Olvasandó igeszakasz: Lukács 24, 13 – 35
Kiemelt Ige: Lukács 24, 15
„Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.”
Milyen szép ez a kép, ahogyan az elcsüggedt, egymással beszélgető és vitatkozó tanítványok mellé oda szegődik a feltámadott és élő Krisztus és együtt megy velük. Azonban Jézus Krisztus nem csak úgy szegődik e két tanítványa mellé. A velük való közösségvállalásnak oka van, mégpedig az, hogy ezek a tanítványok Jézus Krisztustól kaptak elhívást a tanítványi életre. Lukács is ezt fogalmazza meg, amikor azt mondja a történet leírása elején, hogy „tanítványai közül ketten”. Jézus tanítványai ők, akiket korábban hívott el az Úr és ezek az emberek az övéi voltak, számon voltak tartva az Úrnál. Ő pontosan ismerte a szívükben lezajló dolgokat, a gondolataikat, a csalódottságukat, azokat az érzéseiket, amelyek ott dúltak bennük, ami miatt még egymással is vitatkoztak beszélgetés közben.
Ismeri az Úr az övéi szívét és életét, mert az Ő tulajdonai vagyunk, „megvásárolt” bennünket a kereszten hozott áldozatával, a sátánnak, a világnak, a bűnnek a markából. Ő fizetett értünk saját szenvedésével, kiragadott az ítélet alól.
Az igaz ránk, amit így fogalmaz meg Péter: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket;” 1 Péter 2,9
A tanítványt Jézus választja és hívja el, Ő tesz ránk pecsétet: „Isten tulajdonba vett népe”. Amikor látjuk az Emmausba menő elcsüggedt tanítványokat kereső Krisztust, amikor látjuk a Tibériás-tenger partján tanítványait kereső Krisztust, a Péterrel külön is beszélgető Krisztust, akkor ennek ez az oka, hogy akiket Ő elhívott magának azokat nem engedi elveszni. Jézus Krisztus nem bűneink, vétkeink szerint bánik velünk, hanem mindörökre az Ő tulajdonai vagyunk, akiket soha nem fog elengedni és mindenütt megkeres, utánunk jön, mert Ő drága árat fizetett azért, hogy az Övéi legyünk mindörökre.
Az emmausi tanítványoknak azonban a péteri igeszakasz második részét is meg kell érteniük, amin mi is gondolkodjunk el. Választottak vagyunk, elhívottak vagyunk, Krisztus tulajdona vagyunk, akiket nem enged el az Úr, de ugyanakkor, mint tanítványoknak küldetésünk van. Hirdetni annak nagy tetteit, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságába hívott el bennünket. Az emmausi tanítványoknak, akik mellé Jézus oda szegődik az útja most éppen másfelé tart, másfelé vezet. A küldetésüket elhagyva, csalódottan mennek vissza oda, ahol egykor ők szegődtek Jézus mellé, amikor elhívta őket. Akkor még nem ismerték azt, ami előttük áll, nem tudták még milyen útra hívja el őket az Úr. Azt tapasztalták meg, hogy nem tudnak ellenállni annak a Krisztusnak, aki megállt az ő életük mellett és elhívta őket. Nem tudnak ellenállni a Krisztus szeretetének és mindent otthagyva követték őt, mint sok másik tanítványa az Úrnak, életüket, családjukat, munkájukat feladva adták oda magukat az Úrnak úgy, hogy még nem is tudták mit fog az Úr odaadni értük és másokért is.
Jézus megtette, odaadta magát a bűnös emberért, elvégezte azt, amiért jött és ami egy teljesen más megvilágításba helyezte a tanítványok szolgálatát, mint amit ők eddig gondoltak és láttak. Ezt kellett megérteni az emmausba igyekvőknek, a Tibériás-tengeren halászóknak és minden tanítványnak, aki éppen valahol másutt van és nem ott, ahol Jézust kellene szolgálnia. Ezért szegődik Jézus melléjük, ez a célja Jézusnak, hogy erre világítson rá, ezt értesse meg ezzel a két tanítvánnyal is.
Jézus Krisztus ma is mellénk szegődik, az ünnepen, a hétköznapokban, Szentlelke és Igéje által ott van mellettünk és szól, vigasztal, bátorít, tanít, felemel. Vedd észre, hogy ezt azért teszi, mert az Övé vagy, és azért teszi, mert neked is küldetésed van, te is hordozhatod Őt, viheted életeddel, bizonyságtételeddel, szereteteddel Őt és hirdetheted nagy tetteit.
Megértetted ma, amiről veled is beszélt az „úton”, amikor melléd szegődött néhány perce ennek az áhítatnak a szavain keresztül?
