„Ott kell hűségesnek lenni, ahol Isten látni akar”
Fiatalon gyülekezetet vezetni nem könnyű feladat. Érett, tapasztalt hívő emberek között kell helytállni, ahol nemcsak hitbeli örökség, hanem berögzült szokások, megszokott gyakorlatok is élnek, amelyekhez sokan ragaszkodnak. Ám Isten nem véletlenül hív el fiatalokat szolgálatra – gondoljunk csak Dávidra vagy Jeremiásra. Ezzel is azt üzeni: nem az emberi tapasztalat és bölcsesség az elsődleges, hanem az Istennel való élő kapcsolat és az engedelmesség.
Lelkészbemutató sorozatunkban ezúttal Balázs Antal beregardói lelkipásztort, a KRISZ elnökét és a Kárpátaljai Református Egyházkerület ifjúsági referensét ismerhetik meg. Tíz évvel ezelőtt nagy ambíciókkal kezdte szolgálatát, és ma is ugyanolyan lelkesedéssel végzi azt. Meggyőződéssel vallja: az egyháznak állandó megújulásra van szüksége.
- Beszélgetésünk elején térjünk vissza gyermek- és ifjúkorához. Milyen kötődése volt az egyházhoz, a hithez, Istenhez?
- Valóban egészen gyermekkoromig kell visszamennünk. Mindkét nagymamám mélyen hívő, hitét megélő ember volt. Már néhány éves koromban imádságokra és keresztyén énekekre tanítottak, később az Arany ABC-t is megtanultam. Édesanyám szintén megtért hívő ember volt, de az első mély lelki impulzusokat a nagymamáimtól kaptam.
Kicsi koromtól erős kötődésem volt Istenhez és az egyházhoz. Istenhez az énekeken és imádságokon keresztül kapcsolódtam, és már kisiskolás koromban rendszeresen imádkoztam. Az egyházhoz a gyermektáborok, ifjúsági alkalmak, vasárnapi iskolák révén kapcsolódtam. Nagy hatással voltak rám a beregi hegyen szervezett GYEK-táborok és a balazséri központ alkalmai.
Persze voltak hullámvölgyek is. Konfirmandus koromban elkezdett húzni a világ: barátok, diszkó, szórakozás. Egy komoly kitérő következett egészen 18-19 éves koromig. Nem tagadtam meg Istent, de nem is volt az övé az életem. Én döntöttem el, mikor megyek ifire vagy buliba, templomba vagy maradok otthon. Felemás életet éltem. Imádkoztam, de voltak olyan megnyilvánulásaim, amelyeket ma már szégyellek.
Tizenhét éves koromtól Isten egyre erősebben kezdett visszahívni magához. Főiskolásként bekapcsolódtam a KRISZ-be és a főiskolai gyülekezetbe. Egyre szorosabb lett a kapcsolatom Istennel, és egyre tisztábban hallottam a hívását. 2009 szilveszterén, öt perccel éjfél előtt belém hasított: az új évet már megtért emberként szeretném kezdeni. Félrevonultam, és imádságban átadtam az életem Jézusnak. Kértem, hogy vegye át az irányítást, legyen az életem Ura. Éjfél után pedig, úgy emlékszem, bizonyságot is tettem erről az ott lévőknek.
- A gimnázium befejezése után egy egészen civil pályán indult el. Mi térítette el erről a pályáról, s miért döntött a lelkészi hivatás mellett?
- A Beregszászi Magyar Gimnázium elvégzése után könyvelői szakra jelentkeztem a főiskolán. Mindig is reál beállítottságú voltam: a számok, a matematika, az összefüggések világa érdekelt. Nem szerettem különösebben olvasni, a humán tantárgyak sem álltak közel hozzám. A könyvelői pálya racionális, biztos és anyagilag is ígéretes útnak tűnt – illett a gondolkodásomhoz. A megtérésem után azonban minden megváltozott. Amikor azt kértem Jézustól, hogy vegye át az életem irányítását, Ő ezt komolyan vette. Lépésről lépésre formálni kezdett, egyre mélyebb szolgálatokba vezetett, és olyan helyzetekbe állított, ahol tapasztalhattam, hogy használni akar. A főiskola utolsó évének őszén – alig fél évvel a diplomázás előtt – világossá tette számomra, hogy nem az a terve velem, hogy könyvelő legyek. Először csak annyit értettem meg, hogy hívő emberként Ukrajnában nem tudnám tiszta lelkiismerettel, Istennek tetsző módon végezni ezt a munkát. Ez a felismerés gyorsan egyértelművé vált: megszerzem a diplomát, de más útra hív az Úr. Hogy melyikre, azt akkor még nem tudtam. Abban az időben már sok emberrel beszélgettem, sokakat kísértem lelkigondozásban, és azt láttam, hogy Isten adott ehhez ajándékot és áldást is. Először arra gondoltam, talán a lelkigondozói szolgálat lesz az irány. Amikor erről beszéltem hívő barátokkal és lelkészekkel, meglepetésemre többen is azt mondták: kezdjek el imádkozni azért, nem lelkészi szolgálatra hív-e Isten. Ez teljesen váratlan volt számomra, hiszen a családomban nincs lelkész. Mégis elkezdtem ezért imádkozni. Közeledett a jelentkezési határidő, bennem pedig egyre nőtt a feszültség. Heteken át imádkoztam és vívódtam. Egy este letérdeltem az ágyam mellett, és őszintén elmondtam Istennek, hogy felemészt a bizonytalanság. Ezzel kelek, ezzel fekszem – mondtam neki. Azt is kimondtam: nem vágyom arra, hogy lelkész legyek, nem ez az álmom. De ha Ő ezt kéri tőlem, vállalom – csak adjon egyértelmű választ. Imádság után elaludtam, és Isten álmon keresztül adott békességet. Nem volt különleges látomás, csupán egész éjszaka színeket láttam, mintha egy nagy, színes, mégis nyugodt köd vett volna körül. Reggel úgy ébredtem, hogy teljes bizonyosság volt bennem: „lelkész leszek”. Ez azért volt különösen erős élmény, mert az azt megelőző napokban mindig azzal a gondolattal ébredtem: „még mindig nem tudom a választ”. Ekkor azonban a bizonytalanság helyét békesség vette át. Ezután gyorsan kellett cselekednem, mert már csak néhány nap volt hátra a jelentkezési határidőig. Isten azonban minden kaput megnyitott: 2011-ben felvettek a teológiára.
- Milyen elképzeléssel, célokkal indult ezen a pályán? Milyen lelkész szeretett volna lenni? Mit tart a lelkész legfontosabb erényének, feladatának?
- Nem voltak kidolgozott, nagyszabású terveim. Inkább vártam, mit készít számomra Isten. Az első években a teológushallgató még nem is igazán meri megfogalmazni, milyen lelkész szeretne lenni – legalábbis én így éltem meg. Talán a harmadik év körül kezd el ezen komolyabban gondolkodni az ember.
Úgy látom, minden teológusban vannak ambíciók. Szeretnénk jó igehirdetők lenni, gyülekezetet építeni, látni a szolgálat gyümölcsét. Én kifejezetten ambiciózus ember vagyok: ha munkát teszek valamibe, várom az eredményt. Szeretem látni az értelmét, a hatékonyságot, visszajelzéseket kapni. Reálos gondolkodású emberként hajlamos vagyok „mérni” a dolgokat. A lelkészi szolgálatban azonban ez nem mindig lehetséges, mert a Szentlélek titokzatosan és szabadon munkálkodik, és sokszor csak évek múltán látszik meg egy-egy igehirdetés vagy beszélgetés valódi gyümölcse.
A kérdés másik részére reagálva: nem gondolom, hogy létezik egyetlen, mindenki számára érvényes „lelkészi erény”. Sőt, hibának tartom, ha sablonra akarunk ráhúzni minden lelkipásztort. A legfontosabb erény szerintem a hűség és az engedelmesség Isten felé. Az, hogy valaki felismerje és kamatoztassa azokat az ajándékokat, amelyeket Isten rábízott.
A lelkész legfőbb feladata is ez: hűségesnek maradni Istenhez. Sokan azt mondanák, hogy pásztorolni, táplálni, vezetni kell a gyülekezetet. És ez igaz. De mindez az Isten iránti hűségből kell, hogy fakadjon. A valóságban ez nagyon nehéz, mert rengeteg emberi elvárás nehezedik a lelkészre. Az Isten akaratát az emberi igények elé helyezni gyakran konfliktusokkal, belső harcokkal és sok imádsággal jár. - A lelkész nem csak a szószéken lelkész…
- Néha, amikor túl sok volt mindenből, jó lett volna, ha ez nem így van – de valójában nem igaz. Ahogyan a hívő ember sem csak a templomban hívő, úgy a lelkész sem csak a szószéken lelkész. Ha valaki csak ott az, az valóban nagy baj.
A felszenteléstől a szolgálat végéig lelkész marad az ember, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szüksége magánéletre, pihenésre, kikapcsolódásra, feltöltődésre. A gyülekezet szívügye egy lelkiismeretes lelkipásztornak, és igyekszik elérhető lenni, ha szükség van rá. Ugyanakkor fontos, hogy ne támasszunk vele szemben irreális elvárásokat, és ne éljünk vissza a rendelkezésre állásával.
Igyekszem önazonos és hiteles maradni. A kötetlenebb alkalmakon lehet velem nevetni, tréfálkozni. Évzáró vacsorákon együtt táncolok a gyülekezettel. Mindennek megvan a maga ideje. Ugyanakkor számomra kiemelten fontos az ige tiszta hirdetése, a helyes hitgyakorlat tanítása és megélése, valamint a Biblia szerinti rend következetes képviselete a gyülekezet életében.
- A lelkészek általában nem választják meg a szolgálati helyüket. Hogy érzi, jó helyre került? A helyén van?
- Nálam kicsit zavarosan indult a történet, mert a kihelyezésem reggeléig úgy tudtam, hogy egy másik gyülekezetbe kerülök. Váratlanul ért a változás híre, és őszintén szólva, idő kellett, míg feldolgoztam, hiszen én is, és az a gyülekezet is már készült a közös szolgálatra. Egy nagyobb közösség helyett végül két kisebb gyülekezetet kaptam, valamint a kijevi missziós gyülekezetet. Ám viszonylag hamar átlendültem a kezdeti meglepetésen, mert azonnal jöttek a kihívások és a megoldandó feladatok. Alapvetően problémamegoldó személyiség vagyok, és itt bőven akadt tennivaló. A parókia szinte lakhatatlan állapotban volt, így az első évben Dercenből, a szülői házból jártam be szolgálni. Ez fizikailag és lelkileg sem volt egyszerű, de közben éreztem, hogy Isten munkálkodik.
Idén nyáron lesz tíz éve, hogy Beregardóban szolgálok. Jánosiban 2024. július 7-én befejeztem a szolgálatot. A kijevi missziós gyülekezetben a Covid-járvány, majd közvetlenül utána a háború nehezítette és korlátozta a szolgálat gyakorlását. Közben azonban új feladatok is érkeztek: 2024 elején megválasztottak a KRISZ elnökének, 2025 márciusától pedig az egyházkerület ifjúsági referense lettem. Ezek új felelősséget és új kihívásokat hoztak az életembe. A kérdésre válaszolva: hiszem, hogy mindez nem véletlen. Isten kezében vannak ezek a döntések és fordulatok. Nekünk pedig ott kell hűségesnek lenni, ahol Ő látni akar. - Legényemberként állt szolgálatba. Mi volt ennek a nehézsége, esetleg előnye? Hogyan ismerkedett meg a feleségével, és mennyire találta meg benne az igazi társat, aki a szolgálatban is segíti?
- A szolgálatot 2016-ban kezdtem. A feleségemmel 2017 őszén kezdtünk komolyabban ismerkedni, bár már évek óta ismertük egymást. 2018 őszén kértem meg a kezét, és 2019 júliusában volt az esküvőnk.
Mivel a parókia felújítása miatt az első évben otthonról jártam be, sokáig nem az egyedüllét volt a legnagyobb nehézség, hanem inkább a „bejárós” szolgálat. Nehezebb volt így igazán közel kerülni a gyülekezethez. A kezdeti kíváncsiságot, érdeklődést, nyitottságot talán jobban ki lehetett volna használni, ha folyamatosabban jelen vagyok.
A feleségemmel úgy ismerkedtem meg, hogy fodrászt váltottam, és hozzá jelentkeztem be, mert ő a környék egyik legügyesebb, és természetesen legszebb fodrásza. A váltás nem volt teljesen véletlen, hiszen már korábban is felkeltette az érdeklődésemet. A beszélgetésekből ismerkedés lett, láttam, hogy kölcsönös az érdeklődés, és szépen, lépésről lépésre haladt előre a kapcsolatunk.
Hívő fiatalként évek óta kerestem a társam, de több sikertelen kapcsolat után volt bennem óvatosság is. Amikor azonban elkezdtünk járni, és jobban megismertem Krisztinát, hamar világossá vált számomra, hogy őt szánta nekem Isten. Minden más volt vele: belső békességem volt, természetes és könnyű volt a kapcsolatunk. Bár különböző személyiségek vagyunk – és nekem nem könnyű a természetem –, mégis értett engem. Nagyon értékeltem az igei látását is: sokszor olyan összefüggéseket vett észre, amelyekre én magam is rácsodálkoztam.
Nyolc hónap után megkértem a kezét. Több mint hat éve vagyunk házasok, és nincs bennem kérdés afelől, hogy ő az Istentől rendelt társam. Egy lelkész, aki nap mint nap emberi terhekkel, problémákkal találkozik, és a világ nyomásával is küzd, csak akkor tud hosszú távon helytállni, ha van egy békés, biztonságos otthona. Számomra a családom ilyen menedék. - A lelkész nemcsak lelkész, de férj, családapa is. Mindkettő nagyon fontos. Hogy tudja ezt összeegyeztetni és megélni mindkettőt, miközben még a KRISZ elnöki tisztét is betölti?
- Igen, nemcsak férj, hanem családapa is vagyok. Van egy négy és fél éves kislányunk, Zsófika. Ő külön ajándék az életünkben. Az érkezését Isten különleges módon jelezte előre számunkra, és a nevét is Ő adta – de ez valóban egy hosszabb történet.
A lelkészi szolgálat önmagában is sok feladattal jár, az ifjúsági misszió pedig még intenzívebb jelenlétet igényel. Ugyanakkor hálás vagyok azért, hogy nem kell heteket vagy hónapokat távol töltenem a családomtól, mint sok külföldön dolgozó édesapának. Nem egy napi 8–12 órás, kötött munkaidős állásban dolgozom, ahonnan csak késő este, kimerülten esnék haza. Gyakran napközben is tudok időt tölteni a családommal, sőt, előfordul, hogy egész napokat együtt lehetünk. A szolgálat rugalmasabb, bár a rugalmasság saját nehézségeket is hordoz.
- Például a lelkész éppen akkor „dolgozik”, amikor más ünnepel, pihen. Hogyan tolerálja ezt a család?
- Talán ez az egyik legnehezebb része. A vasárnap számunkra szolgálat, és sokszor a délelőtti istentiszteleten túl délután is vannak alkalmak. A nagy ünnepek a lelkészek számára különösen megterhelők, mert készüléssel, szolgálattal telnek. A lelkész egészen másként éli meg az ünnepet, mint a legtöbb ember, és ezt a család is érzi. Ők ebben valóban áldozatot hoznak. Ám mivel Krisztina hívő feleség, és ő is szokott gyerekistentiszteleteket tartani, megérti és támogat ebben. A kislányunk pedig még kicsi, és még nincs vele gondja. Lehet, hogy később majd meg kell ezt beszéljük.
Ami nehezebb, az az ifjúsági misszióval járó többnapos konferenciák és egész hetes táborok ideje, amikor vezetőként ott is kell aludnom, és fizikailag távol vagyok a családomtól. Ez valódi lemondás, de az ifjúság között végzett szolgálatot nem lehet hitelesen és eredményesen jelenlét nélkül végezni.
Egyébként igyekszem tudatosan szabadnapot beépíteni a heti rendbe, és azt valóban családi idővé tenni. A szabadságainkat is együtt töltjük, lehetőség szerint elutazunk valahová, hogy valóban kiszakadjunk a feladatokból. - Azt szokták mondani, hogy a parókia fala üvegből van, a lelkészcsalád kirakatban él. Nem terhes ez?
- Nem tudom, mennyire állja meg a helyét ez a mondás, de ha azt jelenti, hogy jobban figyelnek ránk, akkor én ezt természetesnek tartom. Minden hívő embernek példának kell lennie, de a lelkésznek talán még inkább. Nem vagyunk tökéletesek, de kell, hogy legyen egészséges elvárásunk önmagunkkal szemben is. Ahogyan korábban is mondtam: a lelkész nemcsak a szószéken lelkész, hanem otthon is. Azt viszont nem tartom helyesnek, ha a parókia teljes egésze közterületté válik. Szükség van egy olyan térre, ahol a lelkészcsalád valóban család lehet, megélheti az otthon bensőségességét. Az sem jó, ha a gyülekezet ezt nem tiszteli, de az sem, ha a lelkész teljesen elszigetelődik. Nálunk egy udvaron található a gyülekezeti terem és a lelkészlakás: egy épület, két külön bejárattal. A gyülekezeti terem mindig nyitva áll a tagok előtt, hozzánk is bármikor be lehet kopogni, de a lakásrészbe én döntöm el, kit és mikor hívok be. Így tud megmaradni az egyensúly a nyitottság és a családi tér védelme között.
- Az immáron négy éve tartó háború igencsak megváltoztatta az életünket. A gyülekezet is átalakult, sokan elmentek. Önben nem merült fel a távozás gondolata?
- Én a „vaskalaposabb” lelkészek közé tartozom – nem a maradás kérdésében, hanem a döntések súlyát illetően. Meggyőződésem, hogy minden fontos kérdésben Istentől kell elkérni a vezetést. Ha Isten azt kéri, hogy maradjak, de én gyávaságból vagy más érdekből mégis elmegyek, az engedetlenség, és így bűn. De ennek az ellenkezője is igaz: ha Isten máshol akar látni, és én megszokásból, kényelemből vagy érzelmi kötődésből maradok, az ugyanúgy hiba. A kérdés tehát nem az, hogy mit szeretnék én, hanem az, hogy mit akar Isten.
Amikor túl sok a rossz hír, amikor szorul a levegő, bennem is felerősödik a kérdés: valóban itt kell-e maradnom? Ez nem egyszeri gondolat, hanem folyamatosan Isten előtt hordozott kérdés. Figyelem az útmutatásait, keresem a jeleit, kérem a megerősítését. Jelenleg azt látom, hogy Isten megáldja a szolgálatomat Kárpátalján. Látok gyümölcsöket, látok áldásokat. Szól hozzám, ad kijelentéseket, látást és konkrét célokat. Tisztán látom a következő két évemet az ifjúsági misszióban, és vannak világos céljaim a gyülekezeti szolgálatban is. Sőt, távolabbi célokat is formál bennem Isten. Nem minden részlet kidolgozott még, de hiszem, hogy amikor eljön az ideje, teljesen világossá teszi az utat.
- Hogyan látja: a háborús helyzet közelebb vitte az embereket Istenhez? Jobban keresik őt?
- Itt külön kell választanom a gyülekezeti életet és az ifjúsági missziót. Már a 2014-es Majdan idején megfogalmaztam – és ezt nagyobb sajtófelületeken is elmondtam –, hogy böjtölésre, bűnbánatra és megtérésre lenne szüksége népünknek, sőt Ukrajna minden népének. Akkor is azt tapasztaltam, hogy a szívek kemények maradnak még a veszély és a nyomorúság idején is. Ez rendkívül veszélyes állapot. Hiszem és vallom, hogy Isten kész nagy szabadításokat adni, csodákat tenni ott, ahol a szívek megnyílnak előtte, ahol az emberek önvizsgálatot tartanak, és őszintén hozzá fordulnak. De ahol kemények maradnak a szívek, ott Isten megengedheti, hogy egyre súlyosabb próbák jöjjenek.
2019-ben jött a Covid. Sok lelkész remélte: most megállásra kényszerül a világ, és ebből lelki megújulás fakad majd. Nem így történt. A szívek nem lágyultak meg. Röviddel utána kitört a háború. Először távolinak tűnt, aztán egyre közelebb jött. Ma már szedik az embereket, egyre többet, egyre bizonytalanabb és veszélyesebb az élet Kárpátalján is. Éppen csak a házakba nem mennek még be – de ha a szívek továbbra is kemények maradnak, az sem elképzelhetetlen.
Háború van, életveszély van – és mégsem telnek meg a templomok. Ha minden itthon lévő református eljönne istentiszteletre, sok gyülekezetben plusz székeket kellene behozni. Ehelyett gyakran üres padokat látunk. Az emberek nem fordulnak Istenhez.
Úgy látom, Isten még megkönyörül rajtunk – a falvainkon, a gyülekezeteinken – azért a „tíz igazért”, akiket még talál a közösségekben. Emiatt nem engedi a pusztulást oly módon, mint egykor Sodománál. De fel kell tennünk a kérdést: mi lesz, ha a szívek kemények maradnak, és az igazak elfogynak? Mi lesz, ha már nem talál tíz igaz hívőt? Ezt 2014 óta többször elmondtam nyilvánosan és személyesen is. Bízom benne, hogy Kárpátalja magyarsága és a magyar nemzet felébred, és valóban Istent kezdi el követni.
Az ifjúsági misszióban azonban biztatóbb a kép. A fiatalok nyitottabbak. Látom rajtuk az érdeklődést, a figyelmet, azt, hogy engedik magukat megszólítani. Évente több megtérő fiatalról tudunk Kárpátalján. Nagy kegyelem számomra, hogy Isten ebben a munkában használja a KRISZ-t és minket. Ugyanakkor hatalmas kihívás az online világ. A telefon, a közösségi média, a digitális tér sokszor elhiteti a fiatalokkal, hogy az az igazi élet. Pedig Isten nem a képernyők mögött, hanem a valóságban készített számukra csodákat. Az egyik feladatunk éppen az, hogy erre rámutassunk, és segítsünk nekik kilépni a látszatvilágból a valódi, Istennel megélt életbe. - Hogyan látja a gyülekezet és az egyház jelenét, és milyen jövőképet fogalmaz meg?
- A gyülekezetünk fejlődik. Azok a hívő emberek, akik engedik magukat Istentől vezetni, láthatóan erősödnek. Vannak meghallgatott imádságok, vannak csodák, van konkrét isteni vezetés, és vannak kijelölt célok. Ugyanakkor harcok is vannak. A népegyházi, megmerevedett keretekből nagyon nehéz kimozdulni, pedig a református alapelv – Semper reformanda – éppen a folyamatos megújulást, a bibliai értékekhez való visszatérést jelenti.
Zán Fábián Sándor püspök úr gyakran mondja: az egyházat ne bántsuk, mert az Krisztus teste. Ezzel mélyen egyetértek. Éppen ezért, amikor kritikát fogalmazok meg, az egyházkerületre mint szervezetre, vagy a református felekezet működésére gondolok. Úgy látom, a református felekezet igyekszik hű maradni a Biblia tanításához. Tisztán hirdetjük az igét. Tanításunk rendezett és biblikus a hívő életről, a gyülekezeti hitmegélésről, a sákramentumok helyes gyakorlásáról. Ami azonban személy szerint hiányzik számomra, az a gyakorlat és a tanítás teljes összhangja. Sok területen eltérés van a kimondott elvek és a megélt gyakorlat között. Engem ez zavar. Úgy gondolom, ha a gyakorlatunk nem tükrözi a tanításunkat, hiteltelenné válunk. Nem tudunk világítani, nem tudunk irányt mutatni. Megújulásra van szükség – nem elsősorban új programokra, hanem következetes, bibliai gyakorlatra. Olyan szeretetteljes közösségekre, ahol jelen van a befogadás, de jelen van az egyházfegyelem is. Ez az én jövőképem. Ha felekezetünk – vagy legalább egyházkerületünk mint szervezet – meg tud újulni ezekben, az tömegeket ébreszthet fel és vezethet Istenhez. Ha azonban a struktúrák fenntartása fontosabb lesz a bibliai rendnél, akkor ezek a struktúrák idővel össze fognak roppanni.
Évek óta kitartóan dolgozom azon, hogy párbeszéd induljon a megújulásról, hogy ne csupán elméleti eszmecserék legyenek, hanem konkrét, gyakorlati lépések is szülessenek. És folyamatosan imádkozom azért, hogy Isten adjon helyes látást nekem és lelkésztársaimnak, adjon bölcsességet és bátorságot, hogy az Ő akarata szerint tudjunk dönteni és cselekedni. - Úgy legyen!
Marton Erzsébet
Névjegy
Balázs Antal 1990. július 3-án született Dercenben. Iskolai tanulmányait szülőfalujában kezdte, majd 2000-ben a Beregszászi Magyar Gimnáziumban folytatta. 2007-ben gyorsított érettségit tett a Beregszászi 3. Sz. Zrínyi Ilona Középiskolában, és felvételt nyert a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Könyvvitel és auditálás szakára, ahol 2011-ben szerzett BSC diplomát.
2011-ben felvételt nyert a Debreceni Református Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakára, ahol 2016-ban első, majd 2017-ben második lelkészképesítő vizsgát tett sikeresen.
2016 augusztusában segédlelkészként kihelyezték a Beregardói-, Makkosjánosi- és Kijevi Református Egyházközségekbe. 2017–2020 között beosztott lelkészként szolgált az adott gyülekezetekben. 2020-ban lelkésszé szentelték, majd 2021.07.04-én beiktatták a Beregardói Református Egyházközség vezető lelkészévé.
2024 februárjában megválasztották a KRISZ elnökévé, majd 2025. március 1-től megválasztották a Kárpátaljai Református Egyházkerület ifjúsági referensévé.
2018-tól a Beregi Egyházmegye számvizsgáló bizottságának elnöke, és 2022-től az egyházkerület számvizsgáló bizottságának is elnöke.
2017–2022 között az egyházmegyei jogi bizottság tagja, majd 2022-től az egyházmegyei és egyházkerületi missziói bizottságok tagja.
2019-ben házasságot kötött Veres Krisztinával. Házasságukból eddig egy lánygyermek született, Zsófia, aki most 4,5 éves.
