Olvasandó: Zsoltárok 103
Kiemelt ige: Zsoltárok 103,15-18
„Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni. De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is; azokkal, akik megtartják szövetségét, és arra törekszenek, hogy teljesítsék rendelkezéseit.”
Az egyetemes emberiség őstudásának egyik legjellemzőbb önképe mutatkozik itt meg: a földi mulandóság tapasztalata és az örökkévaló otthonra való vágyakozás. E kettő közötti feszültség feloldása, minden emberi törekvés célja. Ugyanis a pusztulásnak való kiszolgáltatottság tapasztalata és az elvesztett örökkévalóságba visszavágyás életösztöne közötti feszültségre válaszként keletkeztek (és keletkeznek) a mindenkori vallások, ideológiák, tudományok. Tehát közös a kérdés, de más a válasz és közös a forrás, de más az út (megj.: úgy a vallási irányzatok, mint az ideológiai megnyilvánulások terén egymáshoz közelebb vagyunk, mint azt egy haladási pontból szemlélve tűnik; s az őszinte választ kereső forráskérdés-feltevésnél, testvérekre és partnerekre találunk; ez az origónál való „ismétegymásratalálás”, már a közösen tapasztalt szétesettség egyik ellensúlya; tehát a helyes válasz keretét megteremtve, az egyetlen helyes válasz esélye; az univerzumot teremteni hivatott, uno veritas megtalálása).
1. Az emberi mulandóság költőien képes kiábrázolása a 15-16 vers:
1.1. A mulandóság tárgya: „az ember napjai”. Ezek vannak a mulandóságban. Fontos: a zsoltár nem az ember személyét mutatja be mulandóként. Itt is az emberiség közös önképe mutatkozik meg, melynek értelmében: az ember egy része örökkévaló, mely az örökkévalóságból jött és az örökkévalóságba megy („ellenben a lélek megtér az Istenhez, Aki adta volt azt” – Prédikátor 12,7). De az ember hatáskörében lévő időkeret (napok) és annak a tartalma (amit az embernek kell rendeltetésszerűen megalkotni), minden minőségében a mulandóságnak van kiszolgáltatva. 1) itt elismeri a napok közötti különbséget: van fű és van virág (: „mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága”). Mert az életben van szürke és van kiemelkedő és van több és van kevesebb eredményt mutató időszak; 2) de figyelmeztet az emberi alkotás korlátoltságára. Mert miden lehetséges emberi eredmény, csak a „mezei” kategóriában lehet (mezei fű és mezei virág), amely nem képes dacolni a nagyon is lehetséges szélvihar erejével (annak a mély gyökerű és vastag törzsű fa állhatna ellen…). Ez a figyelmeztetés helyretévő kijózanítás, az önistenítő emberi törekvések felé.
1.2. A mulandóság kiábrázolásának alanya: a végigseprő szél. Az eredeti Szöveg szerint: „a benne – mezőben – haragvó szél”. Ez a fordítási pontosítás mutatja, hogy a szél itt megszemélyesített formát ölt (haragvó, haragos, dühöngő, dühös – mint egy ember). Mert itt a zsoltáros ki akarja ábrázolni, az emberi alkotással szembeni tudatos ellenerőt. Amire mindig kell számítani (mert amilyen természetes a pusztában a szél jelenléte; olyan természetes a pusztító erők megjelenése az életünkben). Tehát ugyan az a tér (mező; megj.: itt jobb a „puszta” kifejezés) az otthona, minekünk és alkotásainknak, mint a pusztító szélnek is; ugyan ez a világ (a maga idői és térbeli koordinátakeretében) az otthona, a mi életünknek és küldetésünknek, mint a tőlünk sokkal erősebb erőknek is. Ezek az erők két minőségűek lehetnek (itt két erőbeazonosítási lehetőség van): 1) Csak pusztító erők. Pl.: Jézus a legtermészetesebb módon beszél arról, hogy a világhoz hozzátartozik az értékeinket tönkretenni akaró moly, rozsda és rabló (Máté 6,19). Tehát olyan entitások, melyeknek a pusztítás a lényegük (melyek a pusztítással azonosultak). Ezért mindig kell arra számítani, hogy alkotásainkat állandó veszély fenyegeti (: veszélyben van a házasságod, a családod, a kapcsolatod, a szolgálatod, a karriered, a becsületed, a pénzed stb.). Ha nem számítunk erre a veszélyre, akkor a bármikor megjelenő vész végzetes lehet. Mert a veszteség miatt akkora lesz a csalódás (másokban és magunkban), hogy nem lesz felállás és újrakezdés. A vész pedig a legváratlanabb helyről és alkalommal jöhet (pl.: a Krisztus parancsa és irányadása szerit hajózó tanítványokra a vihar, minden előzmény nélkül csapott le – Márk 4,37; és minden előzmény nélkül a megsértődés és a harag vihara csaphat le az esti beszélgetésedre, a családi és a baráti kapcsolataidra, a szolgatársi közösségedre; a betegség vihara csaphat le a testedre és egy szerettedre; a csőd vihara csaphat le az anyagi helyzetedre; a rágalom vihara csaphat le a karrieredre; a félreértés – és félreértetés – vihara csaphat le a becsületedre stb.). 2) A csak pusztító erők felett is álló Erő. Az az Isten (talán: ezt támasztja alá itt a „szél” kifejezés, nem csak profán, de Isten Lelkére is használatos formája: ruah). Aki az Eget és a Földet és minden benne élőt és lévőt kezében tart és igazgat. Akinek a tudta nélkül, még egy hajunk szála sem eshetik le a fejünkről. Akitől minden és mindenki függ. Ez az Isten, az Atyánk, Aki hozzánk irgalmas (13) és emlékszik a mi gyengeségünkre és e szerint bánik velünk (14). Aki a maga mindenhatósága (omnipotentia) által magának kiválasztott minket és a mindent- és előre tudásának (onmikenózis, prekenózis) az alapján felvállalt minket. Tehát úgy választott ki és vállalt fel, hogy tudatában volt annak kik vagyunk és leszünk, mit teszünk és mulasztunk, milyen értékeket alkotunk és veszteségeket csinálunk; mert Isten a mi kiválasztásunkkal és felvállalásunkkal, beszámította a mi mindenkori gyengeségeinket és gyarlóságainkat, ostobaságainkat és torzulásainkat, veszteségeinket és károkozásainkat. Ezért nyugodj meg: Isten minden beszámolt az életedben, ami eddig következett és még következni fog. Ennek ellenére mégis kellesz Neki!
2. A pusztulás sodró tapasztalatával szembeni megoldás: a kapaszkodás (17-18).
2.1. A kapaszkodás tárgya: az Úr szeretete. 1) A szeretet megjelenése: felborítja a rendszert. Mert a vad mezőn (ebben a közegben), a létezés szükséges egyensúlyát, csak pusztulás és pusztítás pulzálása tartja fenn (csak a fű és a virág létharca folyik a széllel szemben: a füvet kiszaggatja a szél, de a fű mégis elhullatja a magvait, melyből új fűszálak és néha virágok és növekednek, majd megint szél… és megint mag… stb.). Itt, ebben az egyensúlyi rendszerben, csak az erő számít és a szeretetnek nincsen helye. A szeretet értelmezhetetlen tényező, a bűn és a büntetés jogegyensúly-kényszerében és a „vesszen a férgese” evolúció-harckényszerében (ezért van itt a szeret megjelenése előtt az ellentétes kötőszó: „De”). Itt a szeretet (és ami a szeretetből származik, pl.: irgalom, könyörület, lemondás stb.), csak zavaró tényező (aki világi karriert és előrehaladást akar, az jobb, hogyha gyorsan elfelejti a szeretet megnyilvánulásait és helyette az erő megnyilvánulásait sajátítja el). 2) Ezért a szeretet nem is földi (mezei) forrással rendelkezik, hm. annak az Úr a tulajdonosa és a forrása („az Úr szeretete”). Ezért nem is hatnak a szeretetre a világi törvényszerűségek, mert a szeretet azok felett áll. A szeretet léte: csoda (mely nem magyarázható e világi szempontból). Ezért, a szeretet világi gyarlóságtól érinthetetlen jellege és Égi eredete miatt, alkalmas itt a kapaszkodói mivoltra. Tehát a gyengének (a fűnek, a virágnak, a bűnösnek és elítélendőnek, a kiszolgáltatottnak és a halandónak, a tönkretett kapcsolatnak és a széteső családnak, a megrokkant nemzetnek és megfogyatkozó Egyháznak) is van lehetősége az életre: megmaradni a pusztító erőkkel szemben.
2.2. A kapaszkodás (és így a megmaradás) alanya: az ember. Már nem az „ember napjai”, hanem az ember mivolta. Mert itt magának az embernek a megmaradásáról és nem az ember alkotásának a megmaradásáról van szó. Az emberi formációk lényegét a mulandóság természetes módon alkotja és ezért azok sok változatban jelenhetnek meg (s az egy változathoz való kötődés garantált töréseket okoz: ha csak egy formáját fogadjuk el az Egyház, a család, a nemzet, a szolgálat, a társadalom stb. megjelenésének, akkor az szükségszerű felszámolódáshoz vezet); de az emberi lényegnek az örökkévalóság a természetes alkotója (a pusztulással szemben). S az ebben a világban elkezdődő örökkévalóság és az örök otthon lehetőségét mutatja fel Isten az ember számára, mely az unokákra is kiterjed (mert az univerzumot teremtő Isteni igazság, az uno veritas, az unokáknak is adatik; tehát még az unokák sem lesznek kiszolgáltatva a pusztításnak, hm. ők is a környezetük teremtői lesznek, mint a Teremtő és Szövetséges Isten munkatársai, a folyamatos teremtésben: creatio continuia). S a zsoltár Szövege, az Isteni lehetőséggel élő ember képét konkretizálja, amikor az embert az Istenfélelem cselekedetével azonosítja: akinek a törekvése az, hogy minden megnyilvánulásában az Istentől függjön. Az Istenfélő, azaz Isten szeretetébe kapaszkodó, Istentől függő ember jellemrészletezése a 18. vers melynek két részben mutatja be az Istenfélő ember megjelenését: 1) Passzívan: megtartja Isten szövetségét. Elméleti rész. E megtartás tárgya: Isten Törvénye. Amit folyamatosan tanulmányoz, tudatosít, érvényesít. Magában és a hatáskörében (családjában). 2) Aktívan: törődik Isten rendelkezéseinek teljesítésével. Gyakorlati rész. Ami az Isten Törvényének konkrét élethelyzetekben való megnyilvánítása. Ez a passzív és aktív oldal egysége: az Istentől függő élet.
Isten szeretete megtestesült: Krisztusban. Az Isten szeretetébe való kapaszkodás: a Krisztusba való kapaszkodás. Az Isten szeretetétől való függés: a Krisztus életének a kiábrázolása és akaratának jelenben való megélése („élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” – Gal 2,20). Ámen
Radvánszky Ferenc
lelkipásztor, Mezőkaszony és Bótrágy
<<< “Tégy értelmessé Igéddel!” – 2024. július 21.“Tégy értelmessé Igéddel!” – 2024. július 23. >>>
