„A pásztor nem hagyhatja el a nyáját”
Vannak idők, amikor különösen nagy súlya van a kimondott szónak – és még nagyobb a helytállásnak, példamutatásnak. Amikor sokan útra kelnek, kényszerből vagy félelemből, akkor a helyben maradás nemcsak döntés, hanem hitvallás is. A lelkész szolgálata ilyenkor túlmutat a szószéken: jelenlét, kapaszkodó, csendes bizonyságtétel egy megpróbáltatásokkal teli világban.
Máté Richárd izsnyétei lelkipásztor életútja és szolgálata erről a hűségről szól. Gyermekkori hitre találásról, lassan érlelődő elhívásról, falusi gyülekezetben végzett mindennapi szolgálatról – és arról a belső bizonyosságról, amely a háborús időkben is megtartja az embert a helyén. Beszélgetésünkben nemcsak egy lelkész szólal meg, hanem egy férj, édesapa és pásztor, aki hiszi és vallja: a nyáj mellől nem lehet elmenni, mert a remény sokszor éppen ott születik, ahol valaki marad.
- Beszélgetésünk elején menjünk vissza egy kicsit az időben, gyermek- és ifjúkorára. Milyen kötődése volt az egyházhoz, hithez, Istenhez? Hogyan került közel Istenhez?
- Derceni születésű vagyok, ott nőttem fel, gyermekkoromat is ott töltöttem egészen az általános iskola 9. osztályáig. A ’90-es évek közepe és a 2000-es évek eleje egy teljesen más világ volt még. Hálás vagyok Istennek a szülőfalumért és azért a közösségért, amelynek már egészen korán a tagja lehettem.
Kisiskolás koromban indultak az örömhírklubok gyülekezetünkben, eleinte még utcánként, házaknál tartott alkalmak formájában. Nagyon szép emlékeim vannak erről az időszakról, Isten ekkor kezdett igazán magához szeretni, magához vonzani. Viszonylag hamar, 12 éves koromban fogadtam el Jézus Krisztust Megváltómnak. A gyülekezeti közeg, mióta az eszemet tudom, mindig egy vágyott hely volt számomra.
Meghatározó és hitmegtartó szerepe volt életemben a derceni ifjúsági alkalmaknak: ez volt a hitbéli megerősödésem ideje. Egyszerűen fogalmazva: jól éreztem magam Dercenben, mind emberileg, mind lelkileg. Így már viszonylag konkrét célokkal érkeztem a Nagyberegi Református Líceumba. - Mindig is lelkész szeretett volna lenni? Hogyan és mikor született meg a döntés a lelkészi hivatás mellett?
- Isten különös munkáját látom az életemben ezen a téren. Tizenéves koromban autodidakta módon kezdtem zenét tanulni, az ifiben gitározgattam, később a zongorát is felfedeztem magamnak. Úrvacsorás istentiszteleteken gyakran az orgona mellett foglaltam helyet, mert tudtam, hogy a kántor is úrvacsorázik, addig pedig valakinek vezetnie kell az éneklést. Általában meg is kért egy-két dicséret kíséretére, mert látta, hogy alig várom az alkalmat. Megtiszteltetés volt a számomra, hogy a gyülekezet orgonáján kísérhettem az Isten dicséretét. Még ma is emlékszem arra, amikor a kántor javasolta, hogy induljak el kántorképzőbe. Akkor még nem mondtam ki nyilvánosan, de bennem már formálódott az igen Isten hívására – nem a kántorképző, hanem a teológia irányába. Nincs konkrét elhívási igém. Az Úristennek többször, többféleképpen kellett megerősítenie, hogy hol szeretne látni. A líceumban töltött első év tette véglegessé bennem a döntést.
- Milyen elképzelésekkel indult ezen a pályán? Milyen lelkész szeretett volna lenni?
- Kezdetben talán kissé idealista voltam, mint sokan mások. Nyilván mindenkiben él egy kép arról, hogy milyen egy lelkipásztor és milyen szolgálatokat kell végeznie. Ugyanakkor a céljaim már a teológia elején is elég konkrétak voltak. Amikor a Debreceni Református Hittudományi Egyetemre kerültem, fontosnak tartottam, hogy időben elvégezzem a tanulmányaimat. Nem voltam éltanuló, de igyekeztem lelkiismeretesen készülni. A teológiai évek alatt fogalmazódott meg bennem az az elhatározás, amely máig meghatározó: falusi gyülekezetben szeretnék szolgálni. Kaptam magyarországi megkereséseket is, szívesen láttak volna bennünket ottani gyülekezetekben, de amikor végeztem, itthon volt szükség rám. Néhai lelkipásztorom, nagytiszteletű Zsukovszky Miklós megbetegedett és Zán Fábián Sándor püspök úr jónak látta, hogy mellé helyezzen ki segédlelkésznek, így hazakerültem a szülőfalumba, Dercenbe. Segédlelkészségből beosztott lelkészi szolgálat lett, s közben kihelyeztek az Izsnyétei Református Egyházközségbe önálló lelkészi szolgálatra. A tiszteletes úr nemcsak lelki vezetőm, hanem – a nagyobb korkülönbség ellenére – barátom is lett. Az ő mentorálása és a derceni gyülekezetben eltöltött szolgálati évek nagy hatással voltak rám. Mindig örömmel térek vissza, akár a családi házba, akár a szószékre.
- Mit tart a lelkész legfontosabb feladatának?
- A lelkész feladatai sokrétűek, én inkább egy fontossági sorrendet tudnék felállítani, s az első helyen az igehirdetés, az ige tiszta és hiteles hirdetése áll. Ezt követik a további szolgálatok: lelkigondozás, látogatás, alkalmak szervezése, konfirmandus-oktatás stb. Igyekszem jó gazdaként építeni az izsnyétei gyülekezetet is. Mindig az a gondolat él bennem, hogy egy olyan gyülekezeti közösség maradjon utánam, illetve olyat hagyjak hátra magam után, ahová jó egy lelkésznek megérkezni, ahol szolgálók és szolgálati lehetőségek is bőven vannak, s az épületek szintjén a szükséges infrastuktúra is adott. Természetesen bízom benne, hogy még sok évig a helyemen maradhatok.
- A lelkész nem csak a szószéken lelkész…
- Nem is csak ott szeretnék az lenni. Fontosnak tartom a személyes jelenlétet, a hétköznapi találkozásokat. Sokszor egy őszinte beszélgetés többet mond, mint egy előre megfogalmazott igehirdetés. Talán sikerül felülírni az emberekben a rossz berögződéseket vagy előítéleteket. Jó, ha látják, hogy a lelkész is ember, és ugyanezen a bolygón él, hasonló kérdésekkel vagy épp problémákkal.
- A lelkészek általában nem választják meg a szolgálati helyüket. Hogy érzi, jó helyre került? A helyén van?
- Ahogyan mondtam, egy kényszerű helyzet hozott haza a szülőfalumba szolgálni. Egyébként már megvolt a magyarországi szolgálati helyem, ahová kihelyeztek. 2013 augusztusában egy KRISZ által szervezett ifjúsági tábor utolsó napját hagytam ott – ezzel együtt a könnyes szemű menyasszonyomat –, mert másnap indulnom kellett Vésztőre. Csomagolás közben hívott fel az akkori vésztői lelkipásztor, és sajnálatát fejezte ki, hogy mégsem mehetek hozzájuk, de áldott szolgálatot kívánt nekem Dercenben. Percekkel később kaptam a megerősítést itthonról is. Akkor nagyon örültem, hogy itthon maradhatok, hisz menyasszonyommal már az esküvőt és a közös életet tervezgettük.
Tehát szülőfalumba kerültem, majd 2014-ben helyeztek ki Izsnyétére, azóta helyben lakó lelkészként ebben a gyülekezetben szolgálok. Úgy érzem, nemcsak elfogadtak, de be is fogadtak Izsnyétén. Az családi próbatételek idején (családtagok elvesztése, egészségügyi problémák) is mellénk álltak, segítettek, bátorítottak. Lassan már 12 éve élünk itt, úgy érzem otthonra találtunk, s ameddig az Úr itt akar látni, addig maradunk. - Már nősemberként került ki a szolgálatba? Hogyan ismerkedett meg a feleségével?
- Feleségemet, Rékát, 2010-ben ismertem meg. A zene volt a közös nevező. Volt egy ifjúsági zenekarunk, ahol együtt zenéltünk. Én elég hamar világossá tettem számára a szándékaimat. 2011-től egy párt alkottunk, 2013 áprilisában, közvetlenül az egyetem elvégzése előtt pedig eljegyeztem. Ugyanebben az évben kezdtem a szolgálatomat. A segédlelkészi évem alatt még a családi házban éltem, majd egy évet még legényemberként Izsnyétén, a parókián. 2015 nyarán házasodtunk össze. Feleségemmel szinte együtt illeszkedtünk be az izsnyétei közösségbe.
- A lelkész nemcsak lelkész, de férj, családapa is. Mindkettő nagyon fontos. Hogy tudja ezt összeegyeztetni és megélni mindkettőt?
- Nagyon sokat imádkoztunk és hasonlóan sokat vártunk a gyerekekre, de Isten csodás ajándékait mi is megkaphattuk: 2019 októberében született meg első gyermekünk, László, második fiunk, Sámuel pedig 2025 novemberében. Férjként és családapaként is igyekszem magamat ahhoz a lelki útravalóhoz tartani, amit az esküvőnkön kaptunk: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét” (Gal 6,2). Sok terhet hordozunk életünk folyamán, Isten azért adta mellénk a társunkat, hogy segítsünk egymásnak. Ezt a segítséget én megkapom, igyekszem viszonozni a társam felé. A sok rohanás néha elveszi az időt a családtól és a gyerekektől, ilyenkor bánom is a dolgot. De hál’ Istennek, egyre kevesebb alkalommal történik ilyen. Megtanultam nemet mondani. Nem kell minden szolgálatot vagy felkérést elvállani, első szolgálati helyem a saját családom.
- A lelkész éppen akkor „dolgozik”, amikor más ünnepel, pihen. Hogy tolerálja ezt a család?
- Ötödéves teológus voltam, amikor egy meghitt és családias karácsonyi vacsorán vettem részt Debrecenben a nagyerdei gyülekezet lelkipásztoránál, akik meghívtak magukhoz szentestére. Kettős érzés fogott el. Egyrészt jó volt látni és átélni azt, hogy egy lelkészcsalád hogyan éli meg a szenteste egyedülálló ünnepét. Másrészt tudatosítottam magamban a korábbi ünnepi legációk (teológushallgatók ünnepi szolgálata egy-egy gyülekezetben) tapasztalatai alapján is, hogy egy lelkészcsaládban másként ünnepelnek. Igyekszünk mi is meglátogatni a szüleimet olyankor. Különösen hálás vagyok azért, hogy nem csak ilyen ritka, ünnepi látogatások vannak a családban. De tény, hogy ünnepnapokon minderre csak a szolgálatok után van lehetőség. Számomra az istentiszteletek jelentik az ünnep magját, s az a közösség, amit a többi hívő emberrel a templom falai között én is megélhetek. A családtagok ilyen értelemben jól viselik az ünnepeket, tudják, hogy minden más csak azután következik. A vasárnapok voltak azok a napok, amelyekhez több megértés és türelem kellett az induláskor. A hétvégi családi kirándulások vagy baráti látogatások nagyrészt elmaradnak, ám igyekszünk azokat máskor pótolni.
- Azt szokták mondani, hogy a parókia fala üvegből van, a lelkészcsalád kirakatban él. Nem terhes ez?
- Addig jelent terhet, míg el nem fogadjuk, és meg nem szokjuk. Egy faluközösségen belül jó ismerik egymást az emberek. Az őszinteség, a hitben megélt családi élet a hiteles szolgálat egyik tartópillére. Erre igyekszem tudatosan figyelni. Egy községben minden apró hír fontos és gyorsan terjed, a vasárnapi hirdetéseket olykor még hétköznap is visszahallom. De ezt jónak tartom, mert így a gyülekezet jó értelemben véve is a figyelem középpontjában marad, ezt pedig ki kell használni, például az alkalmak szervezésekor.
- A háború sokakat elűzött a szülőföldjükről. Önben nem merült fel az elköltözés gondolata?
- A mostani nehéz, háborús időkben különösen fontosnak tartom, hogy a gyülekezet jó példa legyen a világ és a társadalom számára, egy olyan stabil közösséget legyünk, amelynek jó a tagjává válni, akikre lehet számítani, ahová jó hazajönni. Nagyon várjuk haza azokat, akik a határon túlra szakadtak. Sokan elmentek tőlünk is, de nem lettünk sokkal kevesebben az istentiszteleteken. Amikor ilyen nagy próbatétel sújtja népünket, akkor két út van: vagy önmagunkba zuhanunk és lemondóan viselkedünk, vagy pedig elkezdjük keresni és hívogatni az itthon maradottakat. Ez utóbbi a járható út. Bármilyen különös is, de a családunkban a háború kitörésekor fel sem merült, hogy elmenjünk. Persze voltak hullámvölgyek, főleg az első légiriadók, vagy az első Kárpátalját ért támadás után, de tisztáztuk a családdal, hogy maradunk, mert a pásztor nem hagyhatja el a nyáját. Ha elkergetik a pásztort, akkor szétszéled a nyáj. Hálát adok, hogy nekünk nem kell úgy menekülni, mint a frontvonalban élőknek. Az Úr megőrző kegyelmében és gondviselésében bízunk mi is, mint nagyon sokan, akik itthon maradtak.
- Közelebb kerültek az emberek Istenhez ezekben az időkben, keresik őt?
- Ahogyan mondtam, nem lettünk sokkal kevesebben a háború kitörése után a templomban, jó látni új arcokat is az Isten házában. De nem tapasztalom, hogy tömegesen fordulnának Isten felé, viszont minden egyes emberért hálás vagyok, aki belép a templomba. Legalább ennyire fontos, hogy 2026-ban az egyház is átlépje a templom küszöbét és vállalja fel a tanítványozás szolgálatát. A mi feladatunk az, hogy hirdessük az evangéliumot – a Lélek végzi a munkáját.
- Hogy látja a gyülekezet, az egyház jelenét, és milyen jövőképet vízionál?
- Csodálatosan megújult templomaink vannak, amelyekbe nagyon sok szolgáló ember jár. Ők is tudják, amit én is nagyon sokszor mondok: az egyház nem a miénk, Jézus Krisztusé! Ő eddig is megtartotta a népét, és a világ végéig meg is fogja tartani, hiszen erre ígéretünk van Tőle. Nekünk az a felelősségünk, hogy a ránk bízott feladatokat és a szolgálatban kapott küldetésünket elvégezzük, s így példát adjunk a gyermekeinknek és az unokáinknak. Áldó hatalmak oltalmába rejtve élünk, ezért tudjuk, hogy Isten kezében van a jövőnk. A jövőt nem ismerem, de napról napra jobban megismerem azt, akié a jövő.
- Ő pedig reményteljes jövőt ígért nekünk…
Marton Erzsébet
Névjegy
Máté Richárd 1990. június 21-én született Dercenben. Az általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte 1996–2005 között. 2005-ben tett bizonyságot hitéről a gyülekezet előtt a konfirmáció alkalmával. 2005-ben felvételt nyert a Nagyberegi Református Líceumba, majd 2008-tól a Debreceni Református Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakán folytatta tanulmányait. A kápláni vizsgát 2013 júniusában tett le, majd egy év derceni segédlelkészi szolgálat után 2014 szeptemberében sikeresen teljesítette az Egységes Lelkészképesítő Vizsgát Budapesten.
2014. június 1-én kihelyezték az Izsnyétei Református Egyházközségbe önálló lelkipásztori szolgálatra, ahol azóta is ellátja a feladatát. 2014-től 2025-ig a Derceni Református Egyházközség beosztott, majd helyettes lelkipásztora volt.
2022-ben választották be a Beregi Református Egyházmegye Tanácsába, ahol lelkészi jegyzőként szolgál. A KRE Tanügyi Bizottságának tagja. Emellett a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem 4. éves történelem szakos hallgatója.
2010-ben ismerkedett meg Sütő Rékával, akivel 2015 nyarán házasságot kötöttek. Két gyermekük született: László 2019-ben és Sámuel 2025-ben.
