„Jézus tudva, hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy, felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel. Simon Péterhez lépett, aki így szólt hozzá: Uram, te mosod meg az én lábamat? Jézus így válaszolt neki: Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.”
János 13,3-7
A legnagyobb alázat, amit látunk. Megáll a levegő is. Van valaki aki Úr és látható módon szolgává lesz. A születése – az emberré létel csodája. Jeruzsálem fogadja mint királyát, de most a tanítványok előtt lehajló Isten Fia Ő. János apostol szavain érezni a megilletődést. Az, akinek minden hatalma megvolt és megvan, aki Istentől jött el közénk, az most lehajol hozzánk. Benne pedig a Mindenható Isten alázza meg magát. Értünk. Minden mondatnál megállva, érzi az ember a feszültséget.
Jézus feláll a vacsoraasztaltól. Még nincs vége a vacsorának. Mit akar? Leveszi a felsőruháját? Nincs olyan meleg. Nem ül vissza. Hoz egy kendőt. Aztán hoz egy tálat. Talán minden oda volt készítve, de senki sem használta eddig az estén. Beleönti a vizet a tálba. Mit akar tenni? Miért? Majd sorban megáll minden tanítvány mellett és lehajolva elkezdi mosni a tanítványok lábát. Megdöbbentő! Nem talál szavakat az ember. Mire nem képes az Isten!
Péter az, aki nem hagyja. Megállítja a csodát. Mint a sorbaállitott dominók között az, aki nem akar eldőlni. A kérdés, hogy miért nem hagyja? Mert megalázó. Ő hajol le, pedig nem neki kellene. Jézus sokkal többet vállal értünk. A menny magasságából hajol le a lábmosás rabszolgamunkájáig, hogy mint gonosztevőt végezzék ki, aki mindhalálig szeretett minket. Nem értjük. De nem is kell mindent érteni. Ami a világban van azt se értjük. Isten magasztos dolgait sem. De Jézus azt ígéri, hogy később mindent megértünk. Legyünk türelemmel ma. Isten megérteti veled is az, amit még nem értesz. Azért hogy felismerd saját kicsinységed és meglásd az Ő nagyságát még az értünk lehajló szeretetében is.
Dávid Árpád
