Beszélgetés Taracközi Marianna beregszászi lelkésszel

Bánkódás helyett örülni és hálát adni

A pályaválasztásban a fiatalokat sokszor befolyásolja a szülők munkája, hivatása. Van, aki mindenképpen az anyuka vagy az apuka nyomdokaiba szeretne lépni, van, aki semmiképpen sem szeretné folytatni szülei szakmáját. Taracközi (Pocsai) Marianna kiskamasz volt, amikor lelkészgyermekké vált: édesapja akkor indult el ezen a pályán. Ő pedig megtapasztalta ennek szépsége és fontossága mellett a nehézségeit is, így semmiképp sem akart lelkész lenni, lelkészfeleség meg pláne nem. Mivel mindig is nagyon szerette a gyermekeket, óvónő vagy tanító szeretett volna lenni. Isten mégis a teológiára irányította, és szíve vágyát is teljesítette, mert lelkészként is foglalkozhat gyermekekkel, fiatalokkal. Ezúttal a beregszászi lelkésszel, lelkészfeleséggel, a négygyermekes családanyával beszélgetünk gyermekkorról, elhívásról, szolgálatról.

• Minden ember számára meghatározóak a gyermekévek, a család. Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára?
• Én olyan családba születtem, ahol a mindennapi imádság természetes volt, főleg esténként. Emlékszem mamára, ahogy megállt az udvaron és fejét az égre emelve hangosan fohászkodott, nagyapóra, aki mindig térdepelve imádkozott. A nyárikonyha asztalán mindig ott volt az énekeskönyv, az éneklés is része volt életemnek gyermekkoromtól. Nagyapó kántorként, később gondokként szolgált szülőfalumban, a guti református gyülekezetben. Nagyapó nagyon szerette volna, ha megtanulok zongorázni, hogy felváltsam őt a kántori székben. Be is akartak íratni a zeneiskolába, de nagyon sokan jelentkeztünk zongorára, nekem már nem jutott hely, hegedülni lehetett volna, de azt én nem akartam. Aztán azt találták ki, hogy a baptista gyülekezet kántora tanítson, így Iduska nénihez jártam négy évig zongorázni tanulni. Ő lekottázta nekem három hangra az énekeket, meg nagyapó beszerzett zsoltárokat, cseh énekeskönyvet meg Halleluja énekeskönyveket, kiválasztott egyet-egyet, amit otthon megtanultam, vasárnap meg megtanítottuk a gyülekezetnek. Aztán később, amikor édesapám megkezdte a teológiai felkészülést, és már szolgált is, beindult a kazettamisszió. Emlékként jelenik meg ma is előttem, hogy amikor meghozta az új kazettákat, összejött a család – nagyapónak több testvére is volt –, meg a szomszédok, s akkor együtt hallgattuk a prédikációkat, megtanultuk azokról az énekeket… Ilyen képek villannak most be a gyermekkoromból. Meg az, hogy nálunk mindenki számára természetes volt, hogy imádkozunk, hogy együtt imádkozunk, hogy együtt megyünk a templomba, istentisztelet után meg az utcabeliekkel vonulunk hazafelé. És nemcsak református istentiszteletre jártunk. Samu nagyapámnak egy nagyon jó barátja baptista volt. Vasárnap templom után megebédeltünk, és délután mentünk a baptista gyülekezetbe. Engem ott mindig magával ragadott az, ahogyan énekelnek. S úgy elgondolkodtatott, meg elgondolkodtat ma is, hogy ők az egész napot odaszánták, odaszentelték az Úrnak, a közös imádkozásnak, éneklésnek, együtt voltak kicsik nagyok egész nap, csak ebédelni mentek haza. Nálunk meg, ha egy kicsit is túllépjük az egy órát, többen már mocorognak…
• Marianna már ahhoz a korosztályhoz tartozik, akik konfirmálhattak…
• Talán hatodikos-hetedikes voltam, amikor megkezdődött a hitoktatás Guton. A lelkészünk tartott az iskolában órákat. Akkor jöttek be a Jézus életéről szóló könyvek, meg a Képes Biblia. Az nagyon megragadott. Meg emlékszem, még képregényszerű kifestőket is kaptunk. És papa is akkor kezdett tanulni, már gyülekezete is volt, én meg nagyon élveztem, hogy a prédikációit nekem mondta el, vagy a Heidelbergi Kátét én kérdeztem ki tőle. Vele jártam délutánonként a falvakba hittanórára. Így történt, hogy nem a szülőfalumban, hanem az ő egyik gyülekezetében, Bórtágyon konfirmáltam. Számomra izgalmas volt az is, amikor hozzánk érkező lelkészek – meg a továbbképzésekről apu is – olyan módszertani irodalmat hoztak, hogy miként kell tábort szervezni, vezetni, hittanórát tervezni, meg olyan szemléltetőket, amiket addig sosem láttam. Ezek mind inspirálólag hatottak rám.
• Mikor döntött Jézus mellett?
• Mivel egy ilyen családban nőttem fel, bennem mindig is ott volt, hogy igen, Isten gyermeke vagyok, ám ez a hittantáborok, az ifjúsági táborok alatt érlelődött meg bennem igazából. Nagy hatással volt rám – és velem együtt sokakra – a Tiszanagyfaluban szervezett ifjúsági tábor. Nagyon izgalmas volt megtapasztalni ott, hogy annyi sok fiatallal együtt tudjuk boldogan hallgatni egész nap az igét, s ráébredni arra, hogy az mennyire megszólító erejű tud lenni. De úgy igazából az odaszánás, vagy amikor megszólítva éreztem magam az Istentől, az ’92-ben egy aklihegyi táborban történt egy hóseási igén keresztül, amiben Isten azt ígérte, hogy eljegyzett magának örökre. Oroszi Éva meg Szabó Izabella voltak a szobavezetőink, és a velük folytatott, illetve az általuk vezetett kiscsoportos beszélgetések által vált személyessé az Isten-kapcsolatom.

• Mikor született meg az elhatározás, hogy lelkész lesz?
• Abban az időben én még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ezt a hivatást válasszam. Az Úr rendezte így. Emlékszem, egyszer apu hazajött egy lelkészgyűlésről, s azt kérdezte: „Akarsz óvónő lenni?” Mivel nagyon szerettem a gyerekeket, az utcában én voltam a pesztra, a szomszédokban folyton ott lógtam, ahol kisgyerek született, így határozott igen volt a válaszom. Akkor szervezték meg kárpátaljai fiatalok számára, hogy Magyarországon, Csengeren folytathatják tanulmányaikat, egy egész osztály. Rengeteg fiatalt toboroztak össze Kárpátaljáról, és Beregszászban a Kossuth Lajos Középiskolában tartották a felvételit. Harmincketten nyertünk felvételt. Kiderült, hogy ez nem csupán óvónői szakközépiskola, hanem „sima” gimnázium is. És engem nem választottak be az óvónői csoportba, hanem a gimisbe. Csodálkoztam is, hogy leszek én így óvónő?! Eldöntöttem: ha nem lehetek óvónő, tanítónő leszek, jelentkezek tanítói szakra. Igen ám, de egy gyerekkori betegség miatt felmentést kaptam a testnevelési órák alól, a tanítói szakon pedig alkalmassági vizsgát kell tenni tornából is, így ez az ajtó is bezárult előttem. Persze Isten munkálkodott bennem, s egyre inkább a lelkészség felé terelgetett. De bennem volt egy bizonyos ellenállás, nem akartam lelkész lenni, lelkészfeleség meg pláne nem! Láttam anyu példáján, mivel jár ez. Főleg abban az időben, amikor rengeteg vendég jött, az mennyi munkával jár, s még nekünk, gyerekeknek is mindig sakkban kellett állni… Na, szóval ez nem vonzott engem. De jöttek az igék… Az osztályfőnökünk is errefelé kezdett terelgetni a pályaválasztás előtt. El kellett mennem a csengeri lelkészhez ajánlást kérni. Ő is tudta, hogy lelkészcsaládból jöttem, de ő sem úgy nézett rám, hogy én lelkész leszek. Megadta az ajánlást, és gondoskodott is rólam, készítgetett, majd a teológiai éveim alatt is érdeklődött, hogy mennek a dolgaim, mik a tapasztalataim. Emlékszem, egyszer írtam neki, hogy a teológián az ember vagy kiábrándul ebből az egészből, vagy teljesen odaszánja az életét. Azt kívánta akkor nekem, hogy a kettő közül a jobbikat válasszam. Nem volt könnyű a teológia, de megküzdöttünk vele. És sok jót is megtapasztaltunk. Nemcsak a nehéz vizsgákra emlékszem vissza, hanem azokra a tanárokra is, akiknek örömmel látogattam az óráit, akiktől nemcsak tárgyi tudást kaptunk…
• A teológiához kellemes személyes élmények is kapcsolódnak, hisz ott ismerte meg a férjét.
• Igazából nem ott, mert a táborokban már korábban is figyelgettem őt. Amikor Zimányi József elkerült Kárpátaljára és evangelizált gyülekezetekben, táborokat is szerveztek. Édesapám meg Seres János tiszteletes voltak a fő munkatársai, és ha lehetett, én akkor hat hétből hatot ott voltam a balazséri táborban. Úgyhogy én ott már felfigyeltem rá, de ő úgy elvolt a barátaival, én meg eléggé zárkózott voltam. És a teológián is azt láttam, hogy ő mindig nagy társaságban van, aktívan részt vesz mindenben, én meg inkább csendben szemléltem a dolgokat, más baráti körbe tartoztunk. Aztán egyszer csak megszólított, elhívott kávézni, megkérdezte, nem vihet-e haza. Persze nem mondtam azonnal, igent, várattam egy kicsit.
• A férjével is készítettem már korábban interjút, s ő is azt mondta, már a táborokban kiszemelte Mariannát, de nem merte megszólítani Pocsai Sándor lányát. Úgy tűnik, mindketten korábban felfigyeltek a másikra, de csak távolról figyelték egymást.
• Azért én imádkoztam is érte. Ő ugyanis elkerült Németországba. És én akkor kértem Istent, hogy Uram, ha egymásnak szánsz bennünket, akkor rendezd az utat, hogy egymásra találjunk. Persze nem ment ez azonnal, három évbe is beletelt… Hálás vagyok, hogy őt adta nekem, hogy a felesége lehetek.
• Milyen elhatározással indult el a lelkészi pályán és mennyire sikerült ennek megfelelni?
• Amikor felvételiztünk Csengerbe, akkor fogalmazást kellett írni – persze nemcsak azért, hogy megismerjék céljainkat, hanem nézték a fogalmazási készségünket, a helyesírást stb. –, s én azt írtam, hogy azért szeretnék Magyarországon tanulni, az ottani oktatásban részt venni, mert szeretnék gyülekezetben bekapcsolódni az ifjúsági munkába. Amikor hazakerültem, persze nem az volt az első, hogy fiatalokkal foglalkozzam, mert akkor már megszületett a fiunk, Samu. Azt kértem az akkori püspöktől, hogy a hatodik, segédlelkészi évemet hadd töltsem Csongoron – a papa ott volt lelkész, a családunk is ott élt, és a mama mellett mégiscsak könnyebb volt a picivel készülni az istentiszteletre. Akkor már Ferenc Beregszászban szolgált, lényegében itt is laktunk, én a gyerekkel egy fél hetet Csongoron, a másikat meg Beregszászban töltöttem. Ferenc akkor teljes bedobással vett részt az ifjúsági munkában, s a segédlelkészi év letelte után aztán ebbe, ha nem is aktívan, de ötletekkel, támogatással én is bekapcsolódtam. Később a táboroztatásokban is segítettem, a gyerekeinket is vittük magunkkal. Ebben a munkában bizony nagyon meghatározóak voltak a mi élményeink, amiket anno szereztünk táborozóként. A beregszászi hatalmas gyülekezetnek az ifjúsága is jelentős volt. És igen aktívak voltak már korábban is. Emlékszem, amikor megérkeztek a csongori táborba, mindenki felfigyelt rájuk, mert rengeteg ifjúsági éneket tudtak, összetartottak, önszerveződők voltak. Ez az ébredés után ugyan sok gyülekezetben volt tapasztalható, hogy betegeket látogattak, időseknek segítettek, vagy csak úgy összejöttek énekelni, tábortüzet szerveztek… Most is mindig mondom a konfirmandusaimnak, hogy én mindenben segítek, ott vagyok mögöttük, de ne az legyen, amit én mondok, hanem kérjék el Istentől és találják meg a saját feladataikat. Persze fontos, hogy ott legyen a háttérben a lelkész, a gyülekezet, de kell, hogy ők is megtalálják az útjukat, a feladatukat egy gyülekezeten belül.
• Nem akart lelkész, sem lelkészfeleség lenni, az Isten másképp tervezte, s mindkettőt megadta. Mindemellett édesanya. Hogyan lehetett ezt összeegyeztetni? Milyen kihívást jelentett?
• Mindenképpen kihívás volt. Az, hogy anya vagy, feleség vagy, lelkész vagy, bizonyos tekintetben gyülekezetvezető, de mindenképpen gyülekezeti tag – ez megannyi szerep, amit neked kell eljátszani, szokták mondani. De ezek mégsem szerepek, ez mind te vagy. S ezt nem mindig könnyű összeegyeztetni. Volt olyan időszak, amikor tudatosan sokat vontam ki magam a gyülekezeti életből. Mert úgy gondoltam, ha az apa távol van – Ferenc mindig is szeretett pörögni, mindig voltak és vannak ötletei, mindig szervez, feladatokat vállal –, legalább az anya legyen a gyerekekkel. Igaz, a harmadik, negyedik gyereknél Ferenc is kénytelen volt többet besegíteni, hisz alig több mint egy év volt a két kisebb között. Egyszer azt mondtam egy bibóliaórán, hogy azért nem vállalok külön szolgálatot, merthogy inkább az a megbotránkoztató, ha a feleség, az anya a családjáról nem visel gondot. Nekem akkor az volt a feladatom. Nem volt könnyű, de szép volt az az időszak is.

• A gyerekek is beépültek a gyülekezetbe…
• Teljesen természetes volt számukra, hogy vasárnap együtt megyünk templomba. Már babakocsiban is vittem őket, volt, hogy kettő aludt el együtt az ölemben. Megtanulták, hogy csendben kell lenni, míg apa prédikál, majd ha lejön a szószékről, akkor oda lehet menni hozzá; a néniknek, bácsiknak köszönni kell, mi ebbe a gyülekezetbe tartozunk, ez olyan, mint egy nagy család… Mindig az volt a célunk, hogy ne mint lelkészgyerek legyenek jelen, hanem gyerekként megtalálják helyüket a gyülekezetben. A Covid ideje alatt volt idő régi képeket is nézegetni, s mondják: emlékszel, anya, amikor csüngtünk rajtad és úgy tartottad a gyerekistentiszteletet? Persze, hogy emlékszem. Most meg már a két kisebb lányunk is foglalkozik a kisebb hittanosokkal.
• Hogy fogadta, hogy fogadták, amikor fiuk bejelentette, hogy a lelkészi pályára készül?
• Az egy érdekes helyzet volt. Mert míg valahol mélyen a lelkünkben örültünk neki, ugyanakkor féltettük is. Nagyon sok lelkészen látom, hogy nem találja a helyét. Persze imádkoztunk érte, meg imádkozunk is, hogy az Isten mutassa meg, mi a terve vele, hol a helye. És a nagyszülei is imádkoztak érte – papáéknak ő az egyetlen fiú a hét unoka között. De mondtuk neki, hogy a lelkésznagypapa, a szülők példája nem kötelezi őt arra, hogy ő is ezt a pályát válassza, sőt, nagyon radikálisak voltunk. A mama ki is akadt amiatt, hogy elküldtük egy évre önkéntesnek Olaszországba. De úgy gondoltuk, és mondtuk neki: ha valóban ezt akarod, akkor kapsz egy évet, imádkozz és küzdjél érte, s ha megkapod az Úrtól a megerősítést, akkor tessék, menj a teológiára. Most harmadikos teológushallgató Debrecenben.
• A lelkészcsalád kirakatban él. Hogyan lehet az elvárásoknak megfelelni?
• Szerintem az elején minden lelkészben, lelkészfeleségben ott van egy megfelelési kényszer, vagy vágy. De egy gyülekezetben mindenki mást vár el az embertől, nem lehet mindenki elvárásának megfelelni. Így az a legjobb, ha ebben is rábízzuk magunkat Istenre, hogy ő mutassa meg, éppen mi a fontosabb, mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni. Igyekszünk minden korosztályt elérni, egy közösségként élni. A gyerekeink nagyobb ünnepeink előtt már kérdezik: meghívunk valakit? Mert ez a tapasztalatuk, úgy nőttek fel, hogy nálunk mindig volt valaki. Régen önkénteseket hívtunk meg, vagy egyedülállókat, vagy akinek úgy láttuk, hogy szüksége lenne valakivel együtt ünnepelni. Nem direkt terveztük mi ezt így, de így hozta az élet, s mi mindig nyitottak voltunk. Persze nekünk is igényünk van arra, hogy valamikor csak magunkban legyünk, családdal ünnepeljünk, erre is megtaláljuk a lehetőséget.
• Milyen szolgálati helyeken érzi igazán jól magát?
• Igazából mindenben benne vagyok, mert ami a gyülekezetben történik, azt együtt gondoljuk át, s nem csak Ferenccel, de a gyülekezet többi lelkészével is. S az inspiráló, hogy megnézzük egymás látását, meghallgatjuk egymás véleményét, közösen kérjük el Isten vezetését. Mindig a gyerekmunkában voltam igazán benne. Most kezdem azt érezni, hogy egy picit talán kiöregedtem belőle, s Jánosnak (Margitics, a szerk.) szoktam is mondani, hogy még ott vagyok, de ez már az övé, ezt ő viszi. A konfirmandus hétvégéket is lassan igyekszem kiengedni a kezemből. De a gyerekmunkában, a hitoktatásban továbbra is ott vagyok, játszóházakat szervezek. És mostanában úgy érzem, hogy a szülők felé is fordulni kell. Női bibliaórák időszakosan voltak, most újra lendületet kapott. Úgy érzem, nem mindig kell ugyanazt a szolgálatot vinni, ha valamelyik megfáradt, akkor lehet, hogy valami mást akar Isten mutatni. Ezt tapasztaltam a baba-mama körrel például. Amikor a gyerekeim kinőtték ezt a kort, akkor átengedtem annak, akinek kisbabája van, mert az éppen neki való feladat. És emellett számtalan egyéb tennivalóm van, feladatok, amit hazahoz Ferenc és azt mondja, reggelre kell.
• Szószéki szolgálat?
• Alkalomadtán az is. De még nem érzem, hogy itt van az ideje, és mindenképpen prédikálnom kell. Hála Istennek, van is, aki csinálja, én meg mindig találok más feladatot, olyan szolgálati területet, amelyikre azt mondom, hogy az enyém, az közel áll hozzám. A közeljövőben például az idősekkel szeretnék valami újat kezdeni.
  Néha azt látom a lelkészfeleségeknél, hogy úgy érzik, a férjüket elveszi a gyülekezet. Nálunk is volt ilyen időszak, amikor azt mondtam, hogy akkor most mi is kérjünk időpontot, hogy ránk is legyen időd? De ezen túl lehet jutni, ha ő belátja, hogy nemcsak lelkész, hanem apa és férj is, s ha én meg elfogadom, hogy ez az ő elhívása, s keresem, hogy ebben hogy tudok az ő segítőtársa lenni. Vagy nekem is tudatosítanom kell, hogy nemcsak anya és feleség, de lelkész is vagyok. Ez nem mindig egyszerű, de Istennel ezen a helyzeten is sikerül túljutni.
• Négy gyermeket nevelnek. Mindig is nagy családot szerettek volna?
• Igen, de talán nem ilyen tempóban. Az első háromnál nagyon élveztem mindent – 3 és 5 év a különbség közöttük –, de amikor kiderült, hogy jön a negyedik és az előző még csak hét hónapos, akkor egy kicsit bepánikoltam. Akkor Ferencnek is jobban át kellett menni apába. De végül nagyon jó volt, mert együtt nőtt fel a két kicsi.
• És lassan el kell mindegyiket engedni…
• Hát az elengedés folyamata nem könnyű, tanulgatjuk. Sámuel Debrecenben a teológián van, Mirjám Budapesten gyógypedagógusnak készül. Lídia Nagyberegen tanul, engedélyt kaptunk, úgyhogy ő itthon van, a legkisebb, Abigél viszont szeptemberben beköltözött a kollégiumba (Nagyberegi Református Líceum). Jó, hogy ők még itt vannak velünk.
• Hogy látja a gyülekezet helyzetét, milyen jövőt vízionál?
• Körülöttünk a legtöbb ember panaszkodik, hogy egyre kevesebben vagyunk. De azokra kell figyelni, akik itt vannak, akik maradtak! Persze mi is látjuk a hittanosokon, hogy megint kevesebben vannak, ami azt jelenti, hogy kevesebb a család is, a gyülekezeti tag is, kevesebb a szolgálatvállaló. Hogy lesz ebből megújulás? Ez a helyzet rádöbbent, hogy nem mindig úgy van, ahogy mi eltervezzük. Minden nyarat végig kell imádkozni, hogy szeptemberre minden iskolában legyen hitoktatónk. És újra és újra rá kell csodálkozni, hogy Isten mindig mutat olyan emberekre, akik még itt maradtak és merik vállalni a szolgálatot. Ez mindig hálára indít. Amikor én mindent borúsnak látok, és úgy gondolom, nincs kiút, Isten megmutatja, hogy van. Meg kell tanulnunk hálásnak lenni, nemcsak a nincsen bánkódni, hanem örülni annak, ami van, s azokkal kell kezdeni valamit, akik maradtak. S abban van feladatunk, amit Isten megláttat velünk. Nem látom a jövőt, nem tudom, mit hoz, és igen, néha én is el szoktam keseredni, mert ha volt 30 konfirmandusunk, s maradt tíz. Akkor velük nem kell kezdeni semmit? Dehogynem! Még akkor is, ha aztán ők is elmennek, de legalább visznek magukkal valamit, mert megtapasztalták: ez egy jó közösség volt, s ahová kerülnek, ott is megpróbálnak keresni valami hasonlót. Ezért pedig nekünk is imádkoznunk kell, hogy ne vesszenek el a világban, s ha az élet úgy hozza, akarjanak ide visszatérni.
• Úgy legyen!

Marton Erzsébet

Névjegy:

Taracközi Marianna (Pocsai Marianna) 1977-ben született Guton. A Guti Általános Iskola elvégzését követően 1992 és 1996 között a Csengeri Ady Endre Gimnáziumban folytatta tanulmányait, majd a Sárospataki Református Teológiai Akadémia diákja (1996–2002). Segédlelkészi évét (2002–2003) Csongoron töltötte. 2003-tól beosztott lelkész Beregszászban. Felszentelésére 2008-ban került sor. 1999-ben kötött házasságot Taracközi Ferenccel. Gyermekeik: Sámuel (2002) teológushallgató Debrecenben, Mirjám (2004) az ELTE gyógypedagógia szakán tanul, Lídia (2009) és Abigél (2011) a Nagyberegi Református Líceum diákjai.