultúra, két örökség adatott, de egy Úr, egy hivatás, egy szolgálat. És ebben sokkal több az ajándék, mint a nehézség. Lassan tizenhét év után pedig már nem is azt kérdezik, megszoktam-e az itteni életet. Inkább azt, amit valószínűleg most is meg fog kérdezni. - Valóban nem kerülöm meg ezt a kérdést. Hisz Ukrajnában, Kárpátalján mostanság olyan helyzet van, amikor sokan elmennek. Önben nem merült fel, hogy hazamenjen, vagy el innen?
- Sokszor felmerül bennem. Sokszor imádkozom is ezzel kapcsolatban. Többször beszélgetünk erről otthon, csendben, komolyan, őszintén. Ez nem egy egyszer feltett kérdés, hanem újra és újra visszatérő belső vívódás. Hiszen látjuk a bizonytalanságot, érezzük a terheket, látjuk, hogy sokan elmennek, és értjük is, miért. Nem lehet úgy itt élni, hogy ez a kérdés ne érintsen meg bennünket is. De a válasz eddig mindig ugyanaz volt: nem. Most még úgy látjuk, hogy Isten itt akar látni bennünket, egyelőre itt van a helyünk. Itt kaptunk feladatot, itt bízattak ránk emberek, itt vannak azok, akik között szolgálnunk kell. És amíg Isten nem nyit másik ajtót, addig azt kell hűséggel őriznünk, amelyik előtt most állunk.
Hogy látja, ebben a háborús helyzetben az emberek közelednek Istenhez, jobban keresik Őt?- Részben igen. Van, aki igen. Van, aki ilyenkor valóban közelebb húzódik Istenhez, mert a bizonytalanságban hirtelen világosabbá válik, milyen kevés kapaszkodója van az embernek ezen a földön. De van olyan is, akiről azt érzem: nem tudom, milyen tragédiának kellene még történnie az életében ahhoz, hogy megnyíljon. Mert a szenvedés önmagában még nem tesz hívővé. A fájdalom csak megnyit egy ajtót – de azon belépni az embernek magának kell.
Nagyon szeretek fotózni, és sok gyülekezeti képem van. Néha visszanézem őket. A háború első napjaiban készült istentiszteleti felvételeken tele van a templom. Rengetegen voltak. Olyanok is, akiket előtte ritkán láttunk. Az első megrendülés, az első félelem sokakat odaterelt Isten házába. Akkor még nagyon erősen élt az emberekben a vágy, hogy kapaszkodjanak, hogy együtt imádkozzanak, hogy valaki mondjon valamit, ami megtart. Azóta sokan belefáradtak. Belefáradtak a várakozásba, az imádságba, a reménykedésbe, a bizonytalanságba. Van, aki belefáradt még az Isten-keresésbe is. A kezdeti hívő vágyakozásból sokaknál fáradt hallgatás lett. Ezt látni fájdalmas. De közben mindig vannak újak. És ez a kegyelem egyik legszebb jele. Amikor mi is elcsüggednénk, amikor már-már azt érezzük, hogy fogyunk, halkulunk, fáradunk, akkor egyszer csak feltűnik egy új arc. Valaki, aki most mert kibújni a csigaházából. Valaki, akinek most kezdte el Isten nyitogatni a szívét. És ezeket a csendes csodákat nagyon jó meglátni. Ezekből él a gyülekezet. Ezekből élünk mi is. - A lelkész nemcsak lelkész, de az Ön esetében feleség, családanya is. Mindkettő nagyon fontos. Hogyan tudja ezt összeegyeztetni és megélni mindkettőt? (Meg még karvezető, s a nőszövetségnek is aktív vezetője…)
- Ahogy már mondtam, én ebben nőttem fel. Ez volt számomra a természetes közeg, ezt láttam otthon, ezt hoztam magammal, és ezt viszem tovább. A szolgálat és a család nálunk sosem két külön világ volt, hanem ugyanannak az életnek a részei. Persze ettől még nem lesz mindig egyszerű. Néha nagyon tudatosan kell emlékeztetnem magamat – és néha másokat is – arra, hogy a család előrébb van a gyülekezetnél. Ezt nem mindig könnyű kimondani, és nem mindig könnyű jól megtartani sem, mert a mérleg nyelve könnyen elbillen. A szolgálat mindig kér, mindig hív, mindig van még valaki, még egy feladat, még egy ügy, ami fontos. És közben ott van a család is, akiket nemcsak szeretni kell, hanem jelen lenni mellettük. Van, hogy „kimenőt” kell adnom a gyerekeimnek egy-egy énekkarról, vagy tudatosan nem osztok rájuk feladatot, mert tudom, hogy a lelkészcsalád gyermekeinek sem kötelessége minden alkalommal az első sorban állni. Nem kötelességük mindig példát mutatni, mindig készen lenni, mindig azonnal szolgálatba állni csak azért, mert lelkészgyerekek. Ők is gyerekek. Nekik is joguk van néha csak jelen lenni, fáradtnak lenni, háttérben maradni. Én csak próbálom megtalálni ezt az egyensúlyt. Nem mindig sikerül tökéletesen. Néha hiányoznak a magán ünnepeink, a zavartalan családi pillanatok, az, hogy egy ünnep csak a miénk legyen. De igyekszünk pótolni, amit lehet. Figyelni egymásra, egymás igényeire, és nem elfelejteni, hogy a család is Istentől kapott szolgálat.
- Fiatal házasként, távol a szülőktől, nagyszülőktől nem könnyű három gyermeket nevelni…
- Megvan ennek is a maga nehézsége, persze. De ugyanúgy megvan a maga öröme is. Egymásra támaszkodunk, együtt oldjuk meg, ami jön. Sokszor nincs más lehetőségünk, mint összezárni és menni tovább. De ebben van valami szép is: megtanulja az ember, hogy valóban családként működjön. Ez sem volt teljesen ismeretlen számomra. Én is háromgyermekes családban nőttem fel, és nálunk sem éltek velünk a nagyszülők. Nem volt idegen az a fajta önállóság, amit egy ilyen családi rend kialakít. Persze jó lenne közelebb lenni, jó lenne sokszor egy közelebb nyúló segítség, egy nagyszülői kéz, egy hirtelen megoldható délután. De a szüleinkre így is lehet számítani, ahol és ahogyan tudnak, segítenek. És közben kialakult a mi saját családi rendünk, önállóságunk is, ami sokszor nehéz, de sokszor nagyon hasznos is.
- Azt szokták mondani, hogy a parókia fala üvegből van, a lelkészcsalád kirakatban él. Nem terhes ez?
- Általában nem. Mondhatjuk úgy is, hogy ebbe beleszoktunk. A falusi életnek amúgy is sajátossága, hogy az emberek sok mindent tudnak egymásról. Ott eleve kevesebb a rejtett sarok, kevesebb a teljesen magánéletnek megőrizhető tér. Ez nemcsak a lelkészcsalád sajátja. Persze vannak pillanatok, amelyeket az ember szeretne csak a magáénak megtartani. Vannak érzések, történések, örömök vagy éppen nehezebb órák, amelyeket jó volna csak csendben, befelé megélni. De összességében ez az „üvegfalú parókia” számomra az évek során inkább egy sokat emlegetett mondássá szelídült, mintsem valódi teherré. Nem mondom, hogy nincs benne igazság, de nem érzem ezt akkora nyomásnak, mint ahogy kívülről sokan gondolják.
- Hogyan látja a gyülekezet, az egyház jelenét, és milyen jövőképet lát maga előtt?
- Ma azt hiszem, senki nem lát igazán messzire. Kicsit minden ködös. Nemcsak körülöttünk, hanem bennünk is. És talán éppen ezért most nem is a távoli horizontokat kell fürkészni, hanem a következő lépést kell hűséggel megtenni. Azt hiszem, most az a legfontosabb, hogy apró lépésekben haladjunk. Közeli célokat tűzzünk ki. Olyanokat, amelyeket még be lehet látni, amelyekért még lehet dolgozni, amelyeknek az örömét még meg lehet élni. Mert ha csak a nagy egészet nézzük, könnyen elcsüggedünk. De ha a kicsi, megtett lépésekre figyelünk, akkor mindig lesz miért hálát adni.
A jövőt illetően nem szeretnék sem pesszimista, sem hurráoptimista lenni. Egyik sem segít igazán. Inkább maradnék a józan reménységnél. Kis célok, apró örömök, és minden egyes megtért lélek fölött őszinte hála. Ez most elég nagy feladat, és elég nagy ajándék is. Az utat Isten jól látja. Mi nem mindig. Ő azonban igen. És ez elég. Ő irányít, mi pedig igyekszünk rábízni magunkat – és rábízni a gyülekezeteinket is. Mert ahogyan egyetlen nap alatt fel tudott fordulni a világ körülöttünk, úgy helyre is tud állni. Ezt is el kell hinnünk. A mi feladatunk addig is az, hogy a ránk bízott időből a legtöbbet hozzuk ki. Bátorítani, kitartani, és közben nem belefásulni. Istenre tekinteni és Őrá mutatni, mert Ő mindenből jót tud kihozni…
Marton Erzsébet
Névjegy
Barta-Nyíri Noémi (szül. Nyíri Noémi), 1986-ban, Karcagon született. Édesapja református lelkész Gergelyiugornyán, édesanyja gyermekorvos. Két fiatalabb lánytestvére van. Mindkettő családos.
Tanulmányait Gergelyiugornyán, Vásárosnaményban kezdte és a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen teológus-lelkész szakon fejezte be. Férje: Barta Ferenc református lelkész. Három gyermekük van: Zsófia, Abigél és Lukács János.
Szolgálati helyeik: 2008-2009-ig Újbátyú, Bakos, 2009-től a mai napig Barkaszó és Rafajnaújfalu református gyülekezetei. Gyülekezeteikben a heti alkalmak mellett hitoktatás, ifjúsági- és nőszövetségi alkalom, felnőtt-gyermek vegyeskórus működik.
