„A hit egyik legszebb leckéje: rábízni magunkat az Úrra”
A lelkész szolgálata nem ér véget a szószéken. Nem csupán az igehirdetés perceiben, hanem a hétköznapokban, a családban, a közösségben, az emberi kapcsolatokban is Krisztusra mutat. Férjként vagy feleségként, apaként vagy anyaként ugyanúgy tanúságot tesz hitéről, mint a templomban. Hitelessége abból fakad, hogy szavai és tettei összhangban vannak egymással, miközben nem rejti el saját esendőségét sem. Tudja, hogy ő maga is kegyelemre szoruló ember, aki nap mint nap keresi Isten akaratát.
Lelkészbemutató sorozatunkban ezúttal Szemere Judittal, a beregszászi református gyülekezet lelkipásztorával beszélgettünk. A háromgyermekes édesanya saját gyermek- és ifjúkori élményeiből táplálkozva vallja: rendkívül fontos, hogy már egészen kicsi korban megfogjuk a gyermekek kezét, közösségbe vezessük őket, és lehetőséget adjunk számukra az Istennel való találkozásra.
— Gyerekkoromban nem voltunk kimondottan vallásos vagy rendszeresen templomba járó család – kezdi visszaemlékezését a lelkipásztor. – Egy kis Ung-vidéki faluban nőttem fel. Nagy ünnepeken természetesen ott voltunk az istentiszteleten, de a gyülekezeti élet nem határozta meg annyira a mindennapjainkat. Ugyanakkor a falu közösségéhez hozzátartozott, hogy a gyerekek hittanra jártak, ünnepeken énekeltek vagy verset mondtak a templomban. Ez természetes része volt az életünknek.
A lelkésznő azonban már gyermekkorából is őriz olyan emlékeket, amelyekben utólag felismeri Isten csendes hívását.
— Máig vannak olyan emlékeim, hogy minden különösebb magyarázat nélkül egyedül elmentem istentiszteletre. Egy kis faluban ez nem jelentett problémát: nyugodtan járkáltunk az utcákon. Nálunk reggel nyolckor kezdődött az istentisztelet, vagyis korán kellett felkelni hozzá, miközben otthon még mindenki aludt. Visszagondolva sem tudom megmagyarázni, miért indultam el. Az igehirdetésből gyerekként nyilván nem sokat értettem, hiszen nem nekünk szólt. Mégis szerettem ott lenni, beülni az utolsó padsorba, lapozgatni az énekeskönyvet és egyszerűen jelen lenni. Nem tudom, mi vonzott oda, de nagyon kedves emlékként él bennem.
Úgy véli, ezek a gyermekkori tapasztalatok ma is formálják szolgálatát.
— Mindig emlékeztetnek arra, hogy nem tudhatjuk, hogyan szólítja meg Isten a gyermekeket. Sokszor egészen váratlan módon. Ezért is fontos számomra a gyermekekkel való foglalkozás. Nem mindig látjuk azonnal a gyümölcsöket, de Isten munkálkodik a szívükben.
Gyermekkori emlékei között különleges helyet foglalnak el a hittantáborok is.
— Voltak táborok, ahová szinte természetes módon mentünk, mert a faluból minden gyerek ott volt. Több település kapcsolódott össze, és egész hetes, ottalvós programokon vettünk részt. Ma már nem is annyira a tanításokra emlékszem, hanem az élményekre, az énekekre, a közösségre és az emberekre. Előfordult, hogy évekkel vagy akár évtizedekkel később találkoztam valakivel, és hirtelen beugrik: együtt táboroztunk gyerekként. Olyan lelkész kollegám is van, aki annak idején táboroztatott engem, de erre csak sok év múlva döbbentünk rá.
— Akkoriban már volt hitoktatás a faluban?
— Igen. A könyvtárosnő tartott hittanfoglalkozásokat a gyerekeknek a könyvtárban. Nem formális keretek között, inkább klubszerűen találkoztunk. Arra már kevésbé emlékszem, pontosan mit tanultunk, arra viszont igen, hogy együtt voltunk, közösséget alkottunk.
Az Istennel való személyes kapcsolat azonban csak később, kamaszkorában kezdett elmélyülni.
— Mire igazán közel kerültem az Úrhoz, már Beregszászban éltünk. Konfirmációs előkészítőre is inkább azért jártam, mert nálunk mindenki konfirmált. Jó tanuló voltam, ha meg kellett tanulni valamit, megtanultam. Levizsgáztam, konfirmáltam, teljesítettem, amit kellett. Akkor még nem éreztem igazán, hogy ez az én személyes ügyem lenne.
A fordulatot egy ifjúsági közösség hozta el.
— Nemrég idéztem fel egy régi ifivezetőmnek azt az emléket, amely talán mindent elindított. A Vérke hídján találkoztunk. Volt nála egy torta, és megkérdezte, nem megyek-e aznap ifire. Valahogy nagyon kíváncsivá tett, hogy miért visz valaki tortát egy ifjúsági alkalomra. Azt gondoltam, megnézem. Kiderült, hogy a lelkipásztor születésnapját ünnepelték. Én pedig ott maradtam.
Az egyszerű meghívásból hosszú évek meghatározó közösségi élménye született.
— Akkoriban előfordult, hogy az egész szombat délutánt együtt töltöttük. Egyik alkalom követte a másikat, szolgálatokban vettünk részt, közös programokat szerveztünk. Szép lassan nemcsak a közösség miatt jártam oda, hanem az igéért is. Ott tapasztaltam meg Isten jelenlétét, és azt, hogy Ő valóságosan munkálkodik az emberek életében.
— Ezek az élmények mennyire határozzák meg a mai gyermek- és ifjúsági szolgálatát?
— Nagyon sokat jelent nekem mindaz, amit akkor kaptam. Folyamatosan emlékeztet arra, hogy nem tudhatom, Isten mit és mikor használ fel egy ember életében. Lehet, hogy valakit egy személyes megszólítás érint meg, lehet, hogy egy közösség vagy egy egyszerű beszélgetés.
A lelkésznő számára különösen sokat jelentenek azok a visszajelzések, amelyeket a fiataloktól kap.
— Nagyon megható, amikor egy kamasz hittanos meglát a városban, odafut és megölel. A kisebb gyerekektől ezt megszokja az ember, de a kamaszoknál ez már egészen más jelentéssel bír. Azt mutatja, hogy kialakult egy kapcsolat, megszületett a bizalom. Ilyenkor reménykedhetünk abban, hogy egyszer majd kihajt az elvetett mag.
Saját konfirmációs évei ma is segítik abban, hogy megértéssel forduljon a fiatalok felé.
— Én például soha nem voltam konfirmandus táborban, mert mindig akadt valami más program. Ezért amikor a mai fiatalok kifogásokat keresnek, igyekszem nem rögtön elutasítani őket. Inkább azt kérdezem: ha ez nem megy, akkor mi az, ami igen? Hol tudnád megtalálni a helyed? Mert végső soron nem azon múlik, hogy valaki egy adott programon részt vesz-e vagy sem. Az számít, hogy találkozik-e Istennel.
Úgy véli, szolgálatának egyik legfontosabb tanulsága éppen az, amit saját ifivezetőitől és lelkipásztoraitól kapott.
— Ők nem egyszerűen egy ifjúsági csoport tagjaként tekintettek ránk. Emberként láttak bennünket. Kamaszokként, tele kérdésekkel, bizonytalanságokkal, problémákkal. Elfogadtak bennünket úgy, ahogy voltunk. Azt is, hogy akkor még nem az ige volt számunkra a legfontosabb. Tudták, hogy először a közösséghez kell kapcsolódnunk. Összegyűjtöttek bennünket, és közben Isten végezte a maga csendes, de csodálatos munkáját a szívünkben.
— Mikor és hogyan érkezett az elhívás? Hogyan született meg a döntés, hogy a lelkészi hivatást választja?
— Mire közeledett az érettségi, már nagyon aktív tagja voltam az ifjúsági közösségnek. Rengeteg időt töltöttünk együtt, és mindig igyekeztünk kitalálni valamit azon túl is, hogy szombatonként találkoztunk. Van egy különösen kedves emlékem ebből az időszakból. Azt találtuk ki, hogy karácsonyra szeretnénk megajándékozni rászoruló gyermekeket. Úgy gondoltuk, hogy sokszor használt holmik kerülnek az ilyen csomagokba, mi viszont új ajándékokat szerettünk volna adni nekik. Csakhogy ehhez pénz kellett volna, amivel természetesen nem rendelkeztünk. A gyülekezetben ezért meghirdették, hogy az ifjúság közösségi munkát vállal. Jártunk autót mosni, szőlőt szüretelni, udvart rendezni – mindenféle kisebb munkát elvállaltunk. Adományokat is gyűjtöttünk, és ez a kezdeményezés egészen ősz elejétől karácsonyig elkísért bennünket. Nagyon jó érzés volt megtapasztalni, hogy a gyülekezet mellénk állt. Voltak, akik azt mondták: „Ha ezek a fiatalok tenni akarnak valamit, akkor jöjjenek, adunk nekik feladatot”. Mi pedig úgy érezhettük, hogy ez valóban a saját ügyünk. Ezek a közös célok és szolgálatok még inkább összekovácsoltak bennünket. Sok időt töltöttünk együtt, és amikor elérkezett az idő, hogy eldöntsem, merre tovább, egyre inkább azt éreztem: én valami hasonlóval szeretnék foglalkozni egész életemben. Hiszen a szabadidőmet is ebben a közösségben töltöttem, itt éreztem otthon magam. Arra gondoltam, jó lenne olyan hivatást találni, amelyben mindezt továbbvihetem. Így kezdtem el komolyabban foglalkozni a teológiai tanulmányok gondolatával.
Az elhatározást később igei megerősítések is kísérték.
— Nagyon félve indultam el ezen az úton. Fiatal voltam, korábban kezdtem az iskolát, így tulajdonképpen a kamaszkor kellős közepén kellett meghoznom ezt a döntést. Sokszor bizonytalan voltam, hogy egyáltalán képes leszek-e helytállni. De mindig érkezett valamilyen megerősítés Istentől.
A lelkipásztor felidézi, hogy szolgálata során számos olyan ige kísérte, amely újra és újra bátorságot adott számára.
— „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” – ez volt a mostani gyerekhét egyik aranymondása is. Ez az ige számomra ma is nagyon sokat jelent. Vagy emlékszem arra, hogy a teológiai felvételi napján éppen Józsué könyvéből szólt a napi ige: „Ne félj, és ne rettegj! Légy erős és bátor, mert veled van az Úr, a te Istened mindenütt, amerre jársz”. Mintha minden fontos állomásnál kaptam volna egy-egy bátorító üzenetet. Én pedig azt mondtam: rendben, Uram, én elindulok, Te pedig formálj úgy, ahogyan jónak látod.
A teológiai évek során egyre inkább megtapasztalta, hogy az elhívás nem az ember alkalmasságáról, hanem Isten formáló munkájáról szól.
— Ahogy sorra vettem az akadályokat, egyre világosabbá vált számomra, hogy nem nekem kell tökéletesnek vagy mindenre alkalmasnak lennem. Isten az, aki formál és felkészít. Ez ma is hatalmas erőforrást jelent a szolgálatomban.
Ezt a tapasztalatot ma is magával hordozza, amikor új kihívásokkal találkozik.
— Most például van egy konfirmandus csoportom, akik reménység szerint jövőre tesznek majd fogadalmat. Nagyon sokfélék. Vannak közöttük olyanok is, akik korábban alig kerültek kapcsolatba a gyülekezettel, vagy a hittanórákra sem jártak rendszeresen. Néha én is felteszem a kérdést: Uram, mit kezdjek velük? Hogyan szólítsam meg őket? Aztán telik az idő, és azt látom, hogy apró lépésekben mégis haladunk előre. Ilyenkor újra eszembe jut: nekem csak azt kell odatennem, amim van, a többit pedig Isten végzi el. Ő formál bennünket közösséggé, Ő munkálkodik a szívekben. Ez a tapasztalat folyamatosan meghatározza a szolgálatomat.
— Nőként nem tartott attól, hogy egy hagyományosan férfiak által meghatározott közegben kell majd helytállnia?
— Kárpátalján valóban különleges helyzete van a női lelkipásztoroknak. Ugyanakkor, amikor ezeket a megerősítéseket kaptam Istentől, azok erre a kérdésre is elegendő választ adtak. Úgy gondoltam, azt a szolgálatot fogom végezni, amelyet az Úr rám bíz. Valójában igyekszem a helyzet pozitív oldalát nézni. Az, hogy nem leszek gyülekezetvezető lelkipásztor, számomra nem feltétlenül veszteség. A hivatalos ügyintézés, az adminisztratív feladatok és az ezzel járó felelősség másokra hárul, én pedig több időt fordíthatok arra, amit igazán szeretek: az emberekre.
A szolgálat kezdetén ráadásul nem egyedül kellett helytállnia.
— Már házasként tértünk haza a teológiáról. Nem egyedül kellett belépnem ebbe a világba, hanem ketten érkeztünk meg a szolgálatba. Ez óriási segítséget jelentett számomra. Sokszor úgy érzem, ebben is Isten gondoskodását tapasztalhattam meg: nem egyedül kellett elindulnom azon az úton, amelyre elhívott.
— A teológián nemcsak tudást, hanem társat is kapott. Hogyan ismerkedtek meg a férjével?
— Hárman indultunk el a beregszászi gyülekezetből Sárospatakra teológiát tanulni. Addig is ismertük egymást, nagyjából tudtuk, ki kicsoda. A későbbi férjem, Cserniga Gyula, valamint Tóth Róbert – aki ma Magyarországon szolgál lelkipásztorként – voltak a társaim ezen az úton. Mivel ugyanonnan érkeztünk, természetes volt, hogy sok időt töltöttünk együtt. Valahogy el kellett jutni Sárospatakra, így együtt utaztunk. Robinak volt autója, ő hozott-vitt bennünket, és bizony nem egyszer órákat ültünk a határon várakozva. Ezek alatt az utazások alatt nagyon erős barátság alakult ki közöttünk. A kapcsolatunk Gyulával is egészen természetesen formálódott. Sokat sétáltunk a városban, a várkertben, beszélgettünk, tanultunk együtt. Egy idő után egyszer csak azt vettük észre, hogy valahogy már ketten maradtunk. Nem volt ebben semmi különös fordulat vagy látványos pillanat, egyszerűen egymásra találtunk. Először inkább barátság volt közöttünk. Együtt készültünk a vizsgákra, közösen jegyzeteltünk, segítettük egymást a tanulásban. Sokszor még a másik kézírását és gondolatmenetét is jobban értettük, mint a sajátunkat. Rengeteg időt töltöttünk együtt, és ebből a mély barátságból nőtt ki a szerelem.
Mosolyogva idézi fel azt is, hogy az első években a két fiú szinte testőrként vigyázott rá.
— Tizenhét éves lányként kerültem oda, ők pedig mindig figyeltek rám. Talán innen indult minden. Aztán a barátság egyre mélyült, és végül megszületett bennünk az elhatározás, hogy az egész életünket összekötjük. A teológia harmadik éve után összeházasodtunk, így a tanulmányainkat már házaspárként fejeztük be.
— A lelkipásztor nem igazán választhatja meg, hol szeretne szolgálni. Hogy érzi, jó helyre kerültek?
— Amikor befejeztük a teológiát, mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy szeretnénk hazatérni Kárpátaljára. Akkor még nem voltak gyermekeink. Úgy gondoltuk, ahol szükség van szolgálattevőre, oda megyünk. Nem akartunk helyet keresni magunknak, sem különösebb igényeket megfogalmazni. Egyetlen „nehézséget” okoztunk az egyházvezetésnek: házaspárként nem lehetett bennünket Kárpátalja két különböző pontjára helyezni. Éppen ezért nagy meglepetés volt számomra, amikor kiderült, hogy Beregszászba kerülünk. A férjem kezdetben a cigánygyülekezetben szolgált, én pedig a beregszászi gyülekezetben kezdtem meg a munkát. Úgy érzem, megtaláltam a helyemet. Egy városi gyülekezetben mindig van feladat, mindig vannak új lehetőségek. Mindig akadnak emberek, akiket meg lehet szólítani: gyermekek, fiatalok, családok vagy idősek. Az élethelyzetünk változásával pedig a szolgálataink is alakultak. Amikor megszülettek a gyermekeink, szinte magától értetődő volt, hogy baba-mama klubot indítsunk, és azokat a fiatal édesanyákat próbáljuk megszólítani, akik hasonló életszakaszban járnak. Később inkább a fiatal felnőttek felé fordultam. Mindig megtaláltak azok a szolgálati területek, amelyek az adott élethelyzethez kapcsolódtak.
Különösen sokat jelent számára, hogy nem idegenként érkezett a gyülekezetbe.
— Ez a közösség küldött el bennünket tanulni, és ugyanide térhettünk vissza szolgálni. Ez nagyon nagy ajándék. A presbitériumban és a gyülekezetben olyan emberek vesznek körül, akikkel sok esetben régi kapcsolat köt össze bennünket. Ezek a barátságok már korábban kialakultak, így nem kellett teljesen idegen közegben elkezdenünk a szolgálatot. Ez nagy könnyebbséget jelentett, és ma is áldásként élem meg.
— A lelkipásztor nemcsak a szószéken lelkész, hanem a hétköznapokban is. Ez mennyire jelent terhet?
— Változó. Sokszor teljesen természetes. Hiszen az ember csak akkor tud hitelesen prédikálni valamiről, ha maga is igyekszik azt megélni. Természetesen nekem is vannak küzdelmeim, botlásaim és nehézségeim, de ezeket nem is próbálom elrejteni. Azt gondolom, hogy ettől válik hitelessé az ember. Számomra inkább az okoz kihívást, amikor a különböző szerepeimet kell összehangolni. Egyszerre vagyok édesanya, feleség, háziasszony, lelkipásztor és lelkészfeleség. Néha a gyermekeimnek is meg kell érteniük, hogy amikor az óvodában vagy az iskolában jelen vagyok, nem csupán az ő anyukájuk vagyok, hanem a gyülekezet képviselője is. Egy hatéves gyermek ezt természetesen nem mindig látja ugyanúgy. A legnehezebb talán az, amikor egyszerre több helyen kellene jelen lenni. Ünnepek előtt különösen érezhető ez. Miközben a gyülekezet is készül, a családnak is szüksége van rám. Előfordul, hogy a gyerekeknek meg kell érteniük: most bűnbánati hét van, most másképpen telnek a napjaink, vagy éppen az ünnepet csak később tudjuk igazán családként megélni. Néha az is előfordul, hogy én jelen vagyok egy családi alkalmon, a férjem viszont szolgálat miatt nem tud ott lenni. Ezek azok a helyzetek, amelyeket folyamatosan tanulunk összehangolni.
— Mikor tud a család együtt lenni? Mikor tudnak elszakadni a gyülekezeti feladatoktól, és egyszerűen csak családként jelen lenni?
— Valóban vannak nehézségei annak, ha valaki lelkipásztor családban él. Ugyanakkor én mindig igyekszem a gyermekeinknek megmutatni ennek az előnyeit is. A mi munkarendünk sokkal rugalmasabb, mint sok más foglalkozásé. Ha volt egy óvodai vagy iskolai szereplés, mi szinte mindig ott tudtunk lenni. Sok szülőnek ez sokkal nehezebb. Emellett a gyerekeink belenőnek egy közösségbe. Rengeteg kapcsolatuk van a gyülekezeten belül, sok gyereket, fiatalt és felnőttet ismernek. Ez egy olyan kapcsolati tőke, amely egész életükben elkísérheti őket. Tegnap például jó érzés volt látni, ahogy a gyermekhét programjain együtt játszanak az ifjúsági csoport tagjaival. Tudom, hogy az ifisek szívesen foglalkoznak bármelyik gyermekünkkel, figyelnek rájuk, vigyáznak rájuk. Így én nyugodtan tarthatok foglalkozást, mert tudom, hogy jó kezekben vannak. A nehezebb pillanatok mellett ezeket az áldásokat is fontos észrevenni. Persze szükségünk van olyan időkre is, amikor egyszerűen bezárjuk a kaput, és csak a család marad. Egy-egy nyugodt délután, amikor nincs bibliaóra vagy más program, már önmagában sokat jelent. Emellett igyekszünk időnként elutazni is. Ilyenkor félretesszük a szolgálati feladatokat, és kizárólag egymásra figyelünk. A gyerekek is várják ezeket az alkalmakat, amikor azt érzik, hogy most valóban csak velük foglalkozunk.
— Mindig is nagy családot szerettek volna?
— Azt hiszem, igen. Mindketten nagycsaládból érkeztünk, Gyula is és én is. Számunkra természetes volt, hogy egy családban testvérek vannak, hogy nem egyke gyermekként nő fel valaki. Valahogy mindig úgy gondoltuk, hogy három-négy gyermek tartozik egy családhoz. Hálát adunk Istennek azért, hogy három gyermeket bízott ránk, akiket nevelhetünk. Ennek is megvannak a maga nehézségei, de az örömei és áldásai is bőségesek.
— Azt szokták mondani, hogy a parókia falai üvegből vannak. Mennyire megterhelő ez?
— Szerintem ez ma már sok tekintetben más, mint korábban volt. Más egy falusi és egy városi gyülekezet helyzete, és a társadalom is sokat változott. Egyre inkább mindenki a saját világában él, ezért talán kevésbé érzem terhesnek ezt a fajta nyilvánosságot. Ma már nem a központi parókián lakunk, ám bárki tudhatja, hol élünk, bárkit szívesen fogadunk, de azért meg kell nyomni a csengőt ahhoz, hogy belépjen hozzánk. Ez egy egészséges egyensúlyt teremt a szolgálat és a családi élet között. Persze vannak pillanatok, amikor az emberben felvillan a gondolat: ezt most mindenki látja vagy hallja. A környezetünkben szinte minden szomszéd gyülekezeti tag. Hallják, amikor hangosabbak vagyunk, látják a hétköznapjainkat. Mi egy elég temperamentumos, hangos család tudunk lenni. De úgy gondolom, amíg az ember hiteles tud maradni, addig ez nem jelent problémát. Nem hiszem, hogy egy lelkipásztornak azt kellene mutatnia magáról, hogy tökéletes. Nem vagyok tökéletes szülő, nem vagyok tökéletes feleség, és lelkipásztorként sem vagyok hibátlan. Igyekszem a legjobbat adni, de nekünk is megvannak a hibáink, a küzdelmeink, a tanulási folyamataink. Ugyanez igaz a gyermekeinkre is. Természetesen vannak kellemetlen helyzetek. Előfordul, hogy a templomban a gyermek nem úgy viselkedik, ahogyan azt elképzelnénk. Olyankor ott van az emberben a gondolat, hogy most mindenki azt látja: a lelkész gyermeke sír vagy éppen hisztizik. Megesik, hogy az istentisztelet közepén kell kivonulni egy síró gyermekkel. De az Úr ilyenkor is emlékeztet arra, hogy nem vagyok tökéletes ember. Ez most így sikerült. Legközelebb talán másként lesz.
— Milyen tulajdonságokat tart fontosnak egy lelkipásztor esetében?
— Ez nehéz kérdés. Van egy ismert írás arról, milyen a „tökéletes lelkipásztor”, és tulajdonképpen egymásnak ellentmondó elvárásokat sorol fel. Legyen egyszerre ilyen is, olyan is, mindenkihez alkalmazkodjon, mindenkit értsen meg, mindenre legyen ideje. A végén az ember rájön, hogy lehetetlen megfelelni minden elvárásnak. Én azt gondolom, hogy a legfontosabb a hitelesség. Ha egy lelkipásztor hiteles tud maradni, akkor már nagyon sokat tett. Ha arról beszél az igehirdetésben, amit ő maga is megélt, amiben őt is megszólította, megfeddte vagy formálta Isten igéje, akkor annak ereje van. Nem az a feladatunk, hogy megmondjuk másoknak a kész válaszokat, hanem hogy tanúságot tegyünk arról, amit Isten bennünk végzett el. Ehhez hozzátartozik az is, hogy vállaljuk a hibáinkat. Kimondjuk, ha valamit elrontottunk, ha rosszul fogalmaztunk, ha valakit megbántottunk. Sajnos ilyen helyzetek is előfordulnak. De ha képesek vagyunk bocsánatot kérni, bűnbánatot tartani és újrakezdeni, akkor együtt tudunk építkezni a gyülekezettel.
— Jelenleg kizárólag a beregszászi gyülekezetben szolgál?
— Igen, hivatalosan én csak a beregszászi gyülekezethez tartozom. Gyula viszont a beregszászi szolgálat mellett a dédai és a kisbégányi gyülekezetben is végez lelkipásztori munkát, így neki többfelé kell helytállnia. Én pedig, amennyire lehetőségem van rá, igyekszem bekapcsolódni ezeknek a közösségeknek az életébe is.
— A helyén érzi magát?
— Azt érzem, hogy annak idején jó döntés volt a teológiát választani. Ma is úgy látom, hogy ebben sikerült felismernem és követnem Isten akaratát. A helyem ugyanakkor nem egy mozdulatlan pont. A feladataim folyamatosan változnak, ahogyan az élethelyzeteim is. Ebben a gyülekezetben otthon érzem magam. Szeretek itt lenni, szeretek itt szolgálni. Nagy öröm, amikor Isten megengedi, hogy meglássuk munkánk gyümölcseit. A szolgálati területek azonban időről időre változnak, és ilyenkor újra figyelni kell arra, merre vezet az Úr. Ezért tanulok most például élménypedagógiát is. Vannak további terveim, elképzeléseim is, de ezek mindig abból a kérdésből születnek meg, hogyan tudnák segíteni a lelkipásztori szolgálatot. Nem helyettesíteni szeretném azt, hanem gazdagítani, új eszközökkel formálni, hogy minél inkább megfeleljen azoknak az embereknek és közösségeknek, akik közé Isten állított. Ma azt tudom mondani: a helyemen vagyok. De ez a hely folyamatosan formálódik, ahogyan én magam is.
— Hogyan látja a beregszászi gyülekezet és általában a kárpátaljai egyház jelenlegi helyzetét? Milyen jövőt lát maga előtt?
— A számok valóban azt mutatják, hogy kevesebben vagyunk. Ez tény. De nem hiszem, hogy nekünk elsősorban a statisztikákkal kellene foglalkoznunk. Sokkal inkább azt látom, hogy az emberekre egyre nagyobb terhek nehezednek. Olyan lelki, egzisztenciális és emberi küzdelmekkel szembesülnek nap mint nap, amelyekben sokan már szinte teljesen elfáradtak. Ez a gyülekezeti életben is érződik. Egyrészt látjuk, milyen nagy szükség lenne a lelki feltöltődésre, másrészt azt is, hogy az emberek gyakran annyira kimerültek, hogy már arra sincs erejük, hogy eljöjjenek egy alkalomra. Ez egy nagyon nehéz helyzet. Úgy gondolom, ma az egyik legfontosabb kérdés az, hogyan tudjuk úgy megszólítani az embereket, hogy valódi reménységet kapjanak. Hogy legyen egy hely, ahol fellélegezhetnek, ahol leteszik a terheiket, és új erőt nyerhetnek.
A jövő sok szempontból bizonytalan. De számomra mindig erőt ad az az igei ígéret: „Reményteljes jövőt adok nektek”. Amikor látom a hiányzó emberek üres helyeit a templomi padsorokban, bennem is megjelenik a csüggedés. Ilyenkor azonban újra ebbe az ígéretbe kapaszkodom. Hiszem, hogy Isten tud építkezni abból a helyzetből is, amelyet mi nehéznek vagy reménytelennek látunk. Ehhez azonban újra és újra át kell adnunk az irányítást az Ő kezébe.
Úgy érzem, ma különösen nagy szükség lenne a közös imádságra. Arra, hogy ne csupán kötelességként vagy napi feladatként tekintsünk rá, hanem valódi találkozásként Istennel. Hálás vagyok azért, hogy ennek erejét többször is megtapasztalhattuk. Volt, amikor a presbitérium úgy érezte: most félre kell tenni minden mást, és együtt kell az Úr elé állni. Ezek az alkalmak mindig különlegesek voltak. Ilyenkor az ember megtapasztalja, hogy az ima valóban nem puszta szokás, hanem Isten által adott erőforrás. Talán ezt kellene újra és újra felfedeznünk. Különösen most, a háború árnyékában, amikor oly sok család él bizonytalanságban, amikor közeli hozzátartozókért, barátokért, szerettekért kell aggódni, még inkább szükség van arra, hogy imádságban vigyük terheinket Isten elé. Még akkor is, amikor nem értjük, mi miért történik. Ilyenkor különösen igaznak érzem Ézsaiás próféta szavait: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim”.
Az ember szeretné kézben tartani az eseményeket, szeretné tudni a válaszokat. Isten azonban újra és újra arra tanít bennünket, hogy bízzunk Benne akkor is, amikor nem látjuk a megoldást. Talán ez a hit egyik legnehezebb, ugyanakkor legszebb leckéje.
— Köszönöm a beszélgetést! Az Úr áldása legyen életén, szolgálatán!
Marton Erzsébet
Névjegy
Szemere Judit 1993. 04. 17-én született Gálocs községben. Az iskolát az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Középiskolában kezdte, majd több iskolaváltás után az akkori Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában érettségizett. 2010-ben kezdte a teológiát az akkori Sárospataki Református Teológiai Akadémián, majd 2017-ben itt diplomázott. 2018-ban tett Egységes Lelkészképesítő Vizsgát. Hatodéves teológusként a Beregszászi Református Gyülekezetben volt gyakornok, s azóta is ebben a gyülekezetben szolgál beosztott lelkészként. 2013-ban kötött házasságot Cserniga Gyulával. Három gyermekük született: Erzsébet, Julianna és Máté.
