„Aki mindvégig kitart, az üdvözül”
Háború, bizonytalanság, elvándorlás, megfogyatkozó gyülekezetek… Kárpátalján ma talán még hangsúlyosabban vetődik fel a kérdés: miként lehet megmaradni hitben, szolgálatban, emberségben? A munkácsi születésű s ma szülővárosában szolgáló Gulácsy Dániel református lelkipásztor életében a hit sosem csupán örökség vagy hagyomány volt, hanem személyes felismerés és tudatos döntés. Bár értelmiségi, hívő családban nőtt fel, s nagyapja, a gulágot megjárt néhai Gulácsy Lajos püspök meghatározó példaként állt előtte, mégis saját útján kellett eljutnia odáig, hogy felismerje: Krisztus nélkül nincs valódi jövője az embernek.
Ma fiatal lelkipásztorként, férjként és háromgyermekes édesapaként szolgál Munkácson és a munkácsi romagyülekezetben. Beszélgetésünkben hitről, elhívásról, szolgálatról, családról, háborúról és reménységről vall őszintén – arról a kapaszkodóról, amely minden bizonytalanság közepette is megtartja: „Aki mindvégig kitart, az üdvözül”.
- Beszélgetésünk elején menjünk vissza egy kicsit az időben, gyermek- és ifjúkorára. Milyen kötődése volt az egyházhoz, hithez? Hogyan került közel Istenhez?
- Hívő közegben nőttem fel, gyermekkoromban is meghatározóak voltak a bibliai történetek, szerettem templomba járni édesapámmal. Isten létezésében nem kételkedtem, de igazából nem foglalkoztam vele konfirmandus koromig. Úgy voltam vele: Isten ott van a maga helyén, én pedig törődöm a saját dolgaimmal. Úgy gondoltam, nekem elég a vasárnapi istentisztelet, többre nincs szükségem Istentől. Valamikor nyolcadik-kilencedik osztályos koromban változott ez meg. Több egészségügyi problémám közepette elkezdtem olvasni azokat a könyveket, amelyeket nagyapámtól kaptam, és ezek mind a megtérés szükségességéről szóltak. Később a kátéoktató lelkészünk döbbentett rá igazán a konfirmációs órákon, hogy bűnös ember vagyok, és szükségem van Szabadítóra. Úgy konfirmáltam le, hogy tudtam: szükségem van Jézusra, de ekkor még nem adtam át neki az életem vezetését.
A munkácsi magyar középiskola elvégzése után a Nagyberegi Református Líceumba kerültem. Itt adtam át igazán önmagamat Jézusnak, egy ifjúsági alkalom végén, amikor egy számomra akkor nagyon fontos ember így imádkozott: „Uram, köszönöm, hogy tart még a kegyelmi idő”. Akkor rádöbbentem, hogy mindaddig csak pazaroltam az Istentől kapott időmet. Ezt ott, azon az estén imádságban elmondtam Istennek, és onnantól kezdve más lett az életem… Az Úr megszabadított egy nagyon káros szokástól, sőt időpazarló bűntől is: a korlátlan számítógépes játékoktól. Ott álltam tizenhat évesen egy új életlátással, de még nem tudtam, mit szeretne kezdeni velem Isten, hogyan akar használni. - Végül mégis a lelkészi pálya mellett döntött. Mennyire befolyásolta ebben nagyapja példája? Mikor, hogyan született meg az elhívás erre a szolgálatra?
- Nem készültem lelkészi pályára. Gyermekkoromból inkább az maradt meg, hogy nagyapám, aki lelkész és püspök volt, állandóan úton van, mindig zörgetnek az ajtaján, és nagyon ritkán jut ideje ránk, unokákra. Emlékszem, egyszer meg is kérdeztem tőle: „Nagyapa, ha már nem leszel püspök, lesz időd mesélni nekünk?”
Számomra ez sokáig meghatározta a lelkészségről alkotott képet. Akkor még nem értettem, miért kell Isten szolgálatában ennyit dolgozni. Egyszer nagyapám megkérdezte tőlem, nem szeretnék-e lelkész lenni. Én ezt azonnal elutasítottam, mert műszaki, mérnöki pályára készültem, nagyon szerettem a reál tantárgyakat, főleg a fizikát. Amikor azonban elhívott az Úr, megváltoztak az addigi terveim. Már nem az volt a kérdés, hogy én mit akarok csinálni, hanem hogy Isten mire akar használni. Sok bibliaolvasás és imádság után, a líceumi végzős évemben már tudtam, hogy az Úr lelkésznek hív, és tudatosan készültem a felvételire. Nem nagyapám miatt lettem lelkész, de bizonyára nagyon örült ennek, még ha ezt soha nem is mondta ki. Nagy ajándék számomra, hogy 2015-ben, a kihelyezésem után még egy évet együtt szolgálhattunk.
- Milyen elképzelésekkel indult ezen a pályán? Mit tart a lelkész legfontosabb erényének, feladatának?
- Amikor a teológiára mentem, elhatároztam, hogy szeretnék majd Kárpátalján szolgálni. Nyaranként mindig itthon voltam az ifjúsági táborokban, kéthetente pedig minden hétvégén ott voltam a munkácsi ifin. Az akkori ifjúsági közösségben nagyon jó lelki testvéreket találtam.Azt viszont nem akartam előre meghatározni, milyen lelkész legyek, vagy pontosan hol fogok szolgálni. Egy dolog volt biztos: hazatérek Kárpátaljára.
Számomra a lelkészi erények közé tartozik a szolgálatokra való lelkiismeretes felkészülés. Erre mindig időt szánok, még akkor is, ha elsőre úgy érzem, már tudom, miről kell beszélnem. Fontosnak tartom az alázatot, a türelmet, a megértést, a pontosságot és az ítélkezés kerülését is. Ezek az erények az elmúlt tizenegy év szolgálata során számtalanszor bebizonyították, hogy érdemes szerintük élni. - A lelkész nem csak a szószéken lelkész…
- Valóban, nagyon sokrétű a lelkészi munka. És mivel dolgoztam egy évet Angliában irodai munkakörben is, tudom, hogy bizonyos szempontból a lelkészi szolgálat nehezebb. Egy irodai munka véget ér a munkaidő végén. A lelkész szolgálata viszont soha nem ér igazán véget. Mindig készenlétben kell lenni. Vasárnap este, egy egész napos szolgálat után is el kell menni a haldoklóhoz… A szószéken végzett munka csak a jéghegy csúcsa. Az emberek életük legkülönbözőbb problémáival fordulnak hozzánk: bajjal, gyásszal, kérdésekkel, lelki terhekkel. Egy temetés után lehet, hogy már egy óvodai ünnepségen kell beszédet mondani.
Rengeteg szervezési feladat is a lelkészre hárul. A gyülekezeti ingatlanok, intézmények, szeretetszolgálatok működtetése, menedzselése sokszor különösen megterhelő. És emellett a lelkésznek otthon, a családban is lelkésznek kell maradnia. Attól, hogy nincs rajtam a palást, még ugyanaz az ember vagyok, akinek példát kell mutatnia. - A lelkészek általában nem választhatják meg szolgálati helyüket. Úgy érzi, jó helyre került?
- Úgy alakult, hogy a teológia után Munkácsra kaptam kihelyezést Taracközi Gerzson tiszteletes úr mellé. Félve vállaltam el, mert tudtam: próféta leszek a magam hazájában, ennek minden akadályával együtt. A kezdeti években különösen a fiatalabbakon éreztem, hogy nem igazán tekintenek rám lelkipásztorként. Ez fájt, de idővel sokat változott a gyülekezet is. Ma már egyre kevésbé érzem problémának, hogy munkácsi születésű vagyok. Sajnos azok közül, akik gyermekkorom óta ismertek, a legtöbben már nem élnek Munkácson. Úgy érzem, a gyülekezet befogadta a feleségemet, Laurát is, aki szintén lelkipásztor. Jelenleg a helyünkön vagyunk. Most itt kell lennünk, a jövőt pedig emberileg úgysem tudjuk kiszámítani.
- Már nős emberként került ki a szolgálatba? Hogyan ismerkedett meg a feleségével?
- Laurával a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen ismerkedtünk meg. Amikor hazajöttem az egyéves angliai tartózkodásomból, ő másodéves teológus hallgató volt, én negyedéves. Érdekesség, hogy mindketten a Nagyberegi Református Líceumban tanultunk, de ott még elkerültük egymást: én éppen akkor végeztem, amikor ő odakerült. Az egyetemen azonban mégis összehozott bennünket az Úr. Sokat beszélgettünk, és egy közös mozizás után, egy debreceni padon ülve már tudtuk, hogy együtt indulunk tovább. Számomra nagyon értékes volt az az őszinteség és nyíltság, amit Laurában megtaláltam… 2017-ben kötöttünk házasságot, amikor Laura is hazatért az egyetemről. Én akkor már két éve itthon szolgáltam.
- A lelkész nemcsak lelkipásztor, hanem férj és családapa is. Hogyan lehet ezt a kettőt összeegyeztetni?
- Igyekszem minél többet jelen lenni a családomban. Persze a szolgálat időbeosztása sokszor felülírja az előre tervezett programokat. Ha például temetés van, akkor borul a családi terv is. Mégis úgy érzem, a fontos pillanatokban ott tudunk lenni gyermekeink életében. Általában Laura van többet a gyerekekkel, de én is próbálok minél többet segíteni, amikor itthon vagyok. Néha úgy érzem, még többet kellene segítenem, de közben két gyülekezetben – a munkácsi romagyülekezetben is szolgálok – helyt kell állnom. Egy egészséges egyensúlyt próbálok kialakítani szolgálat és család között.
- Azt mondják, a parókia fala üvegből van, a lelkészcsalád kirakatban él. Nem teher ez?
- Mivel nem parókián lakunk, hanem saját házban, ezért kisebb rajtunk ez a fajta nyomás. Persze a gyülekezeti tagok így is figyelik, hogyan él a lelkész családja. Számomra egyébként ez nem jelent különösebb problémát, mert nem egy tökéletes, idilli család képét szeretnénk mutatni, hanem a mindennapokban hittel küzdő család valódi arcát. Sokak szerint a nyíltság és az őszinteség veszélyes, mert sebezhetővé tesz. Talán igazuk van, de a hiteles életpélda mégsem helyettesíthető semmivel. Én nem tagadom, hogy néha vitatkozunk a feleségemmel. Az álszentségtől viszont nagyon irtózom.
Kárpátalján, a háborús helyzetben sokan elmentek. Hogyan hatott ez a gyülekezetre? Önben nem merült fel, hogy elmenjen?- A háború első napjaiban a gyülekezet szinte összes fiatal családja összepakolt és elment. Ez nagyon fájt, mert bennük láttuk a jövőt, ugyanakkor emberileg megértjük őket. Munkácson már a kilencvenes évektől erős volt az elvándorlás, és a háború kezdetén tulajdonképpen már azok mentek el, akik amúgy itt tervezték volna a jövőjüket. Hiányoznak a fiatalok, utánpótlás alig van, mégis – érdekes módon – az aktív gyülekezeti tagok száma nem csappant meg drasztikusan. Sőt, vannak olyanok is, akik éppen a háború óta csatlakoztak hozzánk.
Bennem is felmerült a kérdés, mi lesz, ha életveszélybe kerülünk, hiszen felelős vagyok a családomért. De mivel közvetlen életveszély azóta sem áll fenn, és Isten megőrzött minket, megnyugodtam abban, hogy most itt a helyünk. A legnehezebb pillanatokban nagy erőt adott a lelkészi esküm egyik mondata: „Szolgálati helyemet engedély nélkül el nem hagyom”… Sokan megtehették, hogy egyik napról a másikra elmentek, de mi nem tehettük meg ezt. - Hogyan látja: a háború közelebb vitte az embereket Istenhez?
- A háború óriási hatással van az emberek lelkére. Valósággá vált mindaz, amit korábban csak filmekben, könyvekben vagy videojátékokban láttak. Rengeteg összetört életet látok nap mint nap. Nagyon sokan meghaltak. Mindez természetesen hatással van az emberekre, és látom, hogy többen elkezdték keresni Istent a halál árnyékának völgyében. Ugyanakkor szomorúan kell kimondanom: tömeges ébredés és Istenhez fordulás még nem történt. Sokszor úgy érzem, minél jobban ostorozza az Úr az embereket, annál keményebb lesz a szívük. De reménykedek abban, hogy eljön a bűnbánat és az ébredés.
- Hogyan látja a gyülekezet és az egyház jelenét, jövőjét?
- Nem igazán hiszek abban, hogy a jövőt emberileg meg lehetne jósolni. Eddig bármiben vagy bárkiben reménykedtünk emberileg, mindig csalódtunk. Számomra a jelen és a jövő inkább a kitartást és a hithez való ragaszkodást jelenti, mint nagy tervek szövögetését. A munkácsi magyar gyülekezetnek statisztikai számítás szerint nincs jövője. De a statisztika alapján már régen ki kellett volna halnunk, és még mindig vannak Munkácson reformátusok. Isten csodálatos módon cselekszik, még ha útjai sokszor rejtve is maradnak előttünk. Számunkra, hívő emberek számára a jövő nem csupán azt jelenti, ami erre a földi világra vár, hanem az üdvösség és az örök élet, boldog jövő bizonyosságát is. Ahogyan az Ige mondja: „Aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 10,22).
Marton Erzsébet
Névjegy
Gulácsy Dániel 1991. március 28-án született Munkácson, pedagógus családban. Általános iskolai tanulmányait a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskolában végezte 1997–2006 között, majd felvételt nyert a Nagyberegi Református Líceumba. 2009-ben itt szerezte érettségi bizonyítványát.
2009 szeptemberében felvételt nyert a Debreceni Református Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakára. 2012–2013-ban egy teljes évet az angliai Margate-ben töltött önkéntesként egy egyházi projekt keretén belül a United Reformed Church kötelékében.
Segédlelkészi szolgálatát a Munkácsi Református Egyházközségben és a hozzá tartozó cigány gyülekezetben kezdte meg 2015 augusztusában. Azóta is ott szolgál megválasztott, beiktatott lelkészként.
2017. július 29-én kötött házasságot a beregújfalui Papp Laurával, aki szintén lelkészi szolgálatot végez. Három gyermekük van: Emma (2019), Zsófia (2022) és Eszter (2024).
