„Lakozzék a Krisztus hit által a ti szívetekben”
A lelkész a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért. Felelősségteljes hivatása mellett férj/feleség, édesapa/édesanya is. Cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, példaként szolgál a híveknek. Lelkészbemutató sorozatunkban ezúttal a zápszonyi születésű Dávid Árpád lelkészt mutatjuk be, akinek életútja is bizonyítja, hogy nem az számít, honnan indultunk, hanem hogy hová tartunk, mi a célunk. S ha igent mondtunk Isten elhívásának, ha komolyan vesszük küldetésünket, akkor nem csábíthat el a világ…
- Gyermekkorában milyen kapcsolata volt Istennel, az egyházzal, hogyan döntött a lelkészi hivatás mellett?
- A környezetemben, anno, senki nem gondolta volna, hogy én valaha is lelkész leszek. Ebben közrejátszott a családi háttér is: édesapám párttitkár volt. És bár ő ugyan a maga módján istenfélő volt – a szüleimnek volt egyházi esküvőjük, engem és a testvéremet is megkereszteltek –, viszont mi soha nem jártunk templomba. Abban a világban nem lehetett. Kisiskolás koromban az iskolai ebédlőbe egy óriási Lenin-idézetes fal és a templom mellett mentünk el. Míg az elsőről sokat hallottam, az utóbbiról viszont soha senki nem mondott semmit. Egyszer én kérdeztem rá: mi ez az épület?…
Nagyon szeretek olvasni, már akkor is sokat olvastam. Bár volt az anyukámnak egy Újszövetsége, de nem foglalkoztam vele. Később aztán hallottam a Bibliáról, és érdeklődni kezdtem, szerettem volna elolvasni a Szentírást. Nagymamámnak, aki szemben lakott velünk, volt egy Bibliája. Kölcsönkértem tőle, de félve adta ide, azt mondta, hogy fiam, hát úgy vidd haza, hogy ne lássa senki…
Nagy lendülettel bele is kezdtem az olvasásába, de abbahagytam a szent sátornál, Mózes második könyvénél, mert az nekem nagyon unalmas volt. Aztán kaptam egy katolikus gyerekbibliát, és azt kezdtem el olvasni. Nem sokkal később Barabásba hoztak rengeteg egyházi könyvet, így segítve a hataron túliakat. Akkor onnan édesanyám hozott egy táska könyvet. Úgy megörültem neki! Volt benne református Biblia és Gyerekbiblia is, és azt is elolvastam. Akkor egészen másképpen láttam mindent. - Ez már a rendszerváltás időszaka. Abban az időben ismét lehetővé vált a konfirmáció…
- Nyolcadikosok voltunk. Az osztálytársaim el is kezdtek járni a konfirmáció-oktatásra, s több mint 30-an tettek akkor hitvallást. Én azon az éven kimaradtam ebből. A következő évben aztán én is lekonfirmáltam. Templomba is jártam. S egyre többet forgattam a Bibliát, egyházi irodalmat olvastam.
- És közelgett a pályaválasztás ideje…
- A középiskolát azzal az elhatározással kezdtem meg, hogy pedagógus szeretnék lenni. Egyszer édesanyám a templomból hazajövet mondta: kihirdette a tiszteletes, hogy lehet jelentkezni a teológiára. Nagyon elgondolkoztam rajta, bár korábban, mikor mondták az ismerős nénik, hogy milyen jó pap lenne belőlem, én tiltakoztam ellene. És aztán egyszer csak belső döntés született ebből. Ezt a teológiai előkészítőre jelentkezve, amikor meg kellett fogalmazni, miért készülök a lelkészi hivatásra, le is írtam.
A tiszteletes egy vonalas füzet lapjára írt, gyermekkézírással papírra vetett fogalmazást ad át. Ez olvasható benne: „Régebben céltalan életet éltem. Nem tudtam, miért élek, és élek-e egyáltalán. Bűnös volt körülöttem minden, akárcsak én. Egy napon Isten Szent Lelke ráébresztett a valóságra. Kezdtem megérteni az ő akaratát velem szemben. Nem volt erőm szembeszállni vele, mint Jónásnak. Egy ige is rám talált, mint ahogy ő is énrám. Az ő igéje, melyet nekem, a bűnösnek küldött: „Hogy lakozzék a Krisztus hit által a ti szívetekben” (Ef 3, 17). Éreztem, hogy csupán ez a hivatás, amely számomra rendeltetett. Itt találom meg életem értelmét: segíteni a bűnösökön, megmutatva az Úr csodáit. A hitet Krisztus eljövetelében és a feltámadásban…”
Úgy éreztem, ez az ige hozzám, nekem szól – folytatja beszélgetőtársam. – És akkor mondtam anyukámnak, hogy nagyon szeretném megpróbálni a teológiát. Ő felhívta a figyelmemet arra, hogy egy lelkésznek nincsen vasárnapja, nincsen ünnepnapja, ez egy ilyen szolgálat. Ennek tudatában, elköteleződést érezve jelentkeztem az egyéves előkészítőre Beregszászba. Havonta voltak a foglalkozások. Gulácsy Lajos, Oroszi Pál lelkészek, Forgon Pali bácsi, akkori püspök úr voltak a tanáraink. Egy év felkészítés után került sor a meghallgatásra. Három-három ember mehetett Budapestre, Debrecenbe és Sárospatakra. Én Budapestre kerültem, s annak ellenére, hogy félénk gyerek lévén addig szinte a faluból sem mozdultam ki, igen jól éreztem magam a fővárosban.
Aztán jött a próba. Egy középfokú és egy alapfokú nyelvvizsga kellett a diploma kézhezvételéhez. Az egyiknek elfogadták még az oroszt, de kellett volna még egy világnyelv. A teológián a héber, a görög meg a latin mellett még egy nyelv megtanulása nehezen ment volna, így úgy gondoltam, hogy a harmadik év végén egy évre elmegyek Angliába, és megtanulom ezt a nyelvet, szerzek egy középfokú nyelvvizsgát, mert másképpen nem lesz diplomám. És akkor – ez is az Isten gondviselése volt – az egyik szobatársam barátnője, aki korábban Angliában, Hastingsben töltött egy évet önkéntesként, ajánlotta, próbáljam meg. Belevágtam. Hatan voltunk akkor ott önkéntesek egy olyan ifjúsági központban, mint a balazséri. Gyerekeket táboroztattunk, programokat szerveztük, de a konyhán is segédkeztünk, s ha kellett, takarítottunk… Nagyon nagy élmény volt a munka is, meg hogy megtanultam angolul, megírtam két alapvizsga dolgozatot a teológiára és sikerült a nyelvvizsgát is letennem. Így sikeresen zártam le a teológiai tanulmányaimat. 
- A teológia befejeztével hazakerült.
- Eredetileg Salánkra helyeztek ki, de Lajos Mihály lelkipásztor nem kért segédlelkészt. Horkay László volt akkor a püspök, s mivel az a lelkész, akit ő várt volna, még nem jött haza, így hívott engem Nagydobronyba. Örömmel mondtam igent, hisz ott, a gyermekotthonban már voltam korábban önkéntes diakóniai gyakorlaton. Na, az is nagyon nagy élmény volt! Még emlékszem, volt egyszer egy teológus kiszállás Csongoron. Sanyi bácsi (Pocsai Sándor, a szerk.) egyik nap azt mondja: „Fiúk, reggel valaki elmehetne megtartani Nagydobronyban az áhítatot!”. Jelentkeztem. Akkor figyelmeztettek, hogy a Nagydobronyban nincs ám énekeskönyv, ott diktálás van! Én vittem magammal vagy tíz énekeskönyvet, gondolván, egy reggeli áhítaton csak néhányan lesznek. Hát 150-en jöttek el! Volt bennem némi félsz, nem mondom. Bár egy kis tapasztalatra ugyan már korábban szert tettem, mert amikor a lelkészünk, Mező Miklós megtudta, hogy jelentkezem a teológiára, bevont a hétközi szolgálatokba, a gyermekmunkába, hitoktatásba, később pedig teológiai hallgatóként is megbízott különböző szolgálatokkal. S ennek bizony igen jó hasznát vettem…
Nos, ilyen előzmények után kerültem végül is Nagydobronyba, amikor Laci bácsinak nem volt segédlelkésze. Meg Tiszaújfalut is megkaptam, ahonnan Mészáros Zoltán akkori segédlelkész – aki évfolyamtársam is volt – kilenc hónapra Németországba utazott. Így Tiszaújfaluba lettem kihelyezve, de mellette püspöki segédlelkész is voltam. Ez igazából azt jelentette, hogy ott voltam a tiszaújfalui gyülekezetben, de mellette, amikor kellett, Nagydobronyban, Szernyén vagy éppen Szolyván – ez a három gyülekezet volt a püspök úré – hirdettem az igét. Meg aztán ott volt a gyermekotthon is, ahová visszahívtak. Ott minden csütörtökön voltak hittanóráim. Emellett Fodor Gusztáv lelkésztársam, barátom is megkért, segítsek neki a Szürtében akkoriban indult Dorcas segélyszervezet munkájában. Az az év szeptembertől májusig igen mozgalmas volt számomra. De szerettem. Közben hazajött Mészáros Zoltán a tiszaújfalui gyülekezetbe, én meg a Dorcasba kaptam kinevezést, és aztán rám bízták az Ung megyei nyári táborok szervezését, ami eredetileg Csongoron volt, de aztán ott a szenvedélybetegeket mentő misszió kapott helyet, a tábor pedig Szolyvára került. Szeptemberben megüresedett a Nagydobronyi Református Líceumban a Biblia-tanári állás, amire felkértek, s elvállaltam. Közben a cigány misszióba is bekerültem… - Igencsak mozgalmasan kezdődött a lelkészi szolgálata, sok mindenbe belekóstolt.
- Valóban. Egyébként hiányolom is, hogy a mai friss lelkészek nem próbálhatják ki magukat különféle szolgálati területeken. Ez kitárja az ember előtt a lehetőségeket, s kipróbálhatja magát.
- Dávid Árpád nem csupán idehaza próbálta ki magát különböző szolgálatokban, de Angliában és Amerikában is…
Dobronyban dolgoztam, amikor az Amerikában élő Szilágyi István, a SARA Alapítvány vezetője hívott egy fél évre hozzájuk. Korábban Körözsi Sándor lelkipásztor volt ott szolgálattevő, de Horkay László engem kért fel utána az ottani szolgálatra. 2001-ben aztán el is utaztam Amerikába. Ohióban az akroni gyülekezetbe, a Lorántffy Zsuzsanna öregek otthonába kerültem. A fél évből végül is kilenc hónap lett, és májusban jöttem haza. A líceumban addigra betöltötték az osztályfőnöki állásomat, meg új lelkész is érkezett Nagydobronyba, úgyhogy Szolyvára helyeztek ki szórványlelkésznek, de a líceumban is dolgoztam tovább mint bibliaismeret tanár és fiúnevelő. - Közben megismerkedett a feleségével…
- 2003. május 9. A győzelem napja. Szünnap. De azért a gimisek ott voltak a kollégiumban – egy napra nem utazott haza senki –, hát kimentünk az erdőre szalonnasütésre. Amikor hazafelé utaztam, két lány stoppolt a gimnázium előtt. Felvettem őket. Az egyikük Nórika volt, aki akkor Ungváron tanult és hazafelé tartott Beregsomba. Szóba elegyedtünk, s megtudtam, hogy kántorizál a gyülekezetében. Nagyon megtetszett nekem. Én meg mindig egy jó hangú társért, kántorért imádkoztam. Egy hét múlva aztán elmentem és elhívtam egy ifjúsági csendesnapra Beregszászba, aztán pedig elkezdtem hozzá udvarolni… 2004. június 19-én aztán össze is házasodtunk. És hát akkor már ketten voltunk, de gyülekezetem még nem volt…
- Hol lakott?
- Hazaköltöztem a szüleimhez, Zápszonyba. Aztán kértem az egyházkerület vezetőit, hogy helyezzenek a Beregi Egyházmegyébe, de az akkori esperes elutasította kérelmemet. Istennek is van humora: most meg ott vagyok Mezőgecsében, ahol az esperes szolgált… De előbb Asztélyba kerültem, ugyanis Taracközi Ferenc beregszászi lelkipásztor szerette volna akkor már leadni az asztélyi gyülekezetet. Ott egy istentiszteleten bemutatkoztam, meghallgattak és meghívtak… Mellette besegítettem a Diakóniai Központban is, és püspöki titkár is voltam, meg a zsinat jegyzői teendőit is elláttam. Amikor jött a szakadás, Nagybereg lelkész nélkül maradt. Megkeresett a gondnok és a felesége, vállaljam el a gyülekezetet, így 2005 májusától szeptemberig nagyberegi lelkész is voltam. Aztán szeptembertől, amikor Kopasz Gyula lemondott, Gecsében is helyettesítettem. Később Szántó János esperes Mezőgecsébe helyezett át, így odaköltöztünk, s azóta is ott élünk, de Tiszacsomán, illetve Nagybaktán is szolgálok.
- Közben bővült a család…
- Elsőszülött lányunk, Leonóra még Zápszonyban született, de már Asztélyban kereszteltük 2005-ben. Szilárd születésekor, 2010-ben már Gecsében laktunk, és 2017-ben Gábriel is ott született.
- Hogy fogadták Gecsében, milyen állapotban volt a szakadás után a gyülekezet?
- Nem volt könnyű, mert a lelkész a szakadás után is ott maradt a községben, és az addig aktív mag is kivált. De az Úr csodálatosan kipótolta az űrt. Azok az emberek, akik addig nem voltak a körben, ők lettek aktívabbak a gyülekezetben. Nagyon nagy segítőkészséget tapasztaltam. A háború utáni ébredés időszaka a gecsei gyülekezetre nagy hatással volt, s bár mára a lelkesedés egy kicsit alábbhagyott, a mai napig érződik a hatása.
Eleinte csupán Asztélyból jártam ki Gecsébe szolgálni. Sokat beszélgettünk a gyülekezeti tagokkal. Igényelték. Meghívtak ebédre. Én nem akartam senkinél zavarni, szabadkoztam, de ők őszintén ragaszkodtak hozzá. Végül is jólesett a figyelmességük. Az előző lelkész előttem minden évben végig látogatta a gyülekezet tagjait. Ezt én is folytattam, aminek igen pozitív hatása volt. Vannak, akik egy ilyen beszélgetés után kaptak vágyat a szívükbe, hogy eljöjjenek a templomba, vagy hogy jobban tanulmányozzák a Szentírást, még inkább megismerjék az Urat. Nagyon jó érzés megtapasztalni, hogy Isten munkálkodik. Ha ilyen ébredéseket tapasztalunk, láthatjuk, hogy a Szentlélek jelen van, s működik a gyülekezet. - Isten úgy rendezte, hogy nem csak házastársat, de munkatársat is talált a feleségében.
- Hálás is vagyok ezért nagyon az Úrnak, hogy meghallgatta imáimat. A feleségem – aki kántor és énekkar- meg asszonykörvezető is – nagyon sokat segít a gyülekezetépítésben.
- A lelkész éppen akkor a legelfoglaltabb, amikor mások szabadok, ünnepelnek… Hogy fogadta ezt a család?
- Mi valahogy pozitívan álltunk hozzá. Ünnepekben is örömmel fogadtunk legátust, bár ez egy kicsit felborította a család ünnepét, jó utólag visszaemlékezni rájuk. Emlékszem, tanulmányaim alatt számomra is nagy élmény volt ez a szolgálat. És egy teológusnak nagy segítséget jelent az az összeg is, amit ezért kap a gyülekezettől. Nálunk az ünnep másnapjának perselypénze a legátusé. Volt, hogy haza is vittük a legátust, s aztán látogattuk meg a szüleinket, mert, ugye, ők is vártak bennünket, és az unokákat.
- A lelkész nem csak a szószéken lelkész, s a lelkészcsalád élete is „kirakatban” van…
- Igen. A teológián Herceg Pál biblia teológiai professzorom mondta, hogy a parókia falai üvegből vannak. Én ezzel mindig egy kicsit vitatkoztam… A gecsei gyülekezet tisztelettudó módon kicsit távolságtartó. Én egyébként szeretem, ha jönnek, persze meg kell legyen a lelkésznek, a családnak is a csendessége. Ugyanakkor megtalálható kell legyen a tagok számára a lelkész. Persze megszólítható is legyen, és rajta keresztül aztán az Isten munkálkodik a gyülekezetben, de nemcsak az istentisztelet ideje alatt, hanem azon kívül is. Megint Herceg Pali bácsit említem, aki elmondta, hogy egyszer vitatkoztak, hogy meddig lelkész a lelkész. Végül is arra a döntésre jutottak, hogy nincs olyan, hogy valaki nem lelkész, hanem 24 órán keresztül azok vagyunk. Amikor jönnek, akkor rá kell érni, meg kell hallgatni és segíteni kell.
- Valahol példakép is kell legyen a lelkész, és az egész családjának az élete.
- Így van, tehát azt mindig előbb észreveszik, ha a lelkészcsalád nem úgy viselkedik, ahogy kellene, ha a gyerekek nem úgy viselkednek, nem úgy szólnak. Mi jó helyzetben vagyunk, mert minden gyerekünk rendes, türelmes, csendes, illedelmes. És mi is türelmesek vagyunk egymáshoz.
- Mit tart a lelkész legfontosabb feladatának? Van-e esetleg lelkészpéldaképe?
- A lelkész legfontosabb feladata – a gecsei szószékre is ez van kiírva –, hogy „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett” (ApCsel 20, 28). Tiszta igével „legeltetni” Isten elhívott, megváltott gyermekeit, s megkeresni az eltévedt juhokat is, azokat is, akik még távol vannak Istentől, a gyülekezettől. Ezért is volt jó a családlátogatás – a Covid ezt a szolgálatot megfékezte, sajnos. Bár nem mindig volt sikeres, de megnyugtatta az én lelkemet, hogy azért meghívtuk, várjuk, szeretnénk, hogy jöjjön.
Van-e lelkészpéldaképem? Én Budapesten sokat jártam a pasaréti gyülekezetbe, Cseri Kálmán igehirdetéseit nagyon szerettem, jártam ifjúságira is ott. És sokat tanultam és tanulok ma is Joó Sándor prédikációiból. Végh Tamás bácsi prédikációit (volt fasori és fóti lelkipásztor) is szoktam olvasni. Vele részt vehettem a tahi lelkészheteken, de ma sajnos csak levelezünk. Jó az igei látása és mindig tanulok tőle valamit. 
- Hogy látja most az egyház életét, és milyen jövőt vizionál?
- Sem túlságosan pesszimista, sem abszolút optimista nem vagyok. Azt szoktam mondani, hogy nekünk nem lesz nyugdíjunk. Nem azért, mert nem lesz nyugdíjfizetés, hanem azért, mert nem mehetünk nyugdíjba, hiszen nem lesz, aki a helyünkre jöjjön. Van egy olyan érzésem, hogy a gyülekezetek életében itt változás lesz. Hamarosan. Vagy már el is kezdődött. Akár azzal, hogy elmennek, elmenekülnek sokan. S hogy a lelki közösség milyen formában fog megmaradni, azt én nem tudom jelenleg. De tudom, hogy lehetnek csodák. Az, ami a nyugaton megy, ez az elistentelenedés, elvilágiasodás, meg ezek a különböző liberális mozgalmak azt fogják előidézni, hogy ide fognak visszajönni mindazok, akik elmentek. Én ezt a lehetőséget is látom. Meg egy kicsit azt is, hogy lehet, átformálódik a gyülekezet, lehet, hogy nem (csak) magyaroknak kell majd tartani az istentiszteleteket… Nem tudom, de hogy változások lesznek, az biztos, és erre fel kell készülni. Lelkileg is, meg lépéseket is kell tenni.
Nem tudom konkrétan egyébként, hogy mi az, ami jó irányba vinné a Magyar Református Egyházat, ahol már szintén jelen van az elvilágiasodás, de még mindig a „legjobbak” között van a nyugati világban, akár az igei látás, akár az Istenhez való ragaszkodás, akár szolgálattevők helytállása terén. Bár hozzánk is begyűrűzik az elvilágiasodás, ami engem rettenetesen zavar. Most leginkább az, hogy a gyülekezeti csendesnapjaink falunappá degradálódnak, hogy lassan nincs különbség az egyházi és a világi rendezvények között. És ez mindegyik egyházra vonatkozik. A neve megvan, de a tartalma már nincs ott. Az én jövőképemben valahol külön választódik a profán meg az egyházi, és ezzel, ha komolyan vennénk meg is oldódna nagyon sok probléma az egyházban. Akkor nem kellene vitatkozni azon, hogy kit kereszteljünk meg, kit konfirmáljunk le, kiket adjunk össze, kiket temessünk el… Az egyháznak stabilan kell állni a maga helyén, és valóban nyitott ajtóval, előfeltételek nélkül fogadni azokat, akik jönnek, de aki jön, az vegye komolyan, hogy ennek vannak bizonyos következményei.
Hogy milyen jövőért imádkozom? Elsősorban egy békés jövőért. De ehhez is először belül kell, hogy változzanak a dolgok. Tehát az emberi szívnek kellene változni, az emberi kapcsolatoknak, és akkor lesz béke. - Ön sokat utazott a nagyvilágban. Nem tervezte, nem gondoltak arra, hogy külföldön éljenek?
- Jól éreztem mindenütt magam, ahová elutaztam, s ma is elképzelem, hogy szép vidékekre utazok, de tudom: nekem egy hét, tíz nap bőven elég. Nehezen tudnám megszokni külföldön az életet. A teológia után is lett volna lehetőségem Magyarországon maradni, de én haza kaptam elhívást az Úrtól. Amerikában is nagyon marasztaltak, mert oda is kellett volna a magyar lelkész, de én haza akartam jönni. Isten is úgy munkálkodott, hogy az a kép, amit ott láttam, az számomra negatív volt. Én itt vagyok otthon. És ahol otthon érzi magát az ember, ahová elhívást kap, ott szívesen szolgál. És én is így éreztem, meg a feleségem is. Így aztán, amikor itt mindenki pakolózott a háború kitörésekor, nekünk ez eszünkbe sem jutott. És ez valahogy soha nem is volt kérdés egyikünknek sem. Mi itt vagyunk otthon, és itt igyekszünk szolgálni az Urat, pásztorolni a ránk bízott nyájat.
Marton Erzsébet
Névjegy:
Dávid Árpád 1976. június 18-án született Zápszonyban. A helyi általános iskola elvégzése után a Kaszonyi Középiskolában érettségizett. Egy év beregszászi előkészítő után 1993-ban nyert felvételt a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karára, ahol 1999-ben szerzett lelkészi diplomát. A teológia befejeztével hazatért Kárpátaljára. Jelenleg Mezőgecsében él és szolgál, illetve a tiszacsomai és nagybaktai református gyülekezeteket is pasztorálja, valamint a Nagyberegi Református Líceum vallástanára és zsinati jegyző. Nős, felesége Dávid Kovács Nóra kántor, kórusvezető, ének-zene tanár, hitoktató. Isten három gyermekkel áldotta meg házasságukat: Leonóra szeptemberben lesz 19 éves, és a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola harmadéves angolszakos hallgatója. A 14 éves Szilárd a Nagyberegi Református Líceum 9. osztályos tanulója, a 7 éves Gábriel pedig a helyi iskola második osztályos tanulója.
