„Légy erős kősziklám, ahova mindig fölmehetek, melyet segítségemre rendeltél, mert te vagy az én sziklaváram.”
Zsoltárok 71, 3
Mindannyiunknak megvannak azok területek az életünkben, ahol magabiztosan mozgunk és biztosak vagyunk a dolgunkban. A hazai pálya, a bejárt és bejáratott útvonalak megszokottá válnak egy idő után és addig, ameddig nem lépünk másik pályára, nem indulunk el egy ismeretlen, számunkra új úton nem is tudjuk meg azt, hogy sokkal többre is képesek vagyunk és mint hívő emberek, hozzátéve ehhez azt is, hogy mindez Isten kegyelméből lehetséges.
Sok ilyen „kimozdulásról” olvasunk az Igében is. Amikor Isten egy másik területre küldött valakit, másik feladattal bízta meg azt, akit használni akart. Ábrahám, Mózes, József és még lehetne sorolni a bibliai személyeket, akiknek ki kellett mozdulni a komfortzónából és meg kellett tapasztalni azt, hogy Isten kegyelméből és az Ő segítségével sokkal többre is képesek, vagy más feladatot és küldetést is el tudnak látni, mint amit addig gondoltak magukról.
Kimozdulni a komfortzónából nem könnyű. Megannyi nehézséggel jár, mert jobban érezzük magunkat ott, ahol hazai a pálya és minden út ismert előttünk. Azonban az Úr néha lehetőséget készít nekünk arra, hogy kimozduljunk, megpróbáljuk magunkat, fejlődjünk valamiben, amire Ő akar felkészíteni, ez is az Ő törődése a gyermekeivel, akiket formál és erősít.
A Bereg megyei lelkipásztorok közösségből 9 fővel egy ilyen komfortzónán kívüli útra indultunk el. Nem a templom felé vezető úton, nem a szószék néhány lépcsőfokán felmenve, hanem egy teljesen ismeretlen terepen, ahová hívtunk mi vezetőt magunkkal, de az Úr úgy gondolta, hogy most másként lesz. A túravezetőnk, akinek innen is jó egészséget és felgyógyulást kívánunk kificamította a bokáját, így nem tudott velünk jönni. Vajon induljunk-e így el, úgy, hogy nem ismerjük a terepet, az útvonalat, nem mindenki gyakorlott túrázó, nem sokunknak van kiváló erőnléte. Az Úr üzenete az volt, amit az egyik ének így fogalmazott meg:
„Indulj el, vállald a kihívásokat!
Fogadj el mindent, ne csak a könnyű dolgokat!
Indulj el, s az éjszakák után
Fényes hajnal virrad rád!”
(Pintér Béla, Indulj el!)
Így indultunk el kilencen, túravezető nélkül, a telefonjainkon található program segítségével, amiről azért sokszor kiderült, hogy nem elegendő, mert egy hegyoldalba nem csak egy ösvény vezet fel, hanem akár több is és így a nyolc kilométerre tervezett gyaloglásból a végére tizenkettő lett.
De megérte! Mert láttuk a sziklát és gondolhattunk arra, hogy a mi Kősziklánk még annál is hatalmasabb, mint ami ott tornyosult előttünk és valóban csodálatos látvány volt, megérte küzdeni, utat keresni, elfáradni, hogy lássuk, hogy leüljünk és gyönyörködjünk benne és beszélgessünk, közösséget formáljunk egymással. Útitársak lettünk, egymást segítettük, egymásra odafigyelve tettük meg az utat, elfogadtuk egymás segítségét és vezetését, vitatkoztunk is, nevettünk is és Istent magasztaltuk egy kalyibában (kunyhó?). Kimozdultunk a komfortzónából és ez nagyon jó élmény volt a számunkra. Remélem, hogy kedvet kaptunk hozzá és amikor majd legközelebb is lesz ilyen lehetőségünk, nem fogunk gondolkodni, hogy menjünk-e, hanem örömmel mozdulunk ki, hogy az Úr egymás hite, egymás természete, egymás jelenléte által is formáljon bennünket.
