Isten jól tervezte életemet
A mezővári születésű Gál Irént édesanyja már pici korában odaígérte az Úrnak, ha meggyógyítja egy esés miatt sokáig gipszben fekvő leánykáját. Aki erről csak akkor szerzett tudomást, amikor elhívást kapott Istentől. De addig hosszú utat tett meg az immáron 22 éve férjével Beregrákoson szolgálatot teljesítő lelkésznő. Ismerjük meg a palást alatt lakozó lelkipásztort, lelkészfeleséget, édesanyát…
- Meséljen a gyermekkoráról. Volt-e családi kötődése a templomhoz, egyházhoz? Hogyan került közel Istenhez?
- Gyermekkoromban nagymamámmal minden vasárnap mentünk az istentiszteletre. Bár akkor gyerektársaimmal együtt nem sokat értettünk belőle, de tetszett az éneklés, a közösség. Nagymama sokat beszélt nekem Jézusról. Nagyon szerettem a Bibliáját, amikor levette a mestergerendáról és olvasott belőle, az számomra mindig különleges alkalom volt. Otthon nem olvastuk a Szentírást, de imádkoztunk, és édesanyám mindig türelmesen válaszolt a kérdéseinkre, amiket testvéreimmel együtt tettünk fel neki.
Amikor megkezdődött a hitoktatás, örömmel vettem részt a foglalkozásokon. Czirók Béla volt a lelkészünk és a felesége, Boldog Éva néni a hitoktatónk. Az nagyon szép időszak volt. Ők nagyon „belevalók” voltak, mindent meg lehetett beszélni velük, kirándulni jártunk az erdőbe, szalonnát sütni, közben tanítottak, neveltek. Ezek az alkalmak megmaradtak bennünk, éreztük, hogy szeretnek minket. Aztán csodálatosak voltak a táborok Aklihegyen, Nagyberegen… Mindez érlelte bennem azt az érzést, hogy én Istenhez tartozok. Egyébként édesanyám másfél éves koromban Istennek ígért. Leestem a lépcsőről, nem tudtam sokáig járni, sokáig gipszben feküdtem, édesanyám akkor ikertestvéreimmel volt várandós, nem tudott mozgatni, az orvosok meg kimondták, hogy nem fogok tudni járni. Ez borzasztó lehet egy édesanyának. És akkor ő azt mondta: Uram, ha meggyógyítod, legyen a tied”. Ő ezt tiszta szívből mondta, csak nem tudta, ez mit jelent. Én ezt csak akkor tudtam meg, amikor az elhívásom megérett az életemben… - Mikor kapta az elhívást?
- Az életemben nem volt nagy istenkeresés, mert Ő mindig ott volt az életemben, mindig megvolt a kapcsolat vele, jól éreztem magam az Isten közelében. Az elhívást konfirmációkor kaptam. De nem vettem komolyan. Tizenhatéves voltam, mikor először konfirmáltunk nyilvánosan. Sokan voltunk. Akkor nem kaptunk emléklapot, de papírlapra felírva mindegyikünk kapott egy igét. Én az enyémet akkor nem értettem. „Halld csak, leány, nézz, és figyelj ide! Feledd el népedet és atyádnak házát! Szépségedet a király kívánja, mert ő a te urad, borulj le előtte!” (Zsolt 45, 11–12). A lelkészünk mondta, hogy majd idővel megérik az az én szívemben, és megértem, mit akar az Úr. Egyébként abból az eresztésből öten lettünk lelkészek: Radvánszky Ferenc, Berki Andrea – a húga vallástanár lett –, Barta Attila, Barta Béla, később én. Ők előbb megérettek az elhívásra, én egy kicsit félénkebb voltam, vártam a megerősítésre, hogy tényleg ott van-e a helyem. Ebben közrejátszott az is, hogy én orosz osztályba jártam. A szüleim jót akartak nekem: tanuljam meg az államnyelvet, hogy tudjak boldogulni. Viszont a magyar irodalom, a helyesírás, a magyar történelem terén éreztem a hiányosságaimat, éreztem, hogy nekem még nagy utat kell megtenni. És ezt végig is jártam, s az Úr igen szépen vezetett. Munkácsra kerültem a tanítóképzőbe ének-zene pedagógus szakra. Czirók Béla bácsi elküldött egy ott élő rokonához, a viski származású Krüzsely Erzsébethez. Az számomra egy mesevilág volt: a padlótól plafonig érő könyvespolc, és Erzsike néni könyveket adott a kezembe, olyan istenes versekkel ismertetett meg, amilyenekről én addig soha nem hallottam… Reményik Sándor, Wass Albert verseivel nála találkoztam. S hogy Ady Endrének vannak istenes versei?! Ott tudtam meg. Csodálatos időszak volt ez számomra. Én azt hittem, hogy azért kell oda menni, hogy Erzsike nénit meglátogassam, megszeretgessem. De nem! Nekem volt rá szükségem, hogy indíttatást, bátorítást kapjak tőle. Erre a négy évre nekem volt szükségem, ez hiányzott még, hogy komolyan vegyem az elhívásomat.
-
- Hazakerült a szülőfalujába. Az óvodában tanított és hitoktatóként is szolgált.
- Akkor már Baráth Imre volt a lelkészünk. A környezet megváltozott. A kortársaim, akik bátrak voltak, már a teológián tanultak. Hamarosan az óvodában leépítés volt, és természetesen az idősebbek maradhattak… Ismét megtapasztaltam, milyen csodásan működik az Isten! Az akkor induló Nagydobronyi Református Líceumba kerestek nevelőtanárt. Jelentkeztem, felvettek. S ami még hiányzott a tudásomból, az ott töltött másfél év alatt megkaptam. És újra megszólított Isten, újra jött a hívás ezúttal az Ézsaiás 45-ből: „Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vaszárakat leverem”. Ekkor már tudtam: menni kell. Persze féltem a felvételitől. De Isten itt is megmutatta: amit én hiányosságomnak véltem, az a javamat szolgálja. Az Erzsike nénitől megismert magyar irodalom mellett az orosz irodalomban való jártasságommal is elismerést nyertem. És az ének vizsgán pedig a tanítóképzőben szerzett zenepedagógiai ismeretem is a javamat szolgálta, a Váriból vitt hajlítgatós zsoltáréneklésemmel meg be is loptam magam az énektanár szívébe. Már a felvételin meggyőződtem, Isten jól tervezte életemet, ha én addig bizonytalan is voltam, megerősített: ne a hiányosságaimra figyeljek, hanem arra a hatalmas szerető Istenre, aki ilyen szépen elrendezte életemet.
A teológia elvégzése után hazatért Kárpátaljára. Egy budapesti lelkészférjjel együtt…- A férjemmel évfolyamtársak voltunk. S már első évtől kezdve többször megkérte a kezemet. Sokszor nemet mondtam, merthogy tudtam: engem az elhívásom hazaszólít. Ő kitartónak bizonyult, bár mindennel ijesztgettem, ami egy pesti fiatalembernek elrettentő lehetett egy vidéki, sőt kárpátaljai életben. A negyedik éven aztán összeházasodtunk, a diploma átvételét követően pedig hazajöttünk.
- A lelkész nem mindig választhatja meg a szolgálati helyét. Hogy érzi, jó helyre kerültek?
- Minket Gulácsy Lajos püspök úr hívott haza, aki akkor már szeretett volna leadni gyülekezeteiből, s csak a munkácsit megtartani. Kérte, jöjjünk el Beregrákosra bemutatkozni. Nagy szeretettel fogadtak itt bennünket, és meg is hívtak. Immáron 22. éve szolgálunk itt nagy szeretettel. Persze nem volt mindig könnyű. A parókián előttünk még nem lakott senki. Amikor beköltöztünk, akkor derültek ki a hiányosságok… Voltak mélypontok. Átéltünk két tűzesetet is. 2009-ben leégett a parókia felső része az elavult vezetékek miatt, később meg a pince állt lángokban… Az Úr mindkét alkalommal megőrzött bennünket, bár az első tűzesetben mindenünk odaveszett, személyi sérülés nem történt. Akkor mélypontra kerültem, el akartam menni… De a férjem azt mondta: milyen példát mutatnánk, ha a nehéz helyzetben elhagyjuk a gyülekezetet?! És ők segítettek, összefogtak, befogadtak, nem akarták, hogy elmenjünk. Mellénk álltak, körül vettek szeretetükkel. Nem tudom szavakba foglalni, milyen sokat kaptam, kaptunk az Úrtól az itteni embereken keresztül! Végtelenül hálás vagyok értük. Utólag mindannyiszor meggyőződtünk róla, hogy a mélységek is a javunkat szolgálták: közelebb kerültünk Istenhez és az emberekhez is. És most is, amikor sokan elmennek, mi úgy érezzük, maradnunk kell és bátorítani, hisz Isten reményteli jövőt szánt nekünk…
- Ez akár már végszó is lehetne, de azért térjünk vissza az időben. A fiatal lelkészpár megérkezett, beilleszkedett a gyülekezetbe, s kezdett gyarapodni a család, érkeztek Isten ajándékai…
- Nagyon vártunk a gyermekáldásra. László fiunk 2003-ban született, két év múlva pedig Mártonnal ajándékozott meg az Úr. Vártuk volna tovább is a gyermekáldást, de aztán egy daganatos betegséget diagnosztizáltak nálam. A műtétet, a kezelést követően, bár azt mondta az orvos, annyi gyerekem lehet, amennyit akarok, sajnos nem érkezett a gyermekáldás. 39 éves voltam, amikor azt mondtam a férjemnek: próbáljuk meg a lombikot, hisz az egyházunknak nincs olyan tanítása, hogy ez az igével nem összeegyeztethető, és később esetleg bántott volna, amikor kifutunk az időből, hogy volt ilyen lehetőség, és nem éltünk vele. Négyszer próbálkoztunk. Ez nagyon nehéz út volt, fizikailag és lelkileg is megviselt. Szomorú gyászfolyamatot éltem át minden egyes vetélés után… Egy ilyen veszteség után találkoztam Sipos Gézával, a Sámuel Alapítvány elnökével, aki az örökbefogadásra biztatott. Hajlította is az Úr a szívemet efelé, de féltem attól, hogy nem fogom úgy szeretni a befogadott kisgyermeket, mint a fiaimat. Ha meg sem próbálod, honnan tudod? – hangzott felém az elgondolkodtató kérdés. Géza bácsi biztatására végül is 2019 januárjában belevágtunk. És kilenc hónap múlva a családunkba érkezett egy gyönyörű gyermek. Az én kislányom 2019. január 14-én született. Akkor, amikor elindultam az örökbefogadás útján, őt Isten már nekem adta. Persze akkor még nem tudtam, hogy fogunk találkozni. Egy kislányra vágytam, de akár testvérpárt is fogadtunk volna, úgy is, ha csak egyikük kislány. De nem bírtam várni, gyerekek között akartam lenni. Bekapcsolódtam önkéntesként a KEGYES (Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése) alapítvány munkájába. Már az első alkalommal – május volt –, amikor beléptem a munkácsi gyermekkórház infektológiai osztályára, megpillantottam ezt a kislányt a tizenöt között. Hihetetlenül pici volt, de a rácsos ágyból két hatalmas szem nézett rám, s tudtam: ő az enyém. Én fürdettem meg, majd megetettem és az ölemben elaludt. Bár fürdetéskor észrevettem, mennyire elhanyagolt, a karomban tartva gyönyörűnek és tökéletesnek láttam, és tudtam, hogy az enyém. Otthon persze a férjem figyelmeztetett, ne éljem bele magam, hisz semmit nem tudunk róla, egyáltalán örökbefogadható-e. Rögtön hívtam Géza bácsit, nézzen utána. Megtudtuk, hogy örökbefogadható, de előttem sokan várnak már a sorban… Isten most is csodálatosan működött. A kislány kanyarós lett. Mi állandóan imádkoztunk érte, hisz ez súlyos betegség. Kiütésekkel is jár, úgyhogy a sorban előttünk állók nemet mondtak a sebekkel teli babára… Szeptember közepén hazavihettük. A kórházban partit szervezett a KEGYES neki, fotókat készítettünk, hogy legyenek majd emlékei. Az orvosok, ápolók együtt ünnepeltek velünk, számukra is új volt, hogy jön egy lelkészházaspár, és örökbe fogadnak a kórházból egy elhagyott kisgyereket.
- A kislányuk tudja, hogy örökbe fogadták?
- Igen. Rendszeresen jártunk vissza a kórházba orvosi kezelésre, megmutattuk neki a kiságyát, tudja honnan hoztuk el. Az érettségi szintjének megfelelően mindig beszélgetünk vele erről. Esténként meséltem neki, leginkább saját történeteket mondtam, s ő sokszor kéri: anya, azt mondd el, hogy jött Julcsika hozzátok. Olyankor elővesszük a fényképeket is, és ő boldogan mondja: olyan jó, hogy engem választottatok, hogy van családom! Naponta többször is elmondja, mennyire szeret. És nekünk is az egész életünket megváltoztatta. Ötvenéves kor környékén számomra ez egy újjászületés. Úgy érzem magam, mint aki megfiatalodott, aki új esélyt kapott. Nagyon megváltoztatta az életemet, a szolgálatomat, az emberekkel való kapcsolatomat. Minden téren hatással volt ránk… És minden félelmem elmúlt: ugyanazt éreztem a kórházban, amikor megláttam, mint mikor először öleltem meg születésük után a fiaimat. És sok örökbefogadó szülővel beszéltem, akik szintén ezt mondják: megvolt az „ez az én gyermekem” érzésük…
- Hogy fogadták a fiúk?
- Ők tíz éven át imádkoztak kistestvérért. Amikor Julianna megérkezett, a nagyfiunk már gimnazista volt, de boldogan hordozta a lakásban, mesélt neki. A kisebbik fiunk egy kicsit tartózkodóbb, de ő is nagyon szereti.
- Egyszerre lelkésznek, lelkészfeleségnek és édesanyának lenni nem mindig könnyű. Hogy lehet ezt összeegyeztetni?
- Nem mindig könnyű, de kiváltságos helyzetben vagyok, hisz a férjem is lelkész, így ha én a gyerekek betegsége miatt otthon maradtam, semmilyen szolgálat nem maradt el. Talán az az időszak volt nehéz, amikor egy időre a női lelkészekről levették a palástot és megkérdőjelezték az elhívásunkat. De Isten ezt is olyan szépen elrendezte: akkor én épp gyesen voltam, így nem rázott meg olyan nagyon. Persze elszomorított. De akkor sem estem ki soha a szolgálatból, hisz hol bibliaórát, tartottam, hol női, vagy éppen baba-mama kört vezettem, s ha lelkigondozásra jött valaki, nem mondhattam nemet. Meg a gyülekezet sem hívott mást, ha éppen a férjemet kellett helyettesíteni. Palásttal vagy palást nélkül, de lelkész vagyok, mert Isten elhívott és odaállított…
- A parókia falai üvegből vannak, mondják.
- Ez engem soha nem zavart. Mi a parókia hátsó részét használjuk, a gyerek- és hálószobák az emeleten vannak, a konyha lent. Volt, hogy mire leértem a felsíró gyerektől, valaki már kavarta az ott hagyott lecsót, nehogy leégjen. Nem sértődhettem meg, hogy kopogtatás nélkül bejött. Meg különben is nyitottnak kell lenni egy lelkészlakás ajtajának. Faluhelyen nem úgy van ám, hogy valaki bejelentkezik lelkigondozásra! Betoppan néhány tojással, friss gyümölccsel, leülünk a kis konyhámban, s míg kávézgatunk, elmondja, ami a szívét nyomja, elbeszélgetünk, igét olvasunk… Ez számukra is jó, meg nekem is, hogy bizalmukba fogadnak. Én nem bánom, hogy „üvegből van a parókia fala”. Persze vannak időszakok – esti fürdetés, családi ünnepek –, amikor bezárkózunk, hisz nekünk is szükségünk van a bensőséges együttlétre. Egyébként nagyon szeretem, hogy jönnek és keresnek, mert mi lenne, ha nem jönnének?!
- Hogyan látja a gyülekezet jelenét, miért imádkozik?
- A háború mindent megváltoztatott. Nagyon nagy szomorúság, hogy akiket neveltünk, akikkel táboroztunk, akikért mindent bevállaltunk, azok mind elmentek, szétfutottak a nagyvilágban. Elmentek presbitereink, gondnokaink… A templomban a férfiak helye szinte üres… Ez szerintem minden lelkész életében egy gyászfolyamat… Akik megmaradtunk, idősebbek, betegek, néhány nagycsaládos – hála legyen értük –, velük próbáljuk újraéleszteni a gyülekezetet. Az alkalmainkat – istentiszteletek, bibliaóra, családi kör, ifi – ugyanúgy megtartjuk, mint régen, csak jóval kevesebben vagyunk… De nem csüggedhetünk. Hisz azt mondta az Úr: „békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek” (Jer 29, 11). Én ebbe kapaszkodok. Imádkozok azért, hogy mihamarabb véget érjen a háború, hogy akik megmaradtak, meg is maradjanak, s akik haza szeretnének jönni, azoknak legyen hová hazajönni.
- Úgy legyen!
Marton Erzsébet
Névjegy:
Gál Irén 1975. február 16-án született Mezőváriban. A helyi általános iskola elvégzése után a munkácsi tanítóképző ének-zene szakán folytatta tovább tanulmányait. A vári gyülekezetben és a szolyvai ukránok körében hétvégeken végzett szolgálata, illetve a Nagydobronyi Református Líceumban eltöltött két évnyi nevelőtanári munka után 1997-ben felvételt nyert a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karára. Itt ismerte meg a férjét, Páll Lászlót, akivel 2001-ben kötöttek házasságot. 2002-től szolgálnak lelkészként Beregrákos és Kajdanó református gyülekezeteiben.
László fiuk, szülei nyomdokába lépve, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán tanul, Márton pedig az ELTE Informatikai Karán. Kislányukat, Juliannát nemrégiben sikerült hivatalosan is örökbe fogadniuk.
