Lélekmentés szeretettel
Egy lelkipásztor élete sok áldozatot és komoly elköteleződést kíván, a magánélet és a munka folytonos összemosódásával jár. Egy nő esetében ez még inkább megterhelő lehet, hisz amellett ő feleség és édesanya is. Halász-Balog Zita beregújfalui lelkésznő, úgy tűnik, megtalálta az egészséges egyensúlyt gyülekezet és család között. Pál apostollal együtt vallja, hogy aki háza népéről gondot nem visel, rosszabb a hitetlennél. Lelkészként pedig a legfontosabb feladatának tartja a lélekmentést, szeretettel. Ismerjük meg most őt.
- Meséljen a gyermekkoráról, a családjáról. Milyen kapcsolatban volt Istennel?
- Badalóban születtem, mozigépész családban, így hát a filmek világában éltünk. A templom azonban mindig fontos szerepet játszott az életünkben, különösen édesanyám számára. Sokszor mesélte, hogy gyerekkorában, amikor még nem volt tanácsos templomba járni, ők akkor is elmentek, még ha aztán hétfőn az iskolában emiatt valamilyen számonkérés is érhette őket. Kicsi gyermekként sokszor láttam, ahogy anyukám templomba megy – a házunk épp a templommal és az iskolával szemben állt. Azt is láttam, milyen mélyen ragaszkodott a Bibliához. Nem volt saját Bibliánk, emlékszem, amikor Czirók Béla tiszteletes úr volt a lelkész, anyukám megkérte, hogy ha tudna, szerezzen nekünk egyet. Később igehirdetésben el is mondtam már, milyen nagy dolog volt ez akkoriban – ma meg nem is tudom, hány Biblia porosodik otthon a polcokon…
Az Istenbe vetett bizalom, az imádság természetes része volt az életünknek. A nagyszüleim is mélyen hívő emberek voltak. Egy történet különösen megmaradt: az anyai nagymamám édesanyja, a dédmamám nagyon komoly hitű asszony volt. Mindig imádkozott azért, hogy a család minden tagja megismerje az Úr Jézust. Ő abban az évben halt meg, amikor én megszülettem. Amikor pedig Isten a lelkészi hivatásra hívott el, a nagyszüleim gyakran mondták: „Látod, a nagymama imádsága most teljesedett be”. - Balog Zita az ébredés gyermeke…
- A ’90-es évek elején jött el Kárpátalján az ébredés ideje. Egy fiatal lelkész, Delényi István került a gyülekezetünkbe, aki új lendületet hozott: beindult a hitoktatás, a konfirmációs előkészítés… Emlékszem, egy nyáron elmentünk ifjúsági táborba Tiszanagyfaluba, Magyarországra. Ott történt a nagy találkozás az Úr Jézussal. Akkor értettem meg, hogy Ő az én Megváltóm, aki az életemet kéri és keresi. 1991 nyarán ott adtam át Neki az életemet – ez hozta meg a változást bennem. Középiskolás voltam akkor, de amikor hazakerültem, aktív szolgáló lettem a gyülekezetben: idősek, fiatalok közé, imaórára, ifjúsági alkalomra mentem – mindenben részt vettem, és sok mindent szerveztem is a gyülekezetben. Aztán Kárpátalján elindult a hitoktatóképzés. Akkor még Beregszászban, a mostani könyvesbolt felett működött a püspöki hivatal, és a Debreceni Teológiáról jártak át hozzánk tanárok. Elvégeztem ezt a hároméves hitoktató képzést, majd leérettségiztem. Nagy kérdés volt bennem: hol akar látni engem az Úr. Beálltam a hitoktatói szolgálatba a Badalói–Halábori gyülekezetben. Téli hidegben is biciklivel jártam át a szomszéd faluba, vittem magammal a kis kazettás magnót, hogy énekeket taníthassak a gyerekeknek. Nagyon szép évek voltak ezek – mindig azt mondom: szebb ifjúságot nem is kaphattam volna.
- Mikor és miért döntött a lelkészi szolgálat mellett?
- Az igeolvasás közben Isten fokozatosan megmutatta, hogy nemcsak a hitoktatásra, hanem a lelkészi szolgálatra hívott el. Eleinte tiltakoztam: „De hát én nő vagyok…”. Akkoriban épp az a korszak jött, amikor nem támogatták, hogy lányok teológiára menjenek. Úgy gondoltam, talán ez válasz Istentől… De Ő nem nyugodott bele. Újra és újra arra irányította a tekintetemet, hogy ez az út az, amit nekem szánt. Éppen püspökváltás ideje volt: Forgon Pál nyugdíjba ment, és Gulácsy püspök úr került a helyére. Megengedte, hogy részt vegyek a meghallgatáson, és ő később is mindig támogatta a női szolgálatokat, püspökként sokat tett értük.
Végül kiengedtek, a budapesti teológiára küldtek. Talán úgy gondolták, hogy oda nehezebb bekerülni, majd ott a rostán úgyis kiesem. Amikor elmentem felvételizni, furcsa helyzet alakult ki: megérkeztem, de nem tudtak rólam. Valahogy nem jutott el az információ, hogy érkezem Kárpátaljáról. Végül telefonáltak ide-oda, és sikerült tisztázni a helyzetet. Akkoriban mintegy negyvenen felvételiztünk, és én, a Balogh nevemmel, a névsor végére kerültem. Ez is kegyelem volt, mert nem az elsők között kellett izgulnom. Végül tizenhat embert vettek fel. Az eredményhirdetésen elmondták, hogy a felvételim összességében jó volt, de mivel ukrán iskolába jártam, a magyar nyelvű részek – a tollbamondás, a fogalmazás, a magyar irodalom és történelem – nehezebben mentek. Mégis úgy látták, hogy helyem lenne ott, ezért felajánlották: az első évet két év alatt végezzem el, közben segítenek abban is, hogy magyar tanárhoz járjak, és pótoljam a hiányosságaimat. Természetesen elfogadtam. Így kerültem a Budapesti Teológiára. Viszont még nem tudták pontosan, hogyan osszák meg a tárgyakat az első és a második év között, ezért én minden órára bejártam. Mérhetetlen szorgalom volt bennem, mert nagyon érdekelt minden. Tanultam, szorgalmasan készültem, sikeresen vettem az akadályokat, így azt ajánlották: a következő évre csak a héber maradjon. Én viszont kértem, hadd vizsgázzam az egész évből, hiszen mindent végighallgattam. A következő év már önköltséges lett volna számomra, ezért különösen fontos volt ez a lehetőség. Végül engedtek vizsgázni, és minden jelesre sikerült. Tudtam, hogy ez nem csupán az én érdemem – Isten vezetett végig a teológián. Olyan jól sikerültek a tanulmányaim, hogy az utolsó évben a gyakorlati tanszék professzora felajánlotta: maradjak ott tanársegédnek, és kezdjem el a doktorit. De engem hazahúzott a szívem – a szolgálat és a férjem, aki akkor még a vőlegényem volt. Tervünk volt, hogy hazatérünk Kárpátaljára szolgálni. 1999-ben tértünk haza, már házasként.
- Hogy és hol ismerkedtek meg a férjével?
- Az is érdekes történet. Mivel benne voltam a kárpátaljai ébredés vérkeringésében, sok ifjúsági vezető között mozogtam, gyakran szolgáltam ifjúsági táborokban. Dezsőt is ott ismertem meg igazából. Bár először a felvételi előtti meghallgatáson láttam a püspöki hivatalban. Addig nem ismertem, és kicsit dühös is voltam, hogy olyanok is jönnek felvételizni, akiket korábban nem is láttam a szolgáló csoportban. De ő nagyon határozottan mozgott, jó kiállású volt. Otthon meséltem is a szüleimnek: elengedtek a teológiára Budapestre, de bárcsak azt a fiút küldték volna velem, akit ott láttam. Azt mondtam: vele akár a világ végére is elmennék. Őt azonban Sárospatakra irányították.
Onnantól kezdve ismertük egymást, aztán táborokban is találkoztunk, baráti körben mozogtunk együtt. Ám a szerelem nem azonnal alakult ki… Ő is érzett valamit, én is már az első perctől szimpatikusnak találtam. Aztán imádkoztunk, és az Úr áldását adta ránk. Még három év volt hátra a teológiából, ez alatt levelezgettünk. Abban az időben nem volt internet, így izgatottan vártuk a levélváltást, meg gyűjtöttük a húszforintosokat, hogy telefonálhassunk egymásnak. Egyik héten ő hívott, a másikon én – csak hogy halljuk egymás hangját. Így vártunk egymásra. Azért is vágytam rá, hogy Sárospatakon fejezzem be a tanulmányaimat, de a professzoraim nem engedtek el: azt mondták, egy ilyen eminens tanulót nem adnak ki a kezükből. Végül, amikor 1999-ben befejeztük a tanulmányainkat, nyáron összeházasodtunk – azzal a szándékkal is, hogy együtt helyezzenek ki bennünket a szolgálatba. - Nem gondoltak arra, hogy kint maradnak?
- Egyáltalán nem volt bennünk ilyen gondolat. Bár, mint említettem, nekem lett volna rá lehetőségem. De bennem ott volt a vágy, hogy hazatérjek. Tanulmányaim ideje alatt ritkán jártam haza Pestről, így egyre jobban éreztem a honvágyat. Itthon akkoriban pezsgő gyülekezeti élet folyt, jó volt szolgálni, az emberek szomjazták az igét. A férjem pedig hallani sem akart róla, hogy ott maradjunk. Mindig azt mondta: bennünket ide hívott el az Úr. Egyébként egyáltalán nem bántam meg, hogy nem maradtam ott. Sokkal többet kaptam így: anyuka lehettem, és gyülekezetben szolgálhattam. Úgy éreztem, Isten erre vezetett.
- Amikor a fiatal lelkészek hazakerülnek, általában nem választhatják meg a helyüket. Hogy érzi, jó helyre kerültek?
- Mi egy nagyon jó kis helyre kerültünk. Akkoriban Kopasz Gyula volt az esperes, ő keresett maga mellé segítséget, és minket Muzsalyba helyeztek. Mellette Borzsovát is megkaptuk, tehát két gyülekezetet – gyönyörű időszak volt, öt évet töltöttünk ott. Tanulóévek voltak ezek. Nem könnyű, amikor az ember hirtelen egyedül kerül terepre, de mégis van benne valami felszabadító.
Muzsalyban addig nem volt ottlakó lelkész, ezért nagy szeretettel fogadtak bennünket. A régi óvodaépületből alakították ki a parókiát, felújították, amennyire tudták, és igazán befogadó közösségre találtunk. Sok hívő testvérünk lett, és nagyon megszerettük Borzsovát is – a férjem különösen. Nagyon hamar otthon éreztük magunkat. Segített az is, hogy szülőfalumhoz, Badalóhoz közel volt. Mégis mindig éreztem, hogy az Úr majd továbbvisz bennünket. Muzsaly parókiája kicsit elzártan, bár gyönyörű környezetben, a természetben fekszik, a templom is fent van a dombon, de így az emberekkel keveset találkoztunk, leginkább csak az istentiszteleteken. Falusi lányként azonban vágytam arra, hogy közelebb legyek az emberekhez, mozgalmasabb életet éljek.
Öt év után azt éreztük, hogy ideje megkérdezni, mi az Úr akarata. Akkoriban a beregújfalui gyülekezet már nagyon szerette volna, hogy végre kapjon lelkészt, hiszen másfél évig csak bejáró szolgáló látta el őket. Elkezdtünk ezért imádkozni: ha az Úr odavezet, mutassa meg az utat. Amikor végül meghívtak és meg is választottak bennünket, az esperes azt mondta: ha hív a gyülekezet, elenged minket.
Így kerültünk 2004-ben Beregújfaluba. Ez egészen különleges élmény volt. Már az első este úgy aludtam ott, mintha hazaérkeztem volna. Azóta is így érzem. Meg vagyok győződve róla, hogy a lelkész számára nagyon fontos, hogy a szolgálati helye, a parókia is valódi otthon legyen. A beregújfalui parókia gyönyörű, otthonos, ideális hely volt a gyerekeknek is. Valóban úgy éreztem: hazaértem. És már több mint húsz éve ott szolgálunk. Ez önmagában csoda, hiszen korábban a beregújfalui lelkészek legtöbbször két-három év után tovább mentek. Mi viszont maradtunk – és otthonra találtunk. - Mennyire fogadták el a női lelkészt?
- Soha nem tapasztaltam ellenállást a saját gyülekezetemben. Az emberek azt látták, hogy az igét hirdetem, és ez volt a fontos – nem az, hogy nő vagyok. Amikor 2005–2006 környékén bekövetkezett az a híres „palástfosztás”, a közösség nagyon kiállt mellettem. Azt mondták: „Nem baj, lelkésznő, ha nincs palást, mi akkor is szeretnénk, hogy prédikáljon”. A másfél év alatt, amíg nem viselhettem a palástot, vasárnaponként így is szolgáltam a szószékről, csak az olyan szolgálatokat nem végezhettem, mint az esketés, temetés vagy konfirmáció. A gyülekezet viszont mindvégig ragaszkodott hozzám. Még petíciót is aláírtak, hogy tiltakozzanak az intézkedés ellen. Nagyon nehéz időszak volt ez a kárpátaljai lelkésznők életében. Én ezért is hálás vagyok a beregújfaluiaknak: az első perctől kezdve elfogadtak, és soha nem tettek különbséget aközött, hogy férfi vagy nő áll a szószéken.
- A lelkészi szolgálat egész embert követel, és kiszámíthatatlan hivatás. Anyaként, feleségként hogyan tudta ezt összeegyeztetni?
- Három gyermekünk van, ma már mind felnőttek. Mindig úgy éreztem, hogy számomra a család az első. Az Ige is azt mondja: „Aki a maga háza népére gondot nem visel, az rosszabb a hitetlennél”. Ez nálam mindig felülírt mindent. Ugyanakkor az anyaság soha nem korlátozta a szolgálatot. Az első gyermekem születése után egy hónappal már ismét a szószéken álltam. Mindig voltak segítőim, és a gyülekezet is támogató közeg volt. A gyerekeink ebbe nőttek bele: látták, hogy nálunk a család és a szolgálat összefonódik. Nincs olyan, hogy munkaidő nyolctól négyig, és utána „csak család”. Valahogy ez így volt természetes számunkra. Sőt: mindkét lányunk a teológiát választotta, és ma már ők is lelkészek. Amikor megkérdeztem, miért ezt a pályát választják, azt felelték: „Anya, mi is azt szeretnénk csinálni, amit a legjobban szeretünk”. Látták a nehézségeket is – mi sosem titkoltuk el előlük, min megyünk keresztül –, látták a harcokat, mégis szerették ezt az életet. A nagyobbik lányom még azt is mondta, hogy ha ő maga nem lehetne lelkész, legalább a férje legyen az, hogy a lelkészcsaládi életet folytathassa. És megadta az Úr: a férje és ő is lelkész.
Visszatekintve látom, mennyire körülfogott minket az Úr kegyelme. Minden nehézségben segített, és soha nem voltam hosszú időre távol a szolgálattól. Gyesen sem voltam sokáig, mindig visszatértem – mert ez az életem része. - A nagyszülők tudtak segíteni?
- Távol éltek, nem a szomszédban, de igyekeztünk gyakran látogatni őket. A gyülekezet azonban nagyon sokat segített. Mindig volt mellettünk valaki. Nemcsak idősebb asszonyok, hanem velem egykorú fiatal édesanyák is, akik ha kellett, vigyáztak a gyerekeinkre, amikor szolgálni indultam vagy valamilyen gyűlésre kellett mennem. A kicsik is pontosan tudták: „Anya most elment a palástjával, mindjárt jön”. Ez számukra is természetes volt.
- Azt mondják, hogy a lelkészlakás fala üvegből van… Ez mennyire zavarta?
- Valóban mondják, némelyek fenyegetően is, de engem soha nem zavart. Mi úgy éltünk, mint a falubeliek: ha valakinek segítség kellett, mentünk, ahogy ők is jöttek hozzánk. Nem titkoltunk semmit. A gyerekeinket is úgy neveltük, hogy ezt természetesen éljék meg. Ők soha nem is érezték ezt nyomásnak. Nem tiltottuk tőlük az életet: jöhettek barátok, ők is mehettek bárhová, kipróbálhattak dolgokat. Megtapasztalták, mi az, ami nem épít – és az Úr mindig megőrizte őket. Most, visszagondolva, magam is csodálkozom: nem volt kicsapongó kamaszkoruk, soha nem kellett velük harcolnom. Egyszerűen harmóniában nőttek fel mellettünk.
- Mit tart a lelkész legfontosabb feladatának?
- A legfontosabb feladat: a lélekmentés szolgálatába állni. Ez nagyon sokrétű feladat. Én azt vallom, hogy nem kell ráerőltetni senkire a hitet, vagy riogatni a megtéréssel. Sokkal inkább a szeretetről van szó. Jézus azt adta nekünk parancsba, hogy szeressük egymást. Az ítélet, a törvényeskedés az Övé. Én azt tartom fontosnak, hogy a lelkekért kell harcolni, de közben elengedhetetlen, hogy a segítő maga is gondozza a saját lelkét. Úgy gondolom, a lelkészeknek szükségük van arra, hogy képezzék magukat, hogy legyen önismeretük. Mióta az életem részévé vált a mentálhigiéné, ezt még inkább látom. 2015-ben beiratkoztam a Károli Gáspár Református Egyetem Beregszászba kihelyezett mentálhigiénés szakára, 2017-ben végeztem, majd meghívást kaptam, hogy részt vegyek az oktatásban. Azóta is kétévente új csoportot indítunk, és tapasztalom, mennyire alapvető a lélekkel foglalkozni. Az önismeret és a lélektan ismerete nélkül nehéz hitelesen szolgálni. Ha nem vagyunk empatikusak, ha nem látjuk meg a másik ember életét, érzéseit, összetettségét, akkor nem tudunk valóban segíteni. Ezért nagyon fontos a saját lelki fejlődés is: hogy a kapcsolatunk Istennel élő legyen, mert csak így tudunk másokat is építeni. Lélekmentés szeretettel – minél több emberhez eljuttatni, hogy van Megváltó.
A lélekmentés sokféle formában megvalósulhat, nem csak a szószékről. Éveken át vezettem női kört a gyülekezetben, ahol beszélgettünk, kézműveskedtünk, rajzoltunk, filmeket néztünk – és mindezeken keresztül is lehetett az Úr Jézusról beszélni. Nagyon hálás vagyok a mentálhigiénéért, mert sokat adott nekem: segített jobban megismerni önmagamat, felismerni az erősségeimet és a gyengeségeimet, megérteni a miérteket. Megtanította, hogy sokszor a saját, korábbról hozott sebeink aktivizálódnak egy-egy helyzetben – és ha ezt megértjük, másokat is könnyebben tudunk megérteni.
A személyes lelkigondozást is rendkívül fontosnak tartom. A képzésben külön tanítjuk a segítő beszélgetés módszerét, és nekem ez nagyon sokat adott: megtanultam úgy leülni valaki mellé, hogy valóban meghallgassam, kísérjem az ő élethelyzetében. - Most, ebben a nehéz időszakban talán még inkább szükség van erre.
- Igen, nagyon is. Egy-egy beszélgetés sokszor már önmagában gyógyító. Az első alkalom után többen azt mondják: „Olyan jót beszélgettünk!” – pedig gyakran alig szólaltam meg. Az embernek egyszerűen szüksége van arra, hogy valaki odafigyeljen rá. Sajnálattal tapasztalom, hogy a gyülekezet tagjai ritkán keresnek meg lelkigondozói beszélgetésre. Pedig szükség lenne rá. Szakemberként persze értem: könnyebb olyannal megosztani az embernek a lelki dolgait, akit nem ismer személyesen. A segítőnek is jobb így – objektívebb tud maradni, nem viszi bele a saját előítéleteit vagy kapcsolatait. Persze többféle csoportos alkalmat tartottunk már. Például volt egy programunk, ahol a női önértékeléssel foglalkoztunk. Nagy élmény volt a résztvevőknek, hiszen sok falusi asszony nem is gondol arra, hogy ő is lehet szép és értékes, hogy foglalkozhat önmagával is. Pedig fontos, hogy a saját lelkünket is gondozzuk – s ez Krisztushoz is közelebb visz.
- Hogy látja most a gyülekezet, a kárpátaljai magyarság, az egyház életét, és milyen jövőt lát maga előtt?
- Ez most nagyon elgondolkodtató, és tényleg mindennapi kérdés, amin az ember tűnődik. Ha csak pusztán emberi szemmel nézem, akkor nagyon gyászos és kritikus a kép, mert tudjuk, milyen helyzetben vagyunk, és hogy fiatal családjainkat szinte elveszítettük… Ez a hitoktatásban is megjelenik. Egy nagy gyülekezetben, mint Beregújfalu, soha nem volt olyan, hogy össze kelljen vonni osztályt – most már van. Egy-két, esetleg három gyerek van egy osztályban. Emberi szemmel nézve ez bizony szívszorító. De Isten mindig mást lát. Az Igében is – akár Ézsaiás prófétát olvassuk –, újra és újra azt mondja: Ő fel tudja építeni, amit mi romokban látunk, Ő a maradékkal is tud mit kezdeni.
Akik itthon maradtak, azokban nagy erőt látok. Nem tudhatjuk, mi lesz azokkal, akik elmentek: visszajönnek-e, vagy máshol találják meg az otthonukat. De marad egy mag. Mindig marad… Lehet, hogy más lesz a feladatunk, másra kell fókuszálni – most talán inkább az idősebbekre. Maradt egy kis középkorosztály is, mint amilyenek mi vagyunk: presbiterek, gyülekezeti szolgálók. Elég aktív közösségünk van.
Istennek minden lehetséges, és mindennek van célja. Lehet, hogy most máshol kel ki az a mag, amit itthon vetettünk. Magyarországi gyülekezetekben, ahová sok kárpátaljai került, sorra indulnak új szolgálatok, bibliakörök, hitmélyítő csoportok. Nyáron, amikor konferenciákon jártam, szinte mindenütt azt hallottam: „A kárpátaljaiak eljöttek, és velük indult be valami új”… - Más a vető, más az arató.
- De itthon is tartogat még csodákat az Isten. Ebben biztos vagyok.
- Úgy legyen!
Marton Erzsébet
Névjegy:
Halász-Balog Zita 1976. február 1-én született Badalóban. Középiskolai tanulmányait a Csomai Középiskolában végezte. 1994-ben érettségizett. Még iskolai tanulmányai utolsó éveiben elvégezte a Kárpátaljai Református Egyház által indított hitoktató képzést, amit a Debreceni Teológia tanárai tartottak. A középiskola befejezése után hitoktatói szolgálatot végzett a badalói és halábori református gyülekezetekben. 1994-ben felvételt nyert budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karára teológus-lelkész szakára.
1999-ben házasságot kötött Halász Dezsővel, aki szintén lelkész. Az egyetem elvégzése után férjével együtt a Nagymuzsalyi és Borzsovai Egyházközségbe kerültek. 2004 őszén a beregújfalui református gyülekezet hívta és választotta meg őket, ahol 21 éve szolgálnak. Házasságukat Isten három csodálatos gyermekkel áldotta meg: Teodóra 2000-ben született, Emília Erzsébet 2003-ban és Ádám 2006-ban. Lányaik lelkészek lettek, fiuk programozó informatikus. 2024-ben megszületett első unokájuk, Nátán.
2015–2017 között elvégezte a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsésztudomány Kar Pszichológiai Intézetének Mentálhigiénés Szakember képzését. A lelkészi szolgálat mellett ma ebben a képzésben tanárként is munkálkodik.
