Beszélgetés Radványszky Ferenc lelkésszel

Prófétai küldetésünk van

Radvánszky Ferenc immáron huszonhét éve szolgál a mezőkaszonyi és a bótrágyi református gyülekezetben. Már kicsi gyermekkorától foglalkoztatja a létezés lényege és terjedelme, a miértek végtelenített sorozata és a valóságon túli valóság megismerése. A válaszokat a Szentírás és az irodalom által igyekszik megközelíteni. A vele való beszélgetés külön élmény volt számomra, és igazi kihívást is jelentettek ezek a filozófiai eszmefuttatások, melyek szerintem sokunkat foglalkoztatnak, ha nem is mélyedünk el ezekben ilyen mértékben. Barangoljanak velünk, keressük együtt a létkérdésekre a válaszokat, ismerjük fel küldetésünket.

• Kezdjük a gyermek- és ifjúkorával: volt-e családi kötődése a templomhoz, az egyházhoz? Hogyan került közel Istenhez?
• Egy szilárd értékrenddel rendelkező családból származom. A szüleimnek mindkét oldaláról erős elkötelezettsége volt az egyházi és a nemzeti értékek felé. Jellemzően több felmenőm katona volt, ami számunkra egy átlagosnál is fegyelmezettebb családi értékrend megélésben nyilvánult meg. Amikor a hitoktatás elindult Váriban – 1989-et írunk –, mint „egy rendes család jól nevelt gyermeke”, én is a hittanosok között voltam. Egészen magával ragadott a templom légköre, a lelkipásztor szellemisége, a Szentírásból kibontakozó igazság megdönthetetlen valósága. Már kora gyermekkorban is természetesként kezeltem a megfoghatóságot körbevevő és fenntartó létezést; s már akkor világos volt, hogy ennek a megértése egy olyan vállalkozás, melynek a számomra a személyes következménye egyszerre jelenti az e világi élet nehézkessé tévő súlyosságát és az érinthetetlenséget suttogó magányosságát (s folytonos gyerekkori kérdés volt e tudással járó lényegi elszigetelődés felvállalása, vagy az előle való menekülés). S ugyanígy természetes valóságként éltem meg a magam „küszöb pozícióját” a látható és a láthatatlan találkozásánál, amely minkét oldal megértésében segítő eszközök felé terelte érdeklődésemet. Ezen (egyik lényegi) eszköz, melytől egyszerre a megértést és az identitásstabilitást reméltem, az irodalom volt (egy-egy továbbhaladási szakasznál egyszerre átélve a felfedezés katarzisát és a „szent tudatlanság” utáni vágy visszafordíthatatlan veszteségként megélt fájdalmát). Az irodalom iránti vonzódásomat, mintegy kényszerű sorskötelezettségként és távolról sem látható és láttató történésként éltem meg – bár verseket, novellákat írogattam anno, melyek meg is jelentek a sajtóban, az irodalom ezen sorskategória mivolta, az Istennel való kapcsolat fejlődésével egyenes arányban vált megértési és kifejezési eszközzé és keretté). Amikor kiskamaszként a templomban a prédikációt hallgattam, elkezdett feltárulkozni – így: cselekvő entitásként – előttem a valóságon túli valóság (amit éppen az irodalom is megcélzott). Már négyévesen a végtelenség kérdése foglalkoztatott. Ugyanis azon gondolkodtam, hogy minden kérdés után van egy újabb, tehát minden létező után van egy újabb. Ez a végtelenséget bizonyította számomra… Ez az óvodáskori eszmefuttatás – hogy olyan nincs, hogy semmi, mert akkor nem lenne neve, mert ami van, annak van neve, s ha van a semmi fogalma, akkor van a semmi tárgya, tehát a semmi is van – s a létformák kérdése csak másodlagos kategória, a kérdés mindig csak az, hogy mi van a továbbiakban – végigkísérte eddigi életemet. A létezés kérdésének értelmi dilemmája: az örökkévalóság szükségessége, de az örökkévalóság megfoghatatlansága. Az ember egy olyan létező, aki a létezést mindig sejti, de soha nem értheti. Azóta sem tudtam túljutni ezen a kérdésen: mert itt véget érnek értelmi képességeink, a befogadhatatlan továbbiak valósága előtt csak az út közben hátrahagyott mulandóság sallangjaitól megtisztult dicséret és magasztalás van. Az irodalomban és a misztikumban a létezés kérdésére és rendszerére kerestem a válaszokat. Magával ragadott az orosz irodalom. Dosztojevszkijt olvastam már egészen fiatalon…; és aztán a franciákat: Camust… Ha az életem elmúlt szakaszainak valamilyen meghatározó fogalomneveket kellene adnom, akkor azok valamilyen kiemelkedő irodalmi klasszikus nevei lennének. Például kisiskolás koromban volt egy Fekete István korszakom, aztán Jókai, Mikszáth, Móricz, s ezt követően már jött a Tolsztoj, a Németh László, a Dosztojevszkij, a Márai, a Camus-korszak és így tovább. A költők pedig forgó és haladó spirálként vették körül e szakaszokat).
• Térjünk vissza a hitoktatáshoz. Mi fogta meg a templomban?
• A templom mint szent hely. Azért vannak szent helyek – ami igaz minden kultúrára, attól függetlenül, hogy mi a kultúrának a tartalma, a nyelve, hitvilága –, mert ott az ember a teljes valósággal való találkozást akarja megélni. Ugyanis a szent hely „mechanizmusának” kulcsfogalma: a találkozás. Azért vagyunk egy akármilyen templomban, mert ott az embernek egy olyan érzete van – s ez túl ér az értelmi kategórián, ez sokkal komplexebb –, hogy ott találkozik az ég és a föld, a mulandó és a mulandóság, a Teremtő és a teremtmény. Amikor belépünk egy templomba, s átérezzük annak az egyszerre alázatra intő és felemelő misztikumát, akkor mindig a találkozásnak és (jó esetben) az újjá teremtésnek az élményét éljük át. A valóság és az igazság viszonyában az igazság van előbb. A valóság az igazságból ered és az igazságra alapul. Erre utal az „univerzum” kifejezés, melynek az általános értelmezésben a jelentése: egyetemes valóság. Az „univerzum” szó szerinti jelentése: egy igazság (uno+veritás). Vagyis a valóságnak az alapja és összetartó ereje, a rendező elve és megújulási lehetősége, a harmonizáló modellje és kiegyensúlyozó bölcsessége: az egyetlen igazság. Minden szent helynek ezen újjá teremteni képes egy igazsággal való találkozás a gyakorlati funkciója. A templomban a szakralitásnak ezt a kulcsfogalmát tapasztaltam meg, s hatalmas élmény volt, hogy itt tudom folytatni a valóság felé haladó kérdések sorozatát (sokkal inkább, mint más területen; credo ut intelligam – hiszek, hogy értsek, Anselmus).
• Elképesztő, hogy gyerekkorban milyen kérdések foglalkoztatták.
• Szerintem ez nem korfüggő. Legfeljebb a kérdések megfogalmazási formája más, de a ténye ugyanaz. Sőt gyermekkorban sokszor tisztább a kérdések valósága, mint felnőttkorban. A szent helyen úgy éreztem, hogy az univerzummal való találkozás kulcsfogalmával együtt tudtam dobbanni, tehát benne voltam a szakralitás életében és küldetésének úgy megcélzottja, mint betöltője voltam: a szent hely lüktetése az én lüktetésemmel együtt alkotott sodró harmóniát. A továbbiakban abszolút mértékben az fogalmazódott meg bennem, hogy nincs másnak értelme; ezért én, mint felkínálkozó (itt: cselekvő entitás) lehetőségként, a valóságot teremtő és újjáteremtő igazság megismerésével és megjelenítésével szeretnék foglakozni, s így az új teremtés folyamatának szolgája lenni. És mivel is foglalkozna mással az ember, ha ő, mint az Igazság által teremtett valóság egyik inkarnációja és a valóságban kell feloldódnia. A teremtettség, mint kozmosz, szó szerinti jelentése: rend, mely az egy igazság, az uno veritas/univerzum által jött és – a folyamatos teremtés kegyelmi megnyilvánulásaként – jön létre; s a pusztuláshoz vezető káosz egyetlen reménysége, a kozmoszt alkotni képes kegyelemként megmutatkozó uno veritas mindenekkel szembeni és ezért szükségszerinti áldozatos érvényesítése. Ezért is jelentkeztem a teológiára. Czirók Béla volt a lelkipásztorunk Váriban, aki különösen fontos volt számomra. Vele például tudtunk úgy párbeszédet folytatni, hogy Ady-idézeteket mondtunk egymásnak; ill. e tekintetben édesapám hatása is fontos volt, vele Pilinszky-idézetekben tudtunk megnyilvánulni… – együtt fedezgettük fel a „Mélypont ünnepélyé”-t.
• Hogy született meg a döntés, hogy teológiára megy? Ott tartottunk, hogy megkezdődött a hitoktatás…
• Igen, ott voltam minden hittanórán és istentiszteleten. A szülői házból hozott fegyelmezettséggel. Ennek a fegyelmezettségnek az egyik alapmegnyilvánulása, hogy amit az ember elkezd, azt be is kell fejezni, végig kell vinni, még akkor is – bocsánat a kifejezésért –, ha belegebedsz. Mert felelős vagy azért, amit felvállaltál, azt te tartod életben. Az egyik sarokpontja volt a családi értékrendszernek, hogy a létért való felelősséged egyik legfontosabb megnyilvánítása a kitartásod. Ez mai napig belém vésődött evidencia. Például a fizikai korlátoltságaim miatti feladat-prioritási összeállítás mindig jelentős lelkiismereti küzdést jelent a számomra; de ezek az alapkövek gyerekkorban tevődtek le. Így egyértelmű volt számomra, hogy bár akkor sok továbbtanulási lehetőség volt adott, azt választom, amiről úgy vélem, hogy a legnagyobb értéke van a világon. Az Isten felé való nyitottság, az Isten dolgaiban egyre jobban elmélyülés, az Istenről való tudás megszerzése volt számomra igazán vonzó. A teológiára is az Istenről való tudás vágya vonzott. Ha azt kérdezné, hogy is történt a megtérésem, akkor azt mondanám, hogy az Istenről való tudás vonzása (hogy nincs másnak értelme) vezetett el a személyes Isten megismeréséig és az önátadásig – ez a hitmegélésem egyik legjelentősebb vonása.
  Egyébként szülőfalumban, Mezőváriban egy fantasztikus ifjúsági közösségünk volt. Személyes barátságot ápoltunk. Hetente háromszor jöttünk össze. Szerdánként „igebányászó” ifjúsági órát tartottunk, és előre meghatározott rend szerint tanulmányoztunk egy-egy igeszakaszt; pl. megtanultuk valamennyien (nem teológusok is!) a görög Bibliát és a görög szótárt használni, hogy jobban megértsük az Igét. Így „bányásztunk” és próbáltuk az igekincseket összegyűjteni. A szombati bibliaórán imádkoztunk a másnapi prédikációért, és ezeken az alkalmakon mély lelkigondozói beszélgetések is zajlottak. A vasárnap délutáni ifjúsági órára pedig már sokan jöttek, ilyenkor matinéprogramok voltak. S ezeket az alkalmakat mi magunk szerveztük. Ez az önszerveződő közösség számomra minta lett. Amikor Budapesten tanultam, szintén egy ilyen önszerveződő gyülekezetben találtam meg a közösséget, ahol például egy évig nem is tudtam, ki itt a helyi lelkészt, mert ott mindenki szolgált. Mikor lelkipásztor lettem, a bemutatkozó szolgálatomnak is az volt az kulcsüzenete: az a célom, hogy feleslegessé tegyem magam. Hogy minden értéket át tudjak adni, ami bennem van, s úgy beépülni a gyülekezet minden porcikájába és minden tag gondolkodásába, hogy ha fizikailag ott sem vagyok, mégis ott vagyok.
• Mennyire sikerült?
• Hát ez jó kérdés – fontolgatja a választ beszélgetőtársam. – Huszonhét év után érzem, hogy talán mostanra kezd ebből valami megvalósulni.
• Lassan három évtizede szolgál Kaszony és Bótrágy református gyülekezeteiben. Hogy érzi magát a helyén?
• Vissza kell térnem a szülői házból hozott felelősségtudat gondolatához. Soha nem volt az számomra mérvadó, hogy én minként érzem magam, mert ennél mindig sokkal fontosabb volt az értékmegvalósítás feladatának betöltése. Tehát az a kérdés, hogy „hogyan érzed magad?”, számomra úgy értelmezhető: „miként tudtál ott hasznosulni?”. Mert (a „nevelési kódjaim” szerint) akkor kapja meg az ember a „jó érzés engedélyét”, ha értéket tudott az asztalra letenni. S ha nem tudott hasznosulni, akkor nem kapja meg a jó érzés engedélyét, vagyis: akkor érezheti jól magát, ha betöltötte a küldetését. Itt azért megjegyezném, hogy az értékrendem fontos fejlődési feladata volt azt az igazságot megérteni és megélni, hogy „a küldetés betöltése nem egyenlő eredményességgel”. Mert van úgy, hogy az ember úgy tölti be a kapott küldetését egy bizonyos szakaszban, hogy éveken keresztül nem is lát eredményt (sőt talán e földi életben sosem lát eredményt). Számomra fontos felismerés az úgynevezett „szándéketika”. Ez Jézusnak az etikája. Ő azt mondja például: boldogok a békességre törekedők, mert övék a mennyeknek országa. Nem azt mondja, hogy a békességet elérők… Mert nem biztos, hogy azt el fogod érni, de törekedned kell rá. Ez a törekvésben megmutatkozó szándék követeltetik meg a Krisztus-követőtől. Vagy ott van az özvegyasszony két fillérje. Ez egy bagatell összeg volt akkor is, de Jézus ezt dicséri meg, mert az a szándék a dicséretes, amivel ő mindenét a perselybe tette. Tehát adott esetben, ha te a továbbiakban beleteszel mindent, akkor megkapod az engedélyt arra, hogy az eredménytől függetlenedjél. Én plántáltam, Apollós öntözött, de majd a növekedés, a termés az Isten dolga. Nekünk viszont teljes odaadással kell tenni a dolgunkat, mindenkor, minden helyzetben.
• És nem csak a lelkésznek, és neki sem csak a szószéken…
• Pál apostol azt mondja, hogy evésemmel és ivásommal is az Urat szolgálom. És akkor is az Isten dicsőségét szolgálom, amikor apa vagyok, amikor férj vagyok, amikor bevásárolok, amikor megállok egy stopposnak, amikor beszélgetek… Én minden pillanatban Isten szolgája vagyok. Evésemmel és ivásommal is… Számomra egy skizofrén állapotot jelentene, ha lenne egy palást alatti meg egy palást fölötti, egy lelkészi szolgálatban és egy lelkészi szolgálaton kívüli életem… A személyiségem az azonos a hivatásommal.
• Hogy látja a gyülekezet, az egyház jelenlegi helyzetét, milyen jövőért imádkozik?
• Egy olyan jövőért, ahol Isten akaratát mindenki – Isten gyermekének pozíciójában – tudatosan megértve és felvállalva azt meg akarja valósítani (csak így: „akarja”, mint szándéketika). Azért imádkozom, hogy minden egyes családtagom, minden egyes gyülekezeti tagom, minden egyes nemzettársam Isten számára tudatosan odaszánt életű gyermeke legyen (csak így: „odaszánt”, mint szándéketika). Természetes, hogy Isten gyermekei vagyunk, mert Isten szeretett és szeret bennünket, de nekünk is tudatosan fel kell vállalni, hogy szeretjük az Urat. Mert nem azt mondja az Ige, hogy akiket Isten szeret, azoknak minden a javukra szolgál, hanem akik szeretik az Istent… Annak ellenére szeretik, hogy sok mindent nem értenek meg (mert nem értik, miért van ennyi szenvedés, betegség, próba…). S annak ellenére, hogy nem értem meg, szeretlek Téged, mert tudom, szerető Atya vagy, mindenhatóságodból és a szeretetedből fogod a környezetemet rendezni. Ezt az Igét a Római levélben, bizonytalanságot sejtető kérdések előzik meg…
• A mai nemzedékre is a bizonytalanság terhe nehezül, ami egyre inkább a fogyásunkhoz vezet…
• „Bizonytalanság”, mint a mai társadalmi valóságunk alapérzése… A bizonytalanság nagyobb teher az anyagiak hiányánál is. Egy történelmi adat e gondolat alátámasztására: a második világháború végén, a férfilakosság elhurcolásának évében, Kaszonyban 63 református gyereket kereszteltek… Pedig akkor üresek voltak az üzletek polcai. Ma mindent meg lehet venni, ennek ellenére évente egy-két keresztelő van… Azt akarom ezzel kiábrázolni, hogy ha a társadalomban van rendező elv, életcél, kapaszkodó, akkor az az anyagi szükségletet is felülírja. De ha nincs rendező cél, az életet agyonnyomja a bizonytalanság terhe. Itt megint a lét-valóság kérdésekhez tértünk vissza. A mindenkori (hic et nunc – itt és most) jelenünk („jelen”, szótő: jel) mutatja, hogy valamennyien jelek vagyunk, s amit látnak mások ebből a jelből, az csak bizonyos része az egész valóságnak. A jelen valósága, a jel és a jelzett dolgok (signum et signatum) harmóniájából áll össze. És az a valóság megbomlása (a káosz), amikor a jel és a jelzett dolgok egymástól szétválnak. Ha van anyagi valósághalmaz – ezek a jelek –, de azok nem hordoznak jelentést, akkor ez egy hazug (de minimum üres) jelen, ahol alaptalan „az itt és a most” valósága, ezért eleve a pusztulás kategóriájában van, és csak idő kérdése e pusztulásnak a kézzelfoghatóság szintjén történő megmutatkozása. Csak az a valóság marad meg, ahol megvan a jelek és a jelzett dolgok harmóniája: ahol a jel, a jelentést mutatja (az értelmezhető igaz jelek, igaz valóságot mutatnak). Mert előbb vannak a jelzett dolgok, mint a jelek. Ahogy a Szentírás fogalmaz: „a láthatatlanból áll elő a látható”; tehát látható feladata: a láthatatlan jelzése (itt már a művészetek küldetése felé nyitunk…).
• Merre tartunk?
• Kérdésre kérdés: „szerinted hol járunk Rómában?” – olvastam a közösségi médiában egy találó mémben. Ez nagyon fontos kérdés. A kilencvenes évektől egyre erősebben elterjedő nézet az, hogy a jelenünk a Római Birodalom utolsó időszakával mutat párhuzamokat. S hadd indítsak itt egy zárójeles lényeges gondolatmenetet:
  a történelemírás célja a prófécia. Amikor bizonytalanság van, akkor a legnagyobb érték a prófécia – ami előrelátást jelent (pro+faineró). A bizonytalanságban a legfőbb emberi igény a kapaszkodó. És mibe szeretnénk megkapaszkodni? Valami jövőképbe, illetve jövőképet megtestesítő vezetőbe. A jövőkép kiábrázolása a mindenkori vezető identitástényezője. Ami a bizonytalanságban – és így most – különösen hangsúlyos. Aki – főleg a jelen valóságban – vezetőként (mint „pozíció jel”) nem ilyen sztrategoszi identitással rendelkezik, az nem vezető. Ott akkor megint a jel és a jelzett dolgok szétválnak egymástól. Tehát a mostani vezetés feladata mindenképpen a prófécia: egy rendező jövőkép megadása. És ehhez szükséges a történelem. Adott esetben a történelemírás egyik legnagyobb küldetése a történelmi törvényszerűségeknek a feltárása, majd a történelem törvényszerűségének a rendszerében való jelen pozicionálása. Mit is jelent ez? A bölcs latinok úgy tartják – s szoktuk mondani mi is –, hogy „a történelem ismétli önmagát”. Ezért „a történelem az élet tanítómestere” (historia est magistra vitae). A dolgunk az, hogy ezeket a történelmi ismétlődésekből fakadó törvényszerűségeket tárjuk fel. S ha ismerjük a jelenünk jellegzetességeit, és ismerjük a történelemben ismétlődő mintázatok (fraktálok) tényét és sorrendiségét, akkor a továbbiakban ezeknek a mintázatoknak a párhuzamaiban el tudjuk magunkat helyezni. Így e mintázatból láthatjuk, hogy az adott ciklusban hol állunk, mert bizonyos jelenségeket már átéltünk, s ezért az is elénk vetítődik, hogy az adott ciklusban mi vár még ránk. Tehát ha be tudom pozicionálni a mintázatot, az adott mintázatban azt a helyet, ahol most vagyunk (mert a jelen szempontjából azonosítottam a múltnak a lépéseit), akkor azonosítani tudom a jövőnek a lépéseit is. Éppen ezért a mostani vezetőknek nagyon fontos vezetéstechnikai eszköze a történelem. Technikailag: a történelem fraktáljainak a jó ismerete, a történelmi mintázatokban saját magunk pozicionálása. Adott esetben: a „hol is járunk Rómában?” kérdés pontos megválaszolása.
• Mint tudjuk, a Római Birodalom összeomlott.
• Ez nem azt jelenti, hogy a mi helyzetünknek össze kell omolnia. De azt tudatosítani kell: ha így megyünk tovább, akkor valóban össze fogunk omlani. (Kérdés: ez csak a kultúrára, vagy a társadalomra és a történelem ezen szakaszára, vagy a teremtettségre is vonatkozik…). A próféciák (a legtöbb esetben) figyelmeztetések. Ezért nem azért vannak, hogy beteljesedjenek, hanem hogy jobb útra térítsenek. Figyelmeztetnek, mint anya a gyermekét: ne nyúlj a kályhához, mert megégeted a kezed! Ezt azért mondja, hogy a gyerek ijedjen meg és húzza vissza a kezét. Tehát a prófécia – főleg, ha ítéletes – azért van, hogy változtassuk meg a jelent, hogy ne teljesedjen be az veszedelmes jövő, amit a történelem mintázatában előre látunk.
  A próféciát a társadalom minden rétegében meg kell jeleníteni. S ha a próféciát a személyesség szintjére visszük, akkor az az életvezetés formáját ölti. Ez isteni útmutatás az életeket felőrlő konkrét emberi kérdésekre: menjek vagy maradjak? menjünk szét vagy maradjunk együtt? meneküljek vagy érdemes kitartani? hogy élem túl ezt a gyászt…, csalódást…, csalást…, veszteséget…, veszteségokozást? stb. Az egyház mindig akkor újult meg, amikor az isteni üzenetet ilyen személyessé tudta tenni. Vagyis a konkrét kérdéseket meghallotta és elfogadottan megfogalmazta, felvállalta és nem lépett ki azok szorításából, megválaszolta és a reményteljes valós jövő képét felmutatta. (Például a reformáció azért a 16. században és nem korábban, az előreformátorok idején indult el, mert a reformátoraink adtak életvezetési válaszokat olyan identitásválságos kérdésekre, mint „milyen egy református szülő?”, „hogy keressük és költsük a pénzt?”, „miként öltözködjünk?” stb.; s a világ átalakult…).
• Milyen szerepet játszik ebben a folyamatban az egyház?
• Az egyházunknak, mint a történelem Uraként magát megjelenítő Isten népének (ez fontos gondolata volt Kálvinnak) az egyik legfontosabb jelen küldetése: a prófécia. Hogy tudjunk olyan kijelentést tenni, ami képes a káosz bizonytalanság jeleit mutató jelenünket strukturálni. S erre a Kárpátaljai Református Egyház annál inkább is alkalmas, mert úgynevezett peremállapotban vagyunk. A peremállapot azt jelenti, hogy valamihez hozzátartozik, de kellő távolságra is van tőle. Mi a Kárpát-medence peremén vagyunk, így magyar nemzetünket kellő távolságból tudjuk szemlélni ahhoz, hogy kellő nagyságú kép táruljon elénk. És az európai társadalmaknak is a peremén vagyunk. A nyugati kultúrához tartozunk ugyan, de ennek a kultúrának utolsó védőbástyái vagyunk. Ugyanakkor rálátásunk van a keleti kultúrára is. Ez a peremlét mindenképpen alkalmassá tesz bennünket a próféciának, a prófétai küldetésünknek a betöltésére. Másodsorban ez a peremlét arra is alkalmassá tesz bennünket, hogy értékbázis tudjunk lenni.
• Értékbázis peremlétben, kisebbségben?
• Igen! A folyóban többféle vízfelület van. Van, amelyik a folyó közepén a folyó sodrását jelenti, de a partokon lankák is vannak, ahol áll a víz, a halak oda járnak ívni, ott nevelik az utódaikat, s majd megerősödve onnan fognak a kis halak beúszni a folyóba, hogy a sodrással tovább menjenek. Mi egy ilyen lanka vagyunk, ahol értékek vannak, ahová ki lehet jönni a sodorból megpihenni. Ide kijöhetnek a gyermekeink a nagymama konyhájába kisírni magukat, töltekezni, hogy aztán visszamenjenek mondjuk a budapesti forgatagba, meg ide ki lehet jönni akár a nyugati forgatagból is, hogy rálássanak a saját maguk helyzetére. Tehát olyan terület vagyunk, ahol az értékek megpihenhetnek, az értékek kialakulhatnak, az értékek rendeződhetnek. Nekünk akkor van értékünk, ha élő és használható értékbázis tudunk lenni, amelynek az értékmegőrzés a feladata. Éppen ezért mi nem vagyunk hajlandók kompromisszumot kötni az értékpusztító jelenségekkel. Egyébként a lankák számára mindig veszélyes, ha oda valamilyen mérgező anyag bekerül, mert ott sokkal nagyobb pusztító hatása van, mint a sodrásban. A sodrás ki tud tisztulni, de a lanka nem. Tehát ha mi beengedünk valamilyen értékromboló, mérgező anyagot, akkor minket az sokkal könnyebben elpusztít. Ezért fontos az értékbázis szerepünk megőrzése.
• Segítsen ebben az Úr.

Marton Erzsébet

Névjegy:

Név: Radvánszky Ferenc

Születési hely és idő: Mezővári, 1975. október 9.

Tanulmányi hely és idő: Mezővári II. Rákóczi Ferenc Középiskola (Mezővári, 1992), Károli Gáspár Református Egyetem, Hittudományi Kar (Budapest, 1992-1997), Teologische Universiteit, Kampen (Hollandia, 2003-2005), Károli Gáspár Református Egyetem, Mentálhigiénés Szakképzés (Beregszász, 2015-2017).

Szolgálati pozíció és hely: református lelkipásztor (Mezőkaszony, Bótrágy), óraadó tanár (II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Beregszász).

Családi állapot: nős, 4 gyerek