Ígéretünk van a megmaradásra
Ma nem várhatjuk, hogy az embereket a harang szava bevonzza a templomokba. Sajnos elmúltak azok az idők, amikor egy-egy meghirdetett alkalomra több százan jöttek el. Most azokat az időket éljük, amikor meg kell keresnünk az embereket. Ez újra arra ösztönöz bennünket, hogy átértékeljük a lelkipásztori szolgálatnak a folyamatait – vallja Nagy Szabolcs, Balazsér és Makkosjánosi lelkésze, aki a személyes találkozások, beszélgetések fontosságát hangsúlyozza e téren, illetve a háború terheinek, a gyásznak a feldolgozásában is. S aki, hogy megfeleljen ennek a kihívásnak-elhívásnak, továbbképezte magát, hogy hatékony lelkigondozói szolgálatot végezhessen. Lelkészbemutató sorozatunkban ismerjük most meg őt.
- Kezdjük a gyermekkorával… Hogyan került közel Istenhez?
- Gyermekkoromat egy középfülgyulladásból adódó betegség nehezítette műtétek sorozatával. Sok mindent nem csinálhattam, amit a többi gyerek. És ez engem nagyon zavart. A miért én, miért velem történik mindez? kérdéseket sokszor feltettem. Istennek, akit akkor még nem igazán ismertem. Szüleim, bár akkor még nem megtért emberek voltak, de vallásosak, engem is így neveltek, nekem is kötelező volt hittanra, templomba járni. Számomra soha nem volt kérdés Isten létezése. Most visszagondolva, pasztorálpszichológiai szempontból, nekem menedék volt az, hogy Isten létezzen, Őt tudtam hibáztatni mindazért, ami velem történt. Sokszor megszólítottam és kérdeztem a miérteket. Valahol legbelül tudtam, hogy a másik oldalon van valaki, akit kérdezhetek. Éreztem a jelenlétét, azért is volt erős ez a kötődés hozzá. Ez így volt a konfirmációs oktatás kezdetéig. Akkor a lelkészünk, Szilágyi Károly meghívott bennünket ifi alkalmakra. S bár érdekes volt számomra, hogy a káté órákon értettem a felolvasott igék üzenetét, először hadakoztam ez ellen, úgy éreztem, megvan az Istennel való kapcsolatom, amiben nekem kényelmes lenni, és nem szeretnék többet. Ám akkor indult a balazséri Béthel-tábor, ahová a lelkészünk elvitt bennünket. A vak Bartimeus történetéről evangelizált Mező Miklós. Nem emlékszem pontosan, mi hangzott el az igehirdetésben, de arra igen, hogy ez az ember tudta a vakságát arra használni, hogy közel kerüljön Istenhez. És bennem akkor összeállt egy nagy felismerés: nekem is, mint Bartimeusnak, van egy fogyatékosságom. De nem kérem Őt, miért nem imádkozok hozzá, mint mindenki más, miért csak vádolom?!… Akkor este életemben először szólítottam meg Istent úgy, hogy itt vagyok, Uram, és ami eddig történt az életemben, azokat használd úgy, hogy megértsem, ki is vagyok. Megmagyarázhatatlan, de éreztem, hogy ott van. És akkor ott megváltozott valami. Az ellenségből Atya lett, és én gyermek lettem. Így kerültem közel hozzá. Akkor értettem meg, hogy miért értem az igét, miért engedi Isten, hogy megmagyarázzam. Ezután segítettem ifit tartani, aztán ifivezető lettem. És folyamatosan jöttek a megerősítések az ifisek, a lelkész részéről, hogy szól Isten általam. Akkor kértem el a lelkipásztori hivatást. Először megpróbáltam Debrecenbe felvételizni. A dolgozatom tartalmilag nagyon jól sikerült, de borzasztó volt a helyesírásom, s javasolták, még egy évet dolgozzak ezen. Harsányi Béla akkor harmadéves volt Sárospatakon, s ajánlotta, jelentkezzek hozzájuk, ott felfejlesztenek majd. El is mentem. Persze a helyesírásomat ott is kifogásolták, de mivel a többi vizsgám olyan jól sikerült, azt mondták, dönthetek: otthon fejlesztem magam vagy elkezdem a tanulmányaimat és ott dolgozok a helyesíráson. És döntöttem: elkezdtem a tanulmányaimat Sárospatakon. Volt akkor bennem egy dac, hogy majd félév leteltével átmegyek Debrecenbe, de annyira megszerettem Patakot, otthonra leltem ott, úgyhogy maradtam.
- Nem gondolt arra, hogy ott marad?
- Nekem már a teológiai tanulmányok ideje alatt állandó honvágyam volt, én szinte minden héten hazajöttem. Akkor nagyon erős ifi volt Balazséron, s az nagyon hiányzott nekem. Meg az ottani magyar mentalitással sem igazán tudtam azonosulni, de most is sokszor nem értem a panaszukat. Nyilván nem kell mindig mindenben megelégedni, de azért meg kell látni az ajándékokat, s azért hálásnak kell lenni. Na, szóval, nekem állandó honvágyam volt. Itthon találtam meg a barátaimat. Meg a feleségemet is itt ismertem meg Balazséron. Korábban is voltak kezdeményezések, de lényegében az első teológiai év után jöttünk össze vele. Én ebben is egy isteni vezetést látok. Mert amikor nekem megtetszett ő, elkértem az Istentől, és az egyik evangelizációs alkalmon az az ige volt, hogy „Vesd ki a hálót fogásra”, és én elmentem, és kivetettem a hálómat… Persze Isten nem mondta el a részleteket, hogy ez a háló nem fog rögtön megtelni. Majd később, három év múlva jöttünk össze. És kellett is ez az idő, mert korábban még nem is voltam érett egy kapcsolatra. Tehát miatta is vágytam mindig haza.
A teológia elvégzése után Váriban és Borzsován kezdtem el szolgálni, exmisszusként, majd Búcsúba helyeztek, aztán kerültem Szilágyi Károlyhoz exmisszusként, majd segéd- és beosztott lelkészként szolgáltam négy helyen. Azután kaptam meg a guti és a balazséri gyülekezeteket.
- Milyen céllal indult el ezen a pályán?
- Nagyon sokszor újra kell ezt fogalmaznom, illetve emlékeztetni magamat is: ami engem vonzott ebbe a szolgálatba, hogy elmondhassam, megértettessem az emberekkel, hogy szereti őket az Isten. Mivel ez volt nekem is a legnagyobb küzdelmem, ezért is érzem úgy, hogy ebben kell másokat is erősítenem. Akik hadakoznak Istennel, azokkal is megértetni, hogy ők is szeretve vannak. És ebben az isteni szeretetben tudjuk magunkat is helyesen szeretni. Ez a másik, amit úgy érzem, hogy Isten rám bíz: akár lelkészként, akár lelkigondozóként megértetni az emberekkel, hogy az Isten szeretete azért is csodálatos, mert megtanulják önmagukat helyesen szeretni. Úgy érzem, ez az, amit Isten újra és újra rám bíz.
- Valószínűleg ezért is képezte magát tovább ezen a téren.
- Az első ilyen nagy felismerés az még a teológia hatodik évén történt. Amikor egy új tanár, Tóth János érkezett, aki egy teljesen új irányt mutatott be a lelkigondozás terén… Aztán itthon négy gyülekezetbe kerültem, sorra jöttek a gyerekek, közben a feleségem végezte a katekétaképzést, úgyhogy ez irányú érdeklődésem háttérbe szorult. Mígnem Nagyberegen meghirdették a pasztorálpszichológus képzést. És én is jelentkeztem. Nagy meglepetésemre Tóth János jött be az ajtón. S akkor ott engem – ahogy ő fogalmazott – „megcsapott a mozdony füstje”, és bekapcsolódtam a képzésbe. De jött a COVID és minden leállt. Mikor újraindult volna, kitört a háború. Láttam azt a sok-sok lelki nyomorúságot, amiben most az emberek vannak, s úgy éreztem, hogy a gyülekezeti lelkészi szolgálaton változtatni kell. Mert a harangszó nem hozza el az embereket a templomba. Úgy érzem, eljött annak az ideje, hogy mi menjünk el megkeresni azokat, akik otthon maradnak. Vagy mert korlátozva vannak, vagy mert már nem vonzza őket a harangszó. Ehhez viszont, úgy éreztem, a hat év alatt a teológián megszerzett tudás nem elég. Mivel nagycsaládosként át tudok járni a határon, jelentkeztem a sárospataki képzésre, így sikerült elvégeznem, és igyekszem beépíteni az ott tanultakat elsősorban a gyülekezeti életbe. Ezúton is hálás vagyok Istennek azért, hogy Tóth János és Vadász Márta személyében olyan tanárokat adott a képzésen, akik ebben segítettek, és azóta is folyamatosan támogatnak ebben a szolgálatban.
- Az emberekre való fokozott odafigyelésre, a beszélgetés lehetőségére ma különösen szükség van. Úgy tudom, ez a lelkigondozói szolgálat már kiterjedt az egész egyházmegyére.
- Ez is Isten vezetése. Már folyt a képzés, és ennek a képzésnek egy különlegessége, hogy az ember újra átértékeli saját magát, a szolgálatát, a helyét ebben a világban. És én akkor éreztem úgy, hogy talán másutt van a helyem. Akkor megszületett bennem egy olyan döntés, hogy elmegyünk Kárpátaljáról. Kaptunk egy felkérést Magyarországon egy missziói gyülekezetben szolgálni, ahol egyébként sok kárpátaljai is él. Az akkori útkeresésemben úgy éreztem, ez a mi helyünk. Ám sem a feleségemnek, sem a legnagyobb gyerekünknek nem tetszett az ötlet. Akkor viszont már úgy éreztem, hogy Gutról el kell jönni, ott befejeződött a szolgálatom. Ott egy kettészakadt gyülekezetebe kerültünk azelőtt 13 évvel, és sikerült csodálatos eredményeket elérni. Volt 73 felnőtt konfirmandusunk, három ifjúsági csoportunk, ifivezetők nőttek ki a kezünk alatt, tehát sok mindent elvégeztünk. De Gutnak van egy olyan sajátossága, hogy folyamatosan igényli, hogy valami új legyen, akár személyekben is. Akkor úgy éreztük, nekünk el kell jönni, és Isten új lehetőségeket fog nekik is, nekünk is adni. Őszintén elmondtam az Tóth László esperes úrnak az érzéseimet, kételyeimet, meg hogy elmennénk. Akkor ő azt ajánlotta, hogy váltsak, de ne menjek el. Jöjjek szülőfalumba, Balazsérra, és a gyülekezeti szolgálat mellett indítsak egy lelkigondozói központot. Ez tényleg egy isteni elhívás volt az esperes bizonyságtételén keresztül. Igent is mondtam. De jöttek a nehézségek: Balazsérnak nincs parókiája, kis gyülekezet, lakást vásárolni nem tud, és egy lelkészt eltartani sem. A presbiterek mégis azt mondták: vágjunk bele. És hittek benne, hogy Isten majd ajtókat nyit. És nyitott is. Az út nehéz volt, de sikerült. Kértem egy időpontot főtiszteletű Zán Fábián Sándor püspök úrhoz és elmondtam neki ezeket a terveket. Ő támogatott és biztatott abban, hogy fogjunk bele, mert fontos ez a szolgálat, és az is, hogy a lelkész megtalálja a helyét. Egyházkerületi, egyházmegyei és a balazséri gyülekezeti segítséggel sikerült házat venni lelkészlakásnak, és egyházkerületi segítséggel be tudtuk rendezni a gyülekezet egyik termét, ahol a lelkigondozói szolgálatot is elindíthattuk. Csodaként éltük meg az egészet, s úgy fogadtuk, mint Isten pecsétjét a tervünkre. Tudjuk, hogy nagyon sok nehézség lesz még előttünk, de ha az Úr így kirendelte és megsegített mindeddig, akkor még inkább imádkoznunk kell, hinnünk benne, és várni, hogy Isten megmutassa, hol van ebben a szolgálatban a helyünk. Végül sikerült fel is újítani az épületet, beköltöztünk, és megalakult a Beregmegyei Lelkigondozói Központ. Így a balazséri gyülekezettel ez lett az én szolgálati területem. Nagyon nehéz volt az első év, mert nehezen jutott el az emberekig az az üzenet, hogy ide minden előítélet nélkül lehet jönni, felekezettől függetlenül, s még olyan problémákkal is, amelyekről jogosan hiszed, hogy Isten elítél, legyen az egy házasságtörés, vagy lopás, aminek a terhe nyom, és nem tudod másnak elmondani, vagy gyásszal küzdesz, és nem mered mással kibeszélni – gyere el. Ezt nagyon nehéz volt elfogadtatni. Aztán rájöttünk, hogy ezeket az embereket nekünk kell elérni. Elkezdtünk olyan alkalmakat szervezni, ahol először csoportban tudjuk megszólítani az emberek, hogy bátrabbak legyenek – gyászfeldolgozó kört, házasgondozást, vagy elváltaknak alkalmakat, de nagyon jók voltak a presbiterek számára szervezett lelki megerősítő alkalmak is –, ahol szabadon beszélhetnek gondjaikról. És nem kellett magunkat reklámozni. Akik részt vettek alkalmainkon, azok beszéltek róla és hívtak másokat is. Egyre többen jöttek egyéni beszélgetésre. Isten megerősített, hogy szükség van erre. Az elmúlt két évben az egyéni beszélgetésen és a különböző csoportos alkalmakon körülbelül négyszász embert értünk el. Istené ezért a dicsőség, és a mi szívünkben pedig ott a hála. Hálás vagyok Istenek ezért és köszönöm az egyházkerület és egyházmegye minden segítségét, amit azóta is biztosít, hogy a misszió tovább folytatódhasson.
Ehhez aztán jött egy újabb szolgálati lehetőség, a kórházmisszió, amit az egyházmegyei vezetés beépített a lelkigondozói szolgálatba. Erre egyébként nem csupán a betegeknek van szükségük, de akár a családtagoknak is. - Közben egy újabb gyülekezetet is kapott.
- A váltás évében, amikor Gutról átköltözünk Balazsérra, beindítottuk a lelkigondozói szolgálatot, és még az elején nem jöttek sokan, a jánosi gyülekezet vezetősége keresett meg, és a balazséri presbitériumot, hogy náluk lelkészváltásra kerül sor, s mit szólnánk hozzá, ha a két gyülekezet egyesülne. Úgy vélték, hogy az isteni jeleket észre kell venni. A parókia Balazsér és Jánosi határán van, mindig vita van, hogy az az utca melyik településhez tartozik. Olyannyira, hogy a villanyszámlánkra Balazsér, a gázszámlánkra meg Jánosi van írva. Egyébként is sokáig volt együtt a két gyülekezet, anno Balazsér Jánosi filiálja volt. Úgyhogy komolyan fontolóra vették az egyesülést. Arra is gondoltak, hogy ha majd valaki más jön a helyembe, aki nem akar a lelkigondozással foglalkozni, akkor ez a két gyülekezet biztos pont lesz neki. Így lettünk mi az egyházkerületben az első hivatalosan egyesült társult anyaegyházközség. A folyamat lezárásaként még egy lelkészválasztást kell Jánosiban beiktatni. Tehát most itt tartunk: lelkigondozói szolgálat, kórházmisszió, Jánosi és Balazsér gyülekezeteinek vezetése.
- Hogy érzi, most a helyén van?
- Most érzem igazán, hogy a helyemen vagyok. Soha nincs olyan gondolatom, hogy miért nem mentem el. Ha beszélgetek valakivel, aki elment, azt érzem, milyen jó, hogy maradtam. Annyira letisztult, hogy itt a helyem. Ha arra gondolok, hogy ott lehetnék én is – abban békétlenségem van, s abban van békességem, hogy itt vagyok. Bennem mostanában ezért is sokszor megfogalmazódik a hála.
- Már a lelkészi szolgálat önmagában nagy feladat, ehhez jön még a lelkigondozás, a kórházmisszió. De ott van a család is: férjként és családapaként is helyt kell állni. Hogy sikerül ezt összeegyeztetni?
- Hát ez jó kérdés. Nemrég egy lelkészközösségi alkalmon foglalkoztunk is ezzel a témával. Akkor is elmondtam. Három gyerekem van. Az első két gyerek, sajnos, úgy nőtt fel, hogy édesapám – aki a balazséri gyülekezet gondnoka – elnevezte őket ejtőernyős gyerekeknek. Akkor én két helyen szolgáltam, rengetegféle alkalmat szerveztünk, feleségem elkezdte a sárospataki képzést, és a péntek gyakran úgy alakult, hogy őt vinnem kellett a határra, de már valamilyen alkalomra siettem, így a gyerekeket sokszor be sem vittem a szüleimhez, csak az autó ajtaját kinyitva vette át őket édesapám, s én már mentem is tovább. És azt hittem, hogy ez normális, mert elhívásom van, ami fontos, és mindent alá kell vetni ennek a szolgálatnak, a házastársi kapcsolatot, a gyereknevelést. És nem vettem észre a jeleket, hogy a gyerek első mondata az: apa elment. Az első arculcsapás akkor ért, amikor elsőszülöttünk megkért, hogy menjek be vele a mosdóba. Mert sötét volt – épp kiégett az izzó. S akkor én egy nagy közhelyet mondtam: „Noel, az Isten veled van, ne félj a sötétségtől!” Ő meg így válaszolt: „Apa, te meg az Istennek dolgozol, úgyhogy légy szíves, gyere be velem!” Amikor én ezt akkor elmondtam Taracközi Mónika lelkésznőnek, aki lelkigondozással is foglalkozott, azt mondta, hogy a gyereknek rád van szüksége. Hol vagy az életében? Ez akkor fájt, munkálkodott bennem, de arrébb tettem. Hittem, hogy mindent alá kell vetni ennek a szent elhívásnak… Aztán jött a harmadik gyerek. Hálásak voltunk érte nagyon! De megkérdeztük magunktól a feleségemmel: mikor lesz rá időnk? Már a másik kettőt is állandóan lepasszoljuk… Akkor éreztem azt, hogy át kell az egészet gondolni, mert valami nincs a helyén. Mert ha a gyerekeimre, a családomra – a legkisebb gyülekezetemre – nincs időm, akkor nevelhetek száz ifist, meg foglalkozhatok 30-40 bibliaórással, ha a gyerekeimmel nem foglalkozok, s nemcsak a hitbeli nevelésükkel, de apjuk sem vagyok, mit ér a szolgálatom? Akkor húztunk egy határozott vonalat – és megkapták a gyerekek, és megkaptuk mi is a feleségemmel azt az időt, amiben ott vagyunk egymásnak, a családnak. Azóta – ha nincs temetés vagy valami nagy-nagy dolog – a hétfő az én napom, a mi napunk. És ha focimeccsre akarnak menni a fiúk – meg én is –, akkor elmegyünk. Nyilván ez valamit a háttérbe szorít, valamit majd utána kell elvégezni, de ugyanolyan részt kell kapjanak a gyermekeink belőlünk, mint a gyülekezet. A képzésen is beszéltünk erről: a lelkésznek mindig van egy „rejtett” családtagja, a gyülekezet, „akiről” otthon is beszélgetünk. S a beszélgetés kilencven százalékában ez a rejtett családtag van a középpontban. A társunktól meg esetleg megkérdezzük, hogy vagy? A gyerekektől meg: mi volt a suliban? És ez nem csak lelkészcsaládban van így. A házastársakkal való beszélgetésekből is kiderült, hogy köztük is leginkább munkamegbeszélések vannak: ki megy a gyerekért, ki főz, ki tanul velük, ki nyírja le a füvet… meg hasonlók. Miközben mindkettőjükben megvan az igény a közelebbi személyes beszélgetésre. S ha ezt nem találják meg a családban, keresik másutt. Ezért vannak a válások, ezért mennek tönkre a házasságok. S ha azt várjuk, hogy majd lesz egy olyan rendszer az életünkben, lesz egy olyan álommunkahelyünk, álomfőnökünk, meg olyan körülményeink, amelyben majd a családunknak is lesz helye, akkor erre életünk végéig várhatunk. Ez a mi döntésünk. Lelkészként is az én döntésem, hogy lesz időm a feleségemre, a gyermekeimre, vagy nem, hogy a rejtett családtag mennyire van ott a mi mindennapi életünkben. Úgyhogy nekem egy nagyon határozott vonalat kellett húznom, újra megtalálni a gyerekeimmel a kapcsolatot, leküzdeni a bűntudatot – amiatt például, hogy elhalasztom a Boriska nénivel való beszélgetést, ha épp a gyerekemnek van rám szüksége –, és mindent a helyére tenni. Viszont fordítva is igaz: ha a családom nem lenne a hátam mögött, ha nem lennének elégedettek, ha a feleségem nem állna mellettem és nem kapnám meg azt a gondoskodást, szeretetet, támogatást a részéről, akkor én nem tudnék házastársakkal beszélgetni, mert a belső feszültség ott lenne bennem, nem tudnék tanácsot adni a szülőnek, mert akkor folyamatosan hazudnék, hisz én sem úgy csinálom. Ha nem lennék helyemen a családomban, nem tudnám végezni a szolgálatomat.
- Hogy látja a gyülekezet, az egyház helyzetét, a kárpátaljai magyar létet, és milyen jövőt vízionál?
- Nem véletlen, hogy sokszori halasztás után – épp most került sor erre a beszélgetésre. A minap a gyülekezettel is erről beszélgettünk. Nekem ez most egy nagy küzdelmem volt Istennel, sokszor vittem elé. Valószínűleg minden lelkésznek ez egy harc, hogy fogy a gyülekezet, üresednek a padsorok, még akik a templomban vannak, azok sem olyan aktívak. Megfáradtak, meggyengültek, kimerültek. És ezeket oda kell vinni Isten elé. A Bibliaolvasó kalauz szerint most tanulmányozott kolossébeliekhez írott levél számomra nagyon sokat jelent ebben a kérdésben. Amikor ott van egy gyülekezet, és Pál apostol, mielőtt elkezdené az intést, és elkezdene tanácsot adni, hogy Krisztus, a krisztusi megváltás hogyan lehet kihatással minden kérdésre, először azt mondja: hálát adok értetek. S elmondja a gyülekezetnek, hogy létrejöttük az egy gyönyörű folyamat. Az Úr Jézus Krisztusban eljött, és megmutatta, milyen az Isten. Pál rámutat a megalakult kolosséi gyülekezetnek: ti a mennyei műnek vagytok az egyik gyümölcse. Ha így nézek a gyülekezetemre, akkor láthatom benne Istennek a munkáját. És az Ő munkája nem fog abbamaradni akkor sem, ha háború van, ha elmennek innen az emberek. Isten ma is ugyanazt akarja, mint Kolosséban, hogy amit Jézus Krisztusban elvégzett, amit kijelentett, megmutatott, azt az emberek felismerjék. Ezt fel kell ismertetni azokkal, akik ott vannak a templomban, az alkalmakon. És ezért indult az egész lelkigondozás: meg kell találnunk azokat az embereket, akik távol vannak. A kolosséi levélből látjuk, Isten garantálja a megmaradást, fáradozik érte, nekünk pedig fel kell ismerni a lehetőséget, és még több személyes kapcsolatot kell kialakítani a gyülekezeti tagokkal. Elmúltak azok az idők, amikor egy meghirdetett alkalomra több százan jöttek el. Most azokat az időket éljük, amikor meg kell keresnünk az embereket. Ez újra arra ösztönöz bennünket, hogy átértékeljük a lelkipásztori szolgálatnak a folyamatait. Nekem Balazséron nagyon szépen mondták egyszer a presbiterek, hogy ha a családlátogatás miatt elmarad egy presbiteri bibliaóra, de akár egy embert is becsatlakoztattál a gyülekezetbe, akkor megérte. Tehát a szolgálatunkat át kell alakítani, át kell formálni. Ez egyébként az egyházunk életében nem egy új dolog. Nagyon sokszor kellett újrafogalmaznunk azt, hogy kik vagyunk, és hogyan érjük el az embereket. Szomorú, de nem lehet azokat a missziói irányzatokat követni, amit 1990-ben alkalmaztunk. Mert ma nem működnek. Most valami olyan kell, amivel meg tudjuk találni az embereket, megértjük a nyomorúságaikat, a terheiket. Nem elítélni kell őket, hanem éreztetni velük, hogy az Isten is megérti azt, amiben vannak, de vannak kiutak. Nem otthon kell nyalogatni a sebeiket, hanem el kell menni és beépülni a gyülekezetbe, hogy esetleg rajta keresztül valaki más is növekedni tudjon. És ha az egyik ember megkeres egy másikat és elhívja, akkor van gyülekezeti ébredés.
- Ígéretünk van a megmaradásra…
- És Isten nem játszik velünk. Hiszem, nem azért helyezett oda Jánosiba meg Balazsérra, hogy bezárja a templomot. Nekünk megadatott, hogy belenézzünk a titkokba, amiket nem értünk ugyan, de megértjük azt az Istent, aki lépésről lépésre vezet. Ez egy harc. Itt maradni Kárpátalján – az is egy harc most. De ezek a harcok kihoznak belőlünk valamit – megerősödést, állhatatosságot. És hisszük, hogy egyszer még hálát fogunk adni ezért a nyomorúságért is.
Marton Erzsébet
Névjegy
Nagy Szabolcs 1987. augusztus 9-én született Beregszászban. Tanulmányait a helyi középiskola befejezése után a Sárospataki Református Hittudományi Egyetemen folytatta. Aztán szintén itt végezte el a pasztorálpszichológiai képzést is. Lelkészként szolgál a balazséri és a makkosjánosi gyülekezetben, a Beregmegyei Lelkigondozói Központ pasztorálpszichológiai szakreferense, emellett a Beregmegyei Korházmisszió lelkipásztora.
Nős. Felesége Nagy (Beca) Viktória, aki a Balazséri Egyházközségben és a Nagyberegi Református Líceumban végzi a hitoktatás szolgálatát.
Három gyermekkel áldotta meg őket az Úr: Noel 14 éves, Zoé 11 éves és Benett 8 éves.
