Az Úrnak gondja van reánk
„Légy hű mindhalálig…” – ez az ige jelenti Kovács Gyula haranglábi és nagybégányi lelkész számára az iránytűt, ez vezeti szolgálatában. Hűséges maradni Jézushoz mindhalálig, hűséggel szolgálni. És alázatosan, szelíden. Lelkészbemutató sorozatunkban ismerjük meg most a Csongorról indult csendes, szolid fiatalembert, aki ma már háromgyermekes családapaként hűséggel vezeti a rá bízott nyájat a „hétköznapok dzsungelében”, „apró csavarként” segítve, „hogy jól menjen a gépezet” – ahogy egyik kedvenc éneke is mondja.
- Gyermek-, illetve ifjúkorában milyen kapcsolatban volt Istennel?
- A családban leginkább édesanyám volt az, aki templomba vitt bennünket a bátyámmal. Bár rendszeresen imádkoztam, nem volt igazi mély kapcsolatom az Úrral. Az istentiszteleteket is olykor szívesen kihagytam, mint általában a gyerekek, akiket jobban vonz a játék. Csak úgy nyolcadik osztály körül éreztem igazán vágyat arra, hogy ott legyek az istentiszteleteken, de ez még mindig nem volt igazi elköteleződés. Változást az aklihegyi táborozások hoztak. Az egyik alkalommal ott adtam át életemet Krisztusnak. Onnan akkor egészen más emberként tértem haza.
- Ez indította egyházi líceumba is?
- Be kell valljam, nem. Akkor a nyolcadik osztály elvégzése után a barátaim a Péterfalvai Református Líceumba készültek, és én is velük mentem. Addig semmit nem is hallottam erről az iskoláról, de örülök, hogy ezen az úton indultam el. És hiszem, hogy Isten vezetett oda: nem csupán megerősödtem a hitben, de a feleségemet is ott ismertem meg.
- És ott kellett dönteni, milyen pályán indul tovább…
- Hát az első két évben meg sem fordult a fejemben, hogy lelkész legyek. A harmadik év decemberében éreztem úgy, hogy nekem több kell. Nem tudtam magam elképzelni egy olyan pályán, amiből hiányzik az a lelkiség, amit megtapasztaltam a gimiben, az ifjúságin. A hitem erősítésében, a pályaválasztásban egyébként nagyon nagy szerepet játszott Zimányi József, aki abban az időben rengeteget evangelizált Kárpátalján. A líceumba is gyakran eljött, s én lestem minden szavát. Magával ragadott a stílusa, a lelkesedése, s olyan szerettem volna lenni, mint ő. Bár nem az ő szolgálata alatt tértem meg, de hiszem, hogy általa készített fel Isten arra, hogy megtérjek, s ezen az úton induljak el.
- És Debrecenbe került a teológiára.
- Azon az éven is többen felvételiztünk. Az előfelvételin – ami a püspöki hivatalban volt Beregszászban – Horkay László püspök, mikor kezet fogott velem, azt mondta, tanulmányaim és a beszélgetések alapján engem Debrecenben látnának a helyemen. Azóta is hálás vagyok ezért. A bátyám azon az éven volt végzős ott a teológián, amikor én elsős lettem, úgyhogy sokat segített a beilleszkedésben. S erre szükség is volt, mert a gimiben egy jó értelemben vett buborékban éltünk, a külső hatások kevésbé érintettek bennünket, és beosztották az időnket is, eléggé szigorú rend szerint teltek a napjaink. S ezek után, amikor egy 18 éves fiatalember kikerül a nagyvilágba, ahol senki nem törődik azzal, hogy mikor fekszel, hová mégy, a hirtelen megtapasztalt nagy szabadság kicsit megzavar. Bár az az értékrend, amit otthonról és az iskolából magammal vittem, az igazából nem engedte, hogy a világ elcsábítson. A második évtől meg már igazán tudatosan, odaszánva magam készültem a lelkészi pályára, amihez a teológián jó alapot kaptam.
- Úgy tudom, a líceum befejezése után a felesége is a cívis városban folytatta tanulmányait.
- Ő egy évvel később végzett Tivadarban, és Debrecenbe jött vallástanár szakra. Így egy év távkapcsolat után újra közel kerültünk egymáshoz. Csodálatos évek voltak azok a diákévek.
- A nagyváros, a jobb lehetőségek nem csábították ottmaradásra?
- Soha. Mindig tudtam, hogy haza fogok jönni. Szoktam mondani, hogy magyar vagyok, de Kárpátalján érzem igazán otthon magam. Lett volna lehetőségünk azóta is elmenni, de nem, én másutt nem tudom elképzelni az életem. Persze nem tudjuk, mit hoz a jövő.
- A lelkész általában nem választja meg a szolgálati helyét. Hogy érzi, jó helyre került?
- Amikor hazajöttünk Debrecenből, csak annyi kérésem volt, ha lehet, akkor Bereg megyébe helyezzenek ki. Szántó János volt akkor az egyházmegye esperese, s neki kellett két segédlelkész, úgyhogy Barta Ferencet Újbátyúba és Bakosba, engem meg Haranglábra és Somba helyeztek. Be kell vallanom – és én ezt a gyülekezetnek is elmondtam –, hogy amikor azt mondták, Haranglábon lesz a szolgálati helyem, azt sem tudtam, hol van ez a település. De örülök, hogy ide kerültünk. Megmondom őszintén, én mindig is falusi, egy kis falusi gyülekezetben szerettem volna szolgálni.
- Már házasként érkezett a szolgálati helyére?
- Évával a tanulmányaink utolsó évében házasodtunk össze, úgyhogy amikor kihelyeztek Haranglábra, a feleségem már áldott állapotban volt. Nagy szeretettel fogadott bennünket a gyülekezet. Örültek, hogy Szántó Jánosék után, egy kis kihagyással, ismét ott lakó lelkészük, lelkészcsaláduk lesz. S hamarosan jöttek is a gyerekek: 2009-ben megszületett Dóra lányunk, őt követte 2011-ben Ádám, Áron pedig 2016-ban. A gyermekeink egyébként nagyon ragaszkodnak Haranglábhoz, nekik az a szülőfalujuk, és számukra a legkedvesebb hely. És a gyülekezet is boldog volt, úgy érezték, érzik, a mi gyerekeink az övék is egy kicsit. Büszkék voltak rá, hogy mindhármat itt kereszteltette a saját lelkészük.
- A fiatal házasok a településen követték a nagycsaládos mintát?
- Azt nem tudom megmondani, mennyire a mi példánk hatására, de lettek nagycsaládosok a faluban. Sajnos a háború kitörésekor többen elmentek.
- Fiatal házasként, távol a szülőktől, nagyszülőktől – Gyula csongori, Éva pedig forgolányi – nem könnyű sokgyermekes szülőnek lenni.
- Valóban, szüleink akkor még aktív munkások voltak, gazdálkodtak, nem igazán tudtak eljönni és segíteni. Megszoktuk, hogy ketten kell helytállni. Ebben segített, hogy a lelkészség nem kötött munkaidős szolgálat, tehát sokszor mindketten ott tudtunk lenni a gyermekek mellett. Meg aztán a gyülekezeti tagoktól is kaptunk segítséget, két-három asszonyra mindig lehetett számítani. A falusi lelkészség szépsége, hogy volt olykor „életmentő” csomag – töltött káposzta vagy éppen bukta – felakasztva az ajtó kilincsére… És az is nagy segítség volt, hogy betegség esetén mindig tudtunk kikre számítani. Ez biztonságérzést adott számunkra, mert fiatal szülőként előfordul, hogy bepánikol az ember, de ők mindig megnyugtattak és segítettek. És a presbiterek is mellettünk álltak. Akkor még nem volt autónk, de ha a gyereket például orvoshoz kellett vinni, mindig volt, aki ezt felajánlotta.
- Azt mondják, a lelkészcsalád kirakatban él, a parókia fala üvegből van, oda mindenki belát, meg oda bárki bemehet. Mennyire megterhelő ez?
- Ennek mindig is tudatában voltunk, hogy a lelkészcsalád élete a közösség előtt zajlik. Számomra fontos, hogy hiteles legyek, s mivel mindenkor Istennek tetsző életet igyekszem élni, nincsenek rejtegetni való dolgaim, ez nem jelent gondot, ezt kívülre is megélem. Isten gyermekének nem lehet kettős élete, nem élhet másként a gyülekezet előtt, mint otthon. Meggyőződésem szerint nem lehet bort inni és vizet prédikálni. A gyerekeket is úgy neveltük, hogy mindenkor úgy viselkedjenek: Krisztus néz rájuk.
- A lelkész férj és édesapa is, aki legtöbbször akkor szolgál, amikor más ünnepel. Hogy tolerálja ezt a család?
- Nálunk ebből soha nem volt probléma. Mivel a feleségem is hasonló hivatást választott – vallástanár, hitoktató a gyülekezetben, a gyermekmunkát ő felügyeli –, a gyermekeinknek természetes ez a beosztás. Míg kicsik voltak, különben sem tudták, mikor van például a születésnapjuk, így akkor ünnepeltük meg, amikor idő volt elkészíteni a meglepetést, s annak éppúgy örültek hétfőn, mintha vasárnap lett volna. És soha nem akadtak ki amiatt sem a gyerekek, ha egy tervezett programot temetés vagy egyéb közbejött dolog miatt el kellett halasztani.
Kirándulni, míg kicsik voltak a gyerekek, gyakran mentünk. Mostanában inkább nyáron, amikor szabadságon vagyunk. Akkor elmegyünk hosszabb időre a bátyámékhoz Hajdúhadházra – ez most sajnos nem lehetséges –, s akkor mi is kikapcsolódunk, a gyerekek meg élvezik.
Itthon azért igyekszem a lehető legtöbbet foglalkozni a gyerekekkel, persze nem mindegyikük, és nem egyformán igénylik ezt. Az egyik szeret velem több időt tölteni, a másikkal inkább asztaliteniszezünk, focizunk, de ha kell, tanulunk is együtt. - Harangláb mellett Nagybégányban is szolgál. A kezdetektől fogva?
- Amikor hazaérkeztünk, Harangláb mellé Beregsomot kaptam. Ott másfél évig szolgáltam. Nagybégányban 2013 óta szolgálok. Nagyon szeretjük azt a gyülekezetet is. Ami meglepő – és a legpozitívabb értelemben –, hogy ott több férfi jár az istentiszteletekre. Természetesen Nagybégányban is megtartjuk az istentisztelet mellett a gyermek-, a rétegalkalmakat is.
- Mit tart a lelkész legfontosabb feladatának?
- Anno, a beiktató beszédemben is a hűséget emeltem ki: „Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját” (Jel 2, 10). Ez a legfontosabb feladatunk. Mert úgy érzem, a XXI. században igencsak ingoványos talajon áll a keresztyénségünk. Hűségesek vagyunk egy ideig, aztán ha valami nem úgy sikerül, akkor már megingunk vagy elfordulunk. Hiszem és vallom, hogy nekünk minden időben, minden körülmények között hűséggel ott kell állnunk Isten mellett. Azt szeretném – és igyekszem úgy szolgálni –, hogy ha valamikor elmegyek Haranglábról vagy Nagybégányból, olyan gyülekezetet hagyjak magam után, amelyik hűséges Jézushoz. Ebben látom a lelkész legnagyobb feladatát, hogy hűséggel nevelje, tanítsa azt a közösséget, amelyet rábízott az Úr. Nem mondom, hogy maximálisan elégedett vagyok ezen a téren, és tudom, hogy a mi feladatunk a magvetés, a növekedést meg Istenre kell bízni, de olykor türelmetlen az ember. Miért van néha nagy fellobbanás, aztán „leülés”, miért van stagnálás, Uram, miért? – ezek a kérdések a lelkészt is gyötrik, ha tudja is a bibliai válaszokat.
- Milyen elhatározással indult el egykoron a lelkészi szolgálat útján? Volt-e példaképe?
- Mint már említettem, nekem a példaképem – nyilván Jézus után –, emberként Zimányi József volt. Én nem készültem soha missziós lelkésznek, sem evangelizátornak, de nagyon szerettem volna sokakhoz elvinni az örömüzenetet, úgy szolgálni, úgy prédikálni, olyan tűzzel és lelkesedéssel, mint ő, aki magával ragadja a hallgatóságot.
Amikor Haranglábra kerültem, id. Pocsai Sándor, majd Szántó János után kellett fiatal lelkészként folytatnom a munkát. Ez nagy feladat, de áldott teher volt számomra. Mindketten nagyszerű prédikátorok. Nekem, úgy érzem, nehéz felnőni hozzájuk, és kvalitásaimból adódóan nem is tudok. De az Úrnak gondja volt rám, és mindeddig vezetett, hogy jó pásztora legyek a rám bízott nyájnak.
Van egy kedves énekem, hogy „Szerettem volna nagyra törni…”, „de lassan-lassan már belátom, merőben más az én utam: a hétköznapok dzsungelébe parancsolt vissza jó Uram”. És ezt én nem bánom, mert – ahogy tovább az ének is mondja –„apró csavarnak is kell lenni, hogy jól menjen a gépezet, parányi jel, mégis szükséges némely betűn az ékezet”. Hálás vagyok, hogy ide helyezett az Úr, s hogy apró csavarként is tud használni. - Hogy látja a gyülekezet helyzetét?
- Sajnos a COVID, a háború meggyérítette a gyülekezetet, megcsappant a gyereklétszám. Ezek eleve kis gyülekezetek, úgyhogy a legkisebb veszteséget is erősen megérezzük. Az év végi statisztikák készítésekor elkeserítő látni, milyen drasztikusan fogyunk és öregszik a gyülekezet. A félelmünk pedig az – mint gondolom a legtöbb gyülekezetben –, hogy minél tovább tart ez a háború, annál kevesebben fognak visszajönni, hisz munkába álltak, a gyerekeket ott iskolázták be, lassan megteremtik az egzisztenciájukat és nehezen fogják már azt feladni. Próbálunk abba kapaszkodni, hogy a gyökerek itt maradtak, s a gyökérből új hajtások fakadnak. De látjuk, hogy mindenkinek nagyon nehéz. S bizony a lelkésznek is megvannak a gondjai. Ha csak a behívások, toborzások miatti fenyegetettséget nézzük, az is eléggé elkeserítő. És nekünk az a feladatunk, hogy bátorítsunk, reményt öntsünk az emberekbe, még ha ez olykor nehéz is. De tudjuk, hogy Istennek gondja van reánk.
Szomorú az is, hogy míg korábban ünnepekkor telt meg igazán a templom, mert hazajöttek az idegenben munkát vállalók is, most akkor ürülnek ki még jobban a padsorok, mert az itthon maradottak mennek a távolba kényszerültekhez ünnepelni… Nekünk viszont nem keseregni kell, hanem imádkozni, az itthon maradottakért és a távolban lévőkért egyaránt, s erősíteni a maradékot, mert hiszem, Isten ezzel a kevéssel is tud mit kezdeni. - Milyen jövőképet vízionál?
- Csak rosszabb ne legyen, válaszolja erre leggyakrabban az ember. Nyilván azért imádkozom, hogy ami maradt, abból hadd legyen fejlődés. Mert a kicsit is megáldja az Isten, ha az ő kezébe tesszük. Persze fáj látni, hogy kevesen vagyunk, de hálát adunk, hogy hirdettetik az ige, hogy vannak alkalmaink, megtartjuk a bibliaórákat, az ifjúsági alkalmakat, működik a nőszövetség, vannak még konfirmandusaink, vannak gyerekek, akik szerepelnek ünnepeinken. S ők jelentik a jövőt. Ők a jövő presbiterei, csak meg kell látni ezt bennük, meg oda kell nevelni őket. Isten nem mondott le rólunk! Hiszem, hogy megmarad Kárpátalja hívő népe, mert az Úrnak gondja van reánk.
Marton Erzsébet
Névjegy
Kovács Gyula 1984. szeptember 5-én született Csongoron. Tanulmányait a helyi általános iskolában kezdte, majd a Péterfalvai Református Líceumban folytatta 1999–2002 között. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen szerzett felsőfokú végzettséget teológus-lelkész szakon 2008-ban.
2008-ban helyezték ki Haranglábra és Beregsomba segédlelkészként. Somba mindössze 2009-ig szolgált. 2012-ben helyettesítő lelkészi szolgálatra kérték fel a Bátyúi Református Egyházközségbe néhány hónapra. Nagybégányban 2013-tól szolgál, Harangláb mellett.
2007-ben kötött házasságot Kormos Éva vallástanárral. Három gyermekük született: 2009-ben Dóra, 2011-ben Ádám, 2016-ban pedig Áron.
