Isten jót tervezett az életünk felől
A Beregi Református Egyházmegye honlapján hónapok óta bemutatunk egy-egy lelkészt, beszélgetünk velük elhívásról, lelkészi szolgálatról, családról, gyülekezetről, megmaradásról, feladatokról, reményről. Persze egy kicsit másként, hogy a palást alatt lakozó embert is megismerje az olvasó. Ezúttal egy olyan személy került sorra, aki anyaországiként, Isten elhívásának eleget téve választotta a kisebbségi sorsot, s immáron két évtizede éli annak minden örömét, megpróbáltatásait, kihívásait. Ám hittel vallja: Isten itt is a tenyerén hordozza.
- Beszélgetésünk elején menjünk vissza egy kicsit az időben, gyermek- és ifjúkorára. Volt-e családi kötődése az egyházhoz? Hogyan került közel Istenhez?
- Ez egy hosszú út. Vásárosnaményban születtem egy egyszerű családban, ott jártam iskolába, ott érettségiztem. Akkor volt a rendszerváltás, akkor kezdtek a fiatalok hitéletével is foglalkozni. Érdekes, hogy amikor a helyi lelkésznő, akit hellyel-közzel ismertünk, bejött hozzánk, és megkérdezte, ki szeretne hittanra járni, én rögtön jelentkeztem. Gyermekkoromból egyébként nagyon kevés emlékem van arról, hogy bármi kötődésem is lett volna az egyházhoz. Vásárosnaményban nem jártunk templomba, viszont amikor anyai nagyapámnál voltunk látogatóban Ófehértón, akkor elmentünk istentiszteletre. Nagyapám presbiter volt. Gyermekistentiszteleti foszlányaim is vannak. Ám nagyszüleim korán meghaltak, így ezek az istentiszteleti alkalmak elmaradtak. Aztán tízéves lehettem, amikor Jándon, édesapám szülőfalujában egy temetésen voltunk. Itt – bár akkor ez ritka volt – egy lelkésznőt hallottam szolgálni, majd később nála is konfirmáltam. Akkor gyermekfejjel arra gondoltam, hogy talán én is lehetnék egyszer majd lelkész. De ennek semmi alapja nem volt, hisz megtérésemig – bár természetes volt, hogy van Isten és imádkozni kell, és a magam módján imádkoztam is – ilyen dolgokról nem beszéltünk. Ha valami gond volt, édesanyám mindig azt mondta, hogy majd Isten megsegít. Így bennem akkor csak ennyi maradt meg, hogy van egy Isten, aki szeret bennünket és megsegít. Tehát a gimnáziumban ilyen alapokkal mondtam igent a hittanórákra. Nyáron aztán Vaján részt vettünk egy ifjúsági konferencián – később évekig visszajártunk ide –, amely meghatározó volt a további életemre nézve. Ott tértem meg, ott csodálkoztam rá, hogy én is bűnös ember vagyok, nekem is szükségem van a Megváltóra. Onnantól kezdve természetes volt a templomba járás, az ifjúsági órákon való részvétel. A környéken mindenhová elbicikliztünk az ifisekkel evangelizációs alkalmakra, ifjúsági találkozókra. Egy fantasztikus kis közösség kovácsolódott össze, egyébként többen is lelkészek lettünk ebből a csoportból.
- Hogy emlékszik vissza, hogy tapasztalta, mennyire hatottak ezek a fiatalok az addig templomba nem járó szüleik életére?
- Nagyon sok szülő elkísérte gyermekeit a templomba, amikor szerepeltünk. Bár fiatal korában édesanyám is járt istentiszteletekre, presbitergyerekként kellett is, de amikor férjhez ment, és városba kerültek, nem volt erre ideje, lehetősége. Sok munkahelyen abban az időben ezt nem is igazán nézték jó szemmel. De jellemző volt abban az időben is, hogy a gyerekek visszavezették a szülőket, családtagokat a templomba. Számukra is kinyílt a keresztyén élet, meggyőződtek róla, hogy Isten szeret, s nekik is szükségük van a Megváltóra.
- Balkánszki Máriában mikor született meg a döntés, hogy lelkész lesz?
- Mint említettem, a remény lehetősége – vagy az óhaj – már a lelkésznőkkel való komolyabb találkozáskor felcsillant bennem. Ami a hittanórákon, az ifis csoportban, a vajai alkalmakon egyre erősödött. A lelkésznők mellett az ifjúsági vezetőnk, Kissné Füle Judit, Füle Lajos lánya – aki sajnos nemrég meghalt – volt rám nagy hatással. Az ő lelkülete példa volt számomra s a fiatalok számára. Először hitoktatónak vagy pedagógusnak készültem, korábban még az orvosi hivatás is csábítgatott. Érettségi előtt éreztem meg, hogy a jövőmet, az életemet Istenre kell bízni. S olyan csoda volt – bár addig nem tapasztaltuk, hogy tanáraink keresztyének lennének –, amikor az egyik pedagógus egy újsággal a kezében jött be az érettségiző osztályunkba, s felolvasta belőle, hogy Nagykállóban egyéves hitoktató képzésre van lehetőség. Számomra ez akkor már olyan természetes volt, hogy jelentkezem. És ott, a képzés alatt azt éreztem, hogy az Isten többet akar, többet vár el tőlem. Mintha emlékeztetett volna rá, hogy már tízéves koromban megfogalmaztam magamban: miért ne lehetnék egyszer majd én is lelkész… És jelentkeztem Debrecenbe a teológiára.
- Milyen elhatározással indult ezen a pályán és mennyire sikerült eszerint élni, szolgálni?
- Mi másként nőttünk fel, mint a mai fiatalok, akik jelen vannak a gyülekezet életében. Nekik ma már rengeteg lehetőségük, ismeretük van. Mi akkor egyszerűen belecsöppentünk egy olyan közegbe, ami igazából idegen volt számunkra. Az Isten szeretetéről tudtunk ugyan, de szinte semmilyen bibliaismeretünk, egyházismeretünk nem volt. Azt lényegében a teológián sajátítottuk el. S ott ismertük meg a sokoldalú szolgálati lehetőségeket is. Én mindig úgy éreztem, hogy gyülekezetbe szeretnék menni, így szemináriumon gyakorlati teológiát tanultam, erre a szolgálatra készültem. Bár amikor elvégeztem a teológiát, két évig esküdtfelügyelőként az intézményben maradtam ifjúsági lelkészként, ez volt a gyakorlati évem. Számomra ez akkor egy nagyszerű lehetőség volt, hisz egyedülálló nőként nem igazán szerettem volna még parókián élni.
-
Semmi sem történik véletlenül – így ismerkedhetett meg a férjével… - Valóban, Istennek különös vezetése volt ez, hogy bent maradtam a teológián. A leendő férjem akkor felvételizett, s én is benne voltam a felvételiztető bizottságban. Ő addig már elvégezte a Munkácsi Tanítóképzőt, és Beregrákoson tanított is három évig. Arra emlékszem, hogy mennyire megfogott az egyszerűsége, a hite, az alázata. Kevés olyan fiút ismertem addig, aki ilyen kedves ember volt. Énekelt, gitározott, segítőkész volt. Erről akkor győződtem meg igazán, amikor pásztoroltam az első évfolyamot, különböző alkalmakat szerveztünk, énekkarban énekeltünk együtt, közös kiszállásokon voltunk a fiatalokkal. Egyre jobban megismertük, megkedveltük és megszerettük egymást. Aztán egy évet Mezőtúron töltöttem a református gimnáziumban nevelőtanárként és vallástanárként, majd összeházasodtunk. Ekkor helyeztek ki Hajdúböszörménybe a Kálvin téri gyülekezetbe, ahol beosztott lelkész voltam. Két évig éltünk ott, a férjem pedig onnan járt be Debrecenbe a teológiára.
- Hogy fogadta, hogy a férje haza fog jönni Kárpátaljára?
- Ez nem ért váratlanul, hisz ő úgy ment ki tanulni, hogy tudta, haza fog jönni. Számomra viszont ez nem volt először könnyű, voltak harcaim. Amikor már többször jártunk ide, férjem szüleihez, megismertem az itteni embereket, megszerettem őket. Közben a vidéket is megszoktam, egy bizonyos kalandszellem is volt bennem, a határátkeléseket, a stoppolásokat is jobban bírtam. Ma már nem biztos, hogy ezt bevállalnám. A lényeg, Kárpátaljára jöttünk, hisz Tóth Lászlót várták itt. Gulácsy Lajos határozottan őt kérte Munkácsra. Nekem egyébként természetes volt, hogy a férjemmel tartok.
- Hogy teltek a munkácsi évek?
- Számomra egy nagyon szép négy év következett. Nagyon sokat tanultunk Gulácsy Lajos püspök úrtól. Aránylag a körülményeink is megfelelőek voltak, nem is voltak nagy igényeink. Egy szoba-konyhás kis parókiánk volt, amit szépen felújítottunk – ebben nagyon sokat segítettek a hajdúböszörményiek, a lelkészházaspár, Erdei István és felesége, akik már ott is felkaroltak bennünket. Nagyon szerettem Munkácson élni. Addig is városban laktam, tanultam, szolgáltam, tetszett, hogy minden elérhető volt, kulturális és kereskedelmi központok… Amit nehezen szoktam meg, hogy nagyon forgalmas helyen éltünk, ugyanis a parókia a város zajos központjában, a piac közelében volt. Az ukrán nyelv ismerete nélkül pedig nehezen boldogultam a városban. Ennek ellenére nagyon szerettem Munkácson lakni. Szerettem a gyülekezetet is. Volt egy nagyon jó kis bibliakörünk, barátokat szereztünk, és az is sokat segített nekem, hogy az ottani gyermekotthonban szolgálhattam. Nekem még nem volt gyerekem – mi hat évet vártunk Leventére –, nekik meg anyukájuk nem volt. Így nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Nehéz volt otthagyni a gyerekeket és a gyülekezetet is.
- Miért jöttek el?
- Áthelyeztek bennünket. Eredetileg egy évre szólt a kinevezésünk, de tudtuk, hogy ez több lesz, mint egy év. Akkor volt az egyházszakadás, a nagyberegi gyülekezetben és a líceumban voltak nehézségek, amit egy év alatt nem lehetett rendezni. Nem lett volna értelme ilyen rövid időre szolgálatba állni egy gyülekezetben, aztán otthagyni őket. Lényegében egy üres parókiára érkeztünk, egy meghasonlott gyülekezetbe, egy gondokkal küszködő líceumba. A férjem alig volt otthon, sokat voltam egyedül egy pici gyerekkel. De aztán szép lassan megbarátkoztam az új helyzettel, hiszen szeretettel fogadtak bennünket, és tudtuk, hogy Isten akarata az, hogy Nagyberegen éljünk és szolgáljunk tovább. Isten vezetett és bátorított bennünket igéje által is. Sok csodát megtapasztaltam, megéltem, ami mindig könnyebbé tette, hogy ezt az utat választottam, hogy igent mondtam Kárpátaljára. Bár mindig tudtam, hogy vándorútra hívattattam. Mielőtt a teológiára kerültem, a nagykállói tanulmányaim során találkoztam először kárpátaljai fiatalokkal. A teológián pedig kárpátaljai lányokkal kerültem egy szobába. Ők már az első évben elhoztak ide, megmutatták ezt a vidéket, s azután is többször jártam itt táborban, legációban. Sokat voltam Erdélyben is, Kolozsváron cserediákként. Akkor úgy rácsodálkoztam, hogy a határ után megteszünk száz kilométert, s még mindig magyarok élnek… Valahogy már akkor úgy éreztem, hogy Isten azért mutatta ezt meg, mert valami ilyen utat szán nekem. Egyszer, amikor Spurgeont olvastam, a következő Ige volt kijelölve aznapra: „Ezt mondja az Úr, az Isten: Igen, elküldtem őket messzire, a népek közé, szétszórtam őket idegen országokba, s rövid időre én lettem számukra a szentély azon a földön, ahová mentek” (Ezékiel 11,16). A magyarázatban pedig ez állt: „Fogadd ezt az ígéretet, vésd a szívedbe, Testvérem, aki vándorútra hívattattál”. És visszanézve, bizony folyton vándorlok, a két ország között, hisz magyar állampolgárként sok minden oda köt. Ott élnek a szüleim, akik már idősek, betegek, őket is segíteni, támogatni szeretném és akik nagyon hiányoznak. Magyarországon él a testvérem is a családjával, akik szintén fontosak számomra. Rokonaim, barátnőim, sógornőm a két lányával, akikkel szeretném tartani a kapcsolatot. Vannak kötelezettségeim, amiknek eleget kell tennem. Ott kaptam a kezeléseket, orvosi ellátást, a gyerekek magántanulóként ott is tanultak… Ez a vándorút már szinte életformává vált. Ha Isten ezt adta, akkor el kell fogadni és meg kell tanulni a legjobbat kihozni mindenből.
- Nagybereg egy újabb helyszín, új gyülekezet, pici gyerekkel… Lelkészként, hogy tudott szolgálatba állni?
- A szolgálat a kezdetektől fogva jelen volt az életemben. Amikor ide kerültünk, a hittanórákat a felső évfolyamokban, valamint a káté órákat nekem kellett megtartanom. A napi rutint úgy igyekeztem kialakítani, hogy a pár hónapos gyerek akkor aludjon, amikor hittanórát tartok. Később magammal vittem a gyülekezeti terembe. Akkor még édesanyám is el tudott jönni segíteni, ha csendesnapot, vagy egyéb gyülekezeti alkalmat szerveztünk, esetleg konferenciára, gyűlésekre kellett mennünk. Besegített a munkácsi barátnőm is, aki a később született Vera lányunk egyik keresztanyja lett. Nehezebb volt, amikor egészségügyi problémák adódtak – volt méhen kívüli terhességem, magzatot veszítettem el, gerinc- és veseproblémák adódtak… Ezért nem mindig tudtam minden szolgálatot elvállalni. Amikor végre megszületett a kislányunk, akkor úgy éreztem, hogy el kell fogadnom az intést: mindennek rendelt ideje van. S hogy az anyai szerepemet meg tudjam élni – mert Isten ezt is elvárja tőlünk –, kértem a gyülekezetet, oldják meg a hitoktatás kérdését. Isten adott a gyülekezetbe munkásokat, lettek gyerekmunkásaink, segédlelkészt is kirendelt. A GYES harmadik évében persze már bekapcsolódtam a konfirmandusok felkészítésébe. S azóta is ott vagyok a gyermek- és ifjúsági szolgálatokban, a gyülekezet életében.
- Lelkészként, lelkészfeleségként is helyt kell állnia…
- Úgy érzem, mi ezt tudatosan próbáltuk megélni. A gyülekezet vezető lelkésze a férjem. A presbitériummal ők hozzák a döntéseket. Meg kell találni lelkésznőként, lelkészfeleségként és anyaként is a rendelt időt, a rendelt szolgálatokat. Ezt utólag tanultam meg. Hisz nem mehet a család, a gyereknevelés kárára, hogy én sok mindent szeretnék felvállalni. Ehhez kellett egy tudatos döntés, mert volt, amikor úgy éreztem, összeomlok, nem tudok mindenütt százszázalékosan megfelelni. És ez nem jó a családnak sem, de a gyülekezetnek sem. Az első gyerek után nem hoztam meg ezt a döntést, és bizony sok nehézség adódott. A második gyerek után tudatosan elfogadtam, hogy a rendelt idő nekünk is szól. Isten egyébként ebben is tud bölcsen vezetni. Most úgy érzem, sem a család, sem a gyülekezet nem sérült ettől a döntéstől, sőt, mindenkinek az előnyére vált. Egyébként azt gondolom, hogy a lelkészgyerekek sokszor éppen amiatt sérülnek, ha nem hozzuk meg ezt a tudatos döntést. Őket is ránk bízta Isten. Mindkét gyerekünket ajándékba kaptuk, hiszen emberileg erre semmi biztosíték nem volt. S az nem lehet, hogy ha Isten megajándékoz bennünket, akkor azzal az ajándékkal nem törődünk. Fel kellett őket nevelni, jóra, szépre, emberségre tanítani, meg kellett ismertetni velük az igaz értékeket, azok megbecsülésére nevelni, hogy majd megállják helyüket az életben.
- Most már több szolgálatot vállal, és emellett tanul is…
- Nagy vágyam volt már régóta, hogy mentálhigiénét tanuljak. A lelkigondozás mindig is része volt az életemnek. Emlékszem, fiatalként is valahogy megtaláltak az osztálytársak, aztán a teológusok is megkerestek, ha valami nehézségük adódott, vagy csak egyszerűen beszélgetni szerettek volna. Én meg jó hallgatóságnak bizonyultam… De mindig szerettem volna ezirányú ismeretekre szert tenni. A gyerekek mellett úgy éreztem, ez nem menne. Akkor nekik kellett segítenem a tanulásban. Most viszont, hogy a fiunk már egyetemista, a kislányunk 6. osztályos, így önállóan is tud tanulni, és fölöttem is múlnak az évek, úgy éreztem, bele kell vágnom. Azért is, mert annyira megváltozott a világ, hogy fontos, hogy az új kihívásoknak megfelelően tudjak segíteni.
- Lelkésznőként mennyire más a szolgálat? A gyülekezet elfogadta a palástos nőt?
- Ebből soha nem volt problémám. Nekem az életemben példaként ott voltak a lelkésznők. Amikor teológus lettem, akkor találkoztam egyáltalán azzal, hogy ez valakinek problémát jelent, s akkor találkoztam azokkal a bibliai helyzetekkel is, amelyekre ők hivatkoznak. Voltak harcaim, de az Ige, amit Istentől kaptam, bátorított: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett” (ApCsel 20, 28). Én ezt az Igét kaptam az elhívásomkor. És ha engem, a nőt hívott el Isten erre a szolgálatra, vezetett, erősített a teológián, ha Ő küldött, s ide vezetett Kárpátaljára, itt helyezett egy gyülekezetbe – soha nem éreztem, hogy nekem itt nincs helyem. Sem a magyarországi gyülekezetekben, ahol szolgáltam, sem Munkácson és Nagyberegen sem volt soha gond abból, hogy nőként állok a szószékre. Amikor rövid időre Kárpátalján elvették a nőktől a palástot, a nagyberegi gyülekezet presbitériuma akkor sem kért más helyettesítőt, ha a férjem nem tudott szolgálni, természetes volt, hogy engem hívtak. Tehát én soha nem éreztem ennek hátrányát. Minden gyülekezetben elfogadtak, támogattak és szerettek.
- Úgy tartják, a parókia falai üvegből vannak, oda mindenki belát, meg egyébként is, oda bárki bármikor bemehet. Nem megterhelő ez?
- Eleinte nehéz volt megszokni, hogy amikor épp elaludt a gyerek, akkor a csengőszó felébresztette… De ez az időszak nagyon hamar elmúlt. Én úgy élem meg, hogy egy nagy család részei vagyunk, és a gyerekek is részei ennek a nagycsaládnak. A parókia és a gyülekezeti terem egy közös udvaron helyezkedik el. A gyülekezet tagjai, gyerekei fontos, hogy otthon érezzék magukat itt is. Örömmel vesszük, ha bárki bejön hozzánk. A gyerekeink is sokszor részt vesznek a gyülekezet életében, besegítenek a szolgálatokba. Nekik ez már természetes dolog, az életük része. A gyerekek előtt ezért sem takargattam soha, ha valami miatt bosszankodtam, ha nehézségeink voltak, hisz az élet erről is szól. Azt próbáltam inkább megmutatni nekik, hogyan kell megoldani a problémákat.
A nő-férfi szerepek nálunk nem különülnek el élesen. Meggyőződésem, hogy csak úgy lehet harmonikus családi életet élni, ha adott helyzetben be tudunk állni a másik feladatkörébe, és fordítva. Most, hogy a férjemet esperesnek választották, állandó készenléti állapotban vagyok, ha más elfoglaltsága miatt be kell helyette ugrani egy-egy szolgálatba. De ha úgy adódik, ő is, és most már a gyerekek is, szívesen ténykednek a konyhában, elvégzik a házimunkát, hogy otthon mindig, minden rendben legyen. Nem mondom, hogy a mi családunk tökéletes, de arra törekszünk, hogy jól érezze mindenki magát ebben a családban. Szeretjük egymást és mindig számíthatunk egymásra.
- Lelkészként mit tart legfontosabb feladatának?
- A lelkek mentését. Azért lettem lelkész, hogy hirdessem az örömhírt, az evangéliumot, hogy hirdessem: mindenkinek van lehetősége a bűnbánatra, a bűnbocsánatra, az örök életre. Mindenkinek Megváltója az Úr Jézus Krisztus. Ez az első és legfontosabb szolgálat: Krisztusról bizonyságot tenni, Krisztushoz vezetni az embereket. És természetesen pásztorolni, vezetni a gyülekezetet, a Biblia fényében utat, értékeket mutatni és adni, Isten szavát hirdetni, ott lenni az emberek között, együtt megélni velük az örömöt, a bánatot. A különböző élethelyzetekben megfelelő helyen állni és megfelelő válaszokat adni az ő kérdéseikre. Felszentelésemkor ezt az igét kaptam és igyekszem ennek megfelelően élni és szolgálni: „Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13, 15).
- Hogyan látja most a kárpátaljai magyarság, a reformátusság helyzetét, jövőjét, milyen jövőért imádkozik?
- Nőként talán annyiban különbözünk a férfiaktól, hogy mi többet aggódunk. Pedig meg kellene tanulnunk, hogy elég minden napnak a maga baja. Meg kell tanulnunk és meg kell tanítanunk hittel imádkozni: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Én most a Covid, valamint a háború idején értettem meg igazán, hogy mennyire jobb ez a hozzáállás, mint állandóan aggodalmaskodni. Isten saját életemen keresztül megmutatta azt, hogy hiába tervezek, hiába álmodozom, minden az Ő kezében van. Minden másképp alakult az életemben, mint azt én valamikor elterveztem. De mindig ott volt az Isten… Ha emberileg nézem a jövőt, azt nem látom ideálisnak. Ha azt nézem, hogy a gyermekalkalmakról hiányoznak a gyermekek, a fiatalok – a háború kitörése óta több mint száz gyerek ment el tőlünk –, okom lenne az elkeseredésre. Ha azt nézem, milyen nehéz most a magyarságnak, s egyre nehezebb – akkor is kesereghetnék. De hálára indít az, hogy mindeddig megsegített bennünket az Isten. Ő velünk van életünk minden napján. Ő tudja a jövőnket. Nekünk egy feladatunk van: hűségesnek maradni. Végezni a feladatunkat, szolgálni Őt. Megtenni mindent, amit megtehetünk egymásért, a gyülekezetünkért, magyarságunkért. Isten nem azt ígérte, hogy beteljesíti minden vágyunkat, hanem hogy reménységet ad minden helyzetben, amelyet az élet elénk hoz. Isten jó. Szerető jó Atya. Jót tervezett az életünk felől. A javunkat akarja. Reményteljes jövőt szán nekünk. Olyat, amiért érdemes élni, küzdeni, ha kell. „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jer 29, 11)
Marton Erzsébet
Névjegy:
Balkánszki Mária 1972. december 30-án született Vásárosnaményban. Az érettségit követően az 1991–1992-es tanévben hitoktatói képzésben vett részt Nagykállóban. 1992 és 1997 között a Debreceni Református Hittudományi Egyetem diákja, majd két évig esküdtfelügyelője. 1999-től egy éven át Mezőtúron szolgál vallástanárként és nevelőtanárként. 2000. július 22-én házasságot köt Tóth Lászlóval, ezt követően két évig Hajdúböszörményben a Kálvin téri református gyülekezetben beosztott lelkész. 2002 augusztusától 2006 augusztusáig férjével együtt a munkácsi református gyülekezetbe kerülnek. 2006 augusztusától a mai napig Nagyberegen szolgál(nak).
