Olvasandó: Zsoltárok 39.
Kiemelt ige: Zsoltárok 39,9
„Így hát mit várhatok Uram? Egyedül benned reménykedem.”
Ez a zsoltár karmesteri felügyelet alatt van. Azt jelenti, hogy egy énekvezér segítségével énekelték. Persze mindegyik éneket, de itt fontos, hogy az énekvezér tudja: ez neki íródott, akit Jedutunnak hívtak. Jedutun fia kapuőr volt, ő pedig kiválasztott, akinek az volt a feladata, hogy hálát adjon az Úrnak. Neki írta Dávid ezt az éneket, a frigyláda körüli templomi szolgálatra. Azt mondja: elhatároztam, hogy vigyázok a szavaimra. Úgy kezdődik, mint az egyik ifjúsági énekünk második versszaka: Megpróbáltam, hogy nagy dolgot teszek: minden emberrel nagyon jó leszek. És ha megbántanak, nem lesz szívemben harag. Ez sem oldotta meg a terhemet. (Sokszor úgy érzem)
Amikor jók akarunk lenni. Ez is lehetne a címe ennek a zsoltárnak. Megpróbálom. Vigyázok a szavaimra. Ha kell, akkor hallgatok. Van olyan, hogy nem hallgatok, nem vigyázok a szavaimra?
Ahogy idősödünk, talán úgy jövünk rá, hogy nincs értelme az osztozkodásnak. Felesleges ezek miatt összeveszni és haragudni másokra. Talán azért, mert oda jut az ember, hogy nincs is sok hátra. Amikor egyszer rádöbbenünk: több van mögöttünk, mint előttünk. Kétségbe lehet esni. Mennyi minden nincs még megcsinálva, rendezve? Lesz még rá időnk vajon? Nem biztos. Talán. De akarjuk-e tudni, meddig tart még az életünk, hogy jól beosszunk mindent? Én nem akarom. Nem szeretném tudni.
Dávid akarja. Azért hogy lássa, milyen mulandó. Nem tudja milyen mulandó? Persze, hogy tudja, de nem akarja tudni az ember. Úgy csinál, mintha soha nem kellene letenni semmit. Isten jelenlétében lesz látható az arasznyi élet. Az, hogy milyen rövid is az emberek napja. Isten előtt semmiség. Az örökkévalóság fényében csak annyi, mint egy pára. Elillan és nincs tovább.
Az ember pedig abban látja az életének értelmét, hogy minél több mindent gyűjtsön. Talán azzal vigasztalja magát, hogy a családja, gyermekei a fontosak. Mindig talál magyarázatot. Egyszer olvastam egy érdekes megállapítást. A munkából élők azért dolgoznak, hogy életben maradjanak. Ők az első csoport. Megélhetési szükségleteikre költik a keresményüket. Aztán a második csoportba azok tartoznak, akik azért dolgoznak, hogy élvezzék az életet. Ők utaznak, vásárolnak. Amire szükségük van, azt veszik: házat, kocsit, nyaralást. És a harmadik csoportba tartoznak, akik a pénzért pénzt vesznek. Ők soha nem tudnak leállni. Mindig kevésnek érzik amijük van, ezért mindig elégedetlenek.
A nagy kérdés: Mit várhatok még Uram? Istentől várom. Neki teszem fel a kérdést. Ha a világra nézek kétségbe esek. Ha magamra, akkor látom, hogy milyen reménytelenül kicsi vagyok és gyenge. Kevés az időm arra, hogy változtassak a világ nagy dolgain: de boldog bizonyosság, hogy van reménységem az Úrban! Egyedül Benne! Bizonyságtétel ez. Hitvallás. Előtte is ott a kétség, utána is látom a vétkezőket, bolondokat, Isten fenyítését, csapásait, de ez nem változtat a reménységemen. Nem esek kétségbe. Lehetne problémázni, de most nem akarok beszélni – gondolom – de aztán csak elmondom neked Uram a problémámat. Aztán újra várok. Várom Isten munkájának a beteljesedését és tovább hallgatok.
Tud haragudni az Isten? Úgy érzem, hogy rám is haragszik, mert nekem csak hallgatni lehet. Nem szabad szólnom, mert még rosszabb lesz a helyzetem. Így is rossz. Mintha Isten csapása is rajtam lenne még mindig! Érzem a sújtó kezét felettem. Sírok is, mert mintha Isten haragudna rám. Életem így ér véget? Kapaszkodjunk bele az Isten által adott reménységbe. Élek én és ti is élni fogtok! Nem a halálé a végső szó. Istené a végső szó. Ámen
Dávid Árpád
lelkipásztor, Mezőgecse, Tiszacsoma, Nagybakta
<<< “Tégy értelmessé Igéddel!” – 2024. május 10.“Tégy értelmessé Igéddel!” – 2024. május 12. >>>
