Beszélgetés Cseresznye Albert hetyeni lelkésszel

Megelégedéssel élni

A lelkész – amellett, hogy a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért – felelősségteljes hivatása mellett legtöbb esetben férj/feleség, édesapa/édesanya is. Cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, példaként szolgál a híveknek. Lelkészbemutató sorozatunkban azúttal a salánki születésű Cseresznye Albert hetyeni lelkésszel beszélgetünk, akit a focipályáról, az esztergapadtól hívott el Jézus, s aki ma a gyülekezet pasztorálásán kívül – feleségével együtt – a legelesettebbek, a fogyatékkal élő gyerekek Jézushoz vezetését is felvállalta…

• Beszélgetésünk elején menjünk vissza egy kicsit az időben, gyermek- és ifjúkorára. Milyen kötődése volt az egyházhoz, hithez, Istenhez?
• Istenfélő családba születtem. Számomra meghatározó volt, hogy vasárnap, ünnepnapokon a család együtt ment a templomba. Különösen nagy hatással voltak rám a nagymamáim. Szüleim mindketten nagycsaládba születtek, így a nagymamáknál a népes család gyermekei gyakran voltunk együtt. Mamáék leggyakrabban bibliai történeteket meséltek nekünk. Ezek magukkal ragadtak bennünket, József története különösképpen megmaradt bennem. Mondhatom, hogy gyermekkorom hittel teli közegben telt. Konfirmációkor a János 3,16 igét kaptam: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Akkor nem igazán fogott ez meg, nem értettem igazából, mit üzen nekem. Aztán a konfirmáció után számomra is lehetőség volt Tiszanagyfaluban részt venni egy ifjúsági táborban. Ez hatalmas élmény volt. Bár eleinte legtöbbünk számára szokatlan volt a sok áhítat, előadás, evangelizáció, de a harmadik napon már egyre inkább megragadta figyelmünk Isten igéje, vágyakozva az igehallgatásra kezdtük megérteni, amit hallunk. Idősebb Zimányi Józsefnek volt egy igei szolgálata, s pont a János 3,16 alapján. Akkor érttette meg velem Isten, hogy abban a világban, amelyet úgy szeretett, hogy Fiát adta érte, én is benne vagyok, Jézus által nekem is örök életem van, ha hiszek. Akkor mintha csak nekem szólt volna az ige. Ott született meg szívemben az elhatározás, hogy Jézust akarom követni.
• Egy-egy táborban sok fiatalban megszületik az elhatározás, de aztán, ha nincs támogató közeg, ez könnyen elfelejtődik…
• Az Úr a megfelelő közösségről is gondoskodott. Arra indított, hogy hazatérésünk után ifjúságit (szövetségit) alapítsunk. Mivel Salánkról akkor csak egyedül voltam, így Feketepatakra jártam a szövire. Ez nem volt számomra idegen közeg, hisz anyai nagymamám ott élt családjával, s velük gyakran jártam ott is templomba. Szövetségi órára oda jártam egy ideig. Akár esett, akár fújt, mentem, mert bennem hatalmas vágy volt, hogy oda menjek, ahol tudom, hogy találkozhatok Jézussal.
• Megváltozott az élete…
• Még a foci is háttérbe szorult az életemben, pedig akkor Salánkon magas színvonalon játszott a csapat, Kárpátalján a felső ligában. Viszont általában vasárnap kellett utazni a meccsekre, akár Rahóra is, és bizony sokszor már délelőtt el kellett indulni. Akkor, amikor az istentisztelet kezdődött. Ha nem ütközött a meccs és az istentisztelet időpontja, néha még el-elmentem játszani, de már nem ugyanaz volt, mint korábban. Ez próbatétel is volt számomra, és Jézus mellett döntöttem. A focit szerettem én továbbra is, de jobban szerettem Jézust. Megváltozott az értékrendem. Igaz, ezt erős tusakodás kísérte. Mert az újember születésével az ó-ember nem szűnik meg teljesen, szeretne újra trónra kerülni. Hálás vagyok az Úr Jézusnak, hogy megtartott.
• Aztán szülőfalujában is sikerült „szövit” létrehozni…
• A következő évben több helyi fiatalnak is lehetősége volt, hogy részt vegyen ifjúsági héten, és akkor már Salánkon is megalakítottuk az ifjúságit. Elindult egy ébredési folyamat a fiatalok körében és a fiatalok által. Több alkalmat is szerveztünk, részt vettünk a diakóniai munkában. Perselypénzt gyűjtöttünk az ifivel – a kilencvenes évek elejéről van szó, amikor senkinek sem volt könnyű a megélhetés –, s abból karácsonyi ajándékot vettünk a rászorulóknak, amit kantálással egybekötve adtunk át. Ezzel nemcsak nekik szereztünk örömet, de mi is átéltük az ige igazságát, hogy jobb adni, mint kapni, így minket is öröm töltött be, mert Isten hasznos eszközei lehettünk…
• Mikor és hogyan született meg a döntés, hogy lelkész lesz?
• Én, ugye, eredetileg focista szerettem volna lenni. A szüleim nem igazán rajongtak az ötletért, tisztességes szakmát szerettek volna a fiuknak, így azt mondtam: jó, akkor asztalos leszek. Érettségi és pályaválasztás előtt álltunk, amikor Lajos Mihály esperes úr hirdette, hogy lehet jelentkezni teológiai előkészítőbe. Többen is noszogattak, hogy jelentkezzek, de én bizonytalan voltam és féltem, mert nem éreztem magam alkalmasnak erre a hivatásra. Elindult egy imaharc és tusakodás bennem. Amikor másodszor is hirdette a lelkész, akkor éppen a Józsué könyvének első részét olvastuk, amiben Isten azt mondja, hogy „légy erős és bátor, ne félj és ne aggódj, mert én veled leszek mindenütt, ahová csak mész”. Úgy éreztem: ahogy Józsuét bátorította, ezzel bátorít engem is az Isten, hogy ebben a szolgálatban akar látni. S ezt több irányból is megerősítette. Jelentkeztem hát az előkészítőbe, onnan meg a felvételire. Akkor többen indultunk, mint amennyit a kvóta szerint Kárpátaljáról felvehettek volna. Én nem kerültem a felvételt nyertek közé, de ez akkor egyáltalán nem keserített el, mert tudtam, hogy Isten jól rendezi a dolgaimat. Nem okozott törést bennem, nem merült fel bennem a kérdés, hogy Uram, valóban itt akarsz látni engem? Az az év még inkább megerősített. Folytattam a szolgálatot az ifjúság körében, végeztem a diakóniai munkát, aktívan részt vettem a gyülekezeti életben és dolgoztam, mert meg kellett élni. A kilencvenes évek eleje, mint említettük, nem volt könnyű. Nagyon szerettem fúrni, faragni, érzékem is volt hozzá, így esztergályoztam, könyvespolcot, függönytartót, tévéasztalt stb. készítettem, amit édesapámék Magyarországon értékesítettek. Úgy érzem, kellett az az egy év még, mielőtt teológiára megyek. Készített az Úr, sok minden letisztult, megérett bennem és a következő évben megkezdhettem tanulmányaimat a Sárospataki Református Teológián, ami meghatározó időszaka lett az életemnek.

• A teológia elvégzését követően hazajött és szolgálatba lépett. Azonnal Hetyenbe került?
• Igen, de ez sem volt ilyen egyszerű. A feleségem – aki szintén salánki – is abban az évben végzett a tanítóképzőben, s szerettük volna, ha ő is munkába áll szakmájában. Mivel a gyülekezeti kihelyezésem szeptember végén volt, feleségemnek pedig szeptember 1-től munkába kellett állni, végül is szülőfalunkban kapott állást. Természetesen, ha így alakult, akkor szerettünk volna a közelben szolgálni, ahonnan Erzsébet is könnyen eljuthatott volna Salánkra. Sajnos ez nem jött össze, mert Istennek más volt a terve. Hetyenbe helyeztek ki, így egy évig ő ingázott.
• Hogy fogadták a fiatal lelkészt, az ifjú házaspárt?
• Nagy szeretettel fogadtak, hisz a kis falunak a második világháború előtt volt utoljára ottlakó lelkésze. Természetes, hogy ötven év után örültek a változásnak. Ez lelkesedéssel töltötte el a gyülekezeti tagokat, sok-sok ötlet, kezdeményezés született. Igaz, az első időkben egy kis távolságtartást tapasztaltunk, ami nem csoda, hisz több generáció nőtt fel úgy, hogy nincs helyben lakó lelkészük, s nem tudták, hogy viszonyuljanak, hogy közeledjenek hozzánk. De ez idővel oldódott, amikor megtapasztalták, hogy feleségemmel keressük velük a közelebbi kapcsolatot, hogy a parókia ajtaja mindig mindenki előtt nyitott.
• Ötven évig nem volt helyi lelkész, parókia pedig volt – ez azt is jelzi, hogy vártak a lelkészre…
• Igen, az államtól visszakapott egyházi ingatlanban volt a templom szomszédságában a parókia, amit az évek folyamán a gyülekezettel együtt szépen felújítottunk, bővítettünk, terepet rendeztünk. Én és a feleségem is szeretjük a szépet, a rendezett környezetet, s ezért mi is tettünk. Úgy vélem, ha Isten megalkotta a világot, s azt mondta rá, ez szép, jó, akkor nekünk is kötelességünk azt védeni és lehetőségeinkhez mérten szépíteni. Fát, bokrot, szőlőt ültetni akkor is, ha nem tudjuk, kié lesz a gyümölcse. A gyülekezet lelki épülése mellett a környezetem szépítését is mindig fontos feladatnak tartottam.
• És ide érkeztek áldásként a gyerekek is…
• Isten kegyelméből három lányt és egy fiút kaptunk ajándékba, sorrendben Esztert, Erzsébetet, Albertet és Jázmint. A fiunk és a 11 éves legkisebb lányunk között tíz év a korkülönbség. Nagyon hálásak vagyunk, hogy miután a három nagy szinte egyszerre kirepült – Eszter orvosnak, Erzsébet gyógypedagógusnak tanul Debrecenben, Albert meg Nyíregyházán a testnevelésin – nem maradt üresen a fészek. Istennek nagy kegyelme ez.
• A lelkész nemcsak pap – aki épp ünnepnapokon a legelfoglaltabb –, de férj, apa is. Hogyan élte/éli ezt meg a család?
• És nemcsak az istentiszteletek, a különböző szolgálatok idején foglalt a lelkész, de azokra készülni is kell. És többféle közösségi munkát is végzünk a gyülekezetben. Én meg eddigi szolgálatom legnagyobb részében több gyülekezetben is szolgáltam egyidejűleg. Így aztán tényleg kevés idő jutott a családra, a gyerekeinkre. Sajnálom is, hogy nem tudtam elég időt velük tölteni, a gyermeknevelés nagy része a feleségemre hárult. Ami számára természetesen nem jelentett nehézséget, viszont én sok mindenből kimaradtam, s talán olykor ők is hiányolták a jelenlétemet. De mindig kerestem, kerestük az alkalmat, hogy közös programokat szervezzünk, kirándultunk, sátoroztunk, amikor csak együtt voltunk, csak a család. A gyerekek elfogadták, megértették ezt a helyzetet, és tudták, hogy lesz „mi időnk”.
• A felesége a szolgálatban is hűséges segítőtársa: együtt vezetik az „Élim” Hetyeni Református Fogyatékkal Élők Napközi Otthont. Hogy indult ez a szolgálat?
• A falu határában még a csehek építettek egy laktanyát, amit „a magyarok alatt” a község megvásárolt kántortanító lakásnak, de ebben a minőségében soha nem működött. Ám volt benne fiúk számára gyermekotthon, majd iskola, óvoda… 2007-ben egyházkerületi segítséggel visszavásároltuk az akkor már teljesen lelakott, tönkretett, magára hagyott épületet. Bár egy nyugati cég szívesen bérbe vette volna azt, azzal az ígérettel, hogy a gyülekezetnek nem lesznek anyagi gondjai, meg még munkahelyet is teremtenek a helyi lakosság számára, úgy gondoltuk, inkább használjuk arra, amire eleink is szánták: működjön benne gyermekotthon. Hittük, hogy Istennek is ez lenne a kedves, amit megáld. Zán Fábián Sándor püspök úr is mellénk állt, így egyházkerületi támogatással felújítottuk az épületet. Mivel Dobronyban már működött egy gyermekotthon lányok számára, ezt fogyatékkal élő fiúknak akartunk kialakítani. De amikor a környéken felmértük az igényeket, láttuk, hogy lányok is vannak, végül úgy döntöttünk: vegyes napközi otthont hozunk létre, hogy fejlesszük az addig sokszor rejtegetett gyermekeket, s tehermentesítsük az őket nevelő szülőket is. Feleségem pedagógusként, programigazgatóként én pedig intézményi lelkészként irányítjuk az intézményt, de mellettünk áll a presbitérium és a gyülekezet is, hisz sokirányú tevékenység folyik ott…
• Hogy érzi, a helyén van?
• Ha nem érezném jól magam a hetyeni gyülekezetben, akkor már nem lennék ott. Azt vallom, ha békétlenség lenne miattam, akkor megemelem a kalapom és tovább állok, mert nem akarom, hogy én legyek az akadály a gyülekezet számára az Isten országa előtt. A többi – akár a csonkapapi és kispapi, akár a zápszonyi – gyülekezetekben is, ahol szolgáltam, amikor láttam, hogy eljutottak arra a pontra, hogy tudnak saját lelkészt fogadni, akkor – természetesen Istentől imádságban elkérve – azt mondtam, hogy hívjanak meg valakit, mert az az egészséges, ha helyben lakó lelkészük lesz, úgy jobban tudnak növekedni. A gyülekezet nem az enyém, hanem Isten rám bízta egy időre. Nem egyszerű és könnyű mindig elfogadni, hogy véget ér egy-egy szolgálat az életünkben. Engem is csábítgattak nagyobb gyülekezetbe, de mindig elmondtam: számomra nem ez a mérvadó, hisz egy kis gyülekezetben ugyanolyan szükség van a lelkészre, mint egy nagyban. Sőt! Úgy vélem, hogy aki nem becsüli a keveset, a sokat sem érdemli… Én megköszöntem Istennek, hogy ezt a kicsit is rám bízta. Megelégedéssel élni – ez volt bennem mindig, és ez van bennem ma is. A nehéz helyzetekben mindig megtapasztaltuk, hogy az Úrnak gondja van reánk… Hogy velem mennyire elégedettek? Egy gyülekezetben emberekkel dolgozunk, többen szolgálunk együtt, természetesen vannak súrlódások, valakinek „bejövök”, valakinek nem, de én elsősorban Istennek akarok megfelelni. Októberben lesz 25 éve, hogy Hetyenben szolgálok, ami valahol azt is jelzi, hogy elfogadtak. S mi is szeretünk itt élni.
• Hogy látja most a gyülekezetét, a jövőt?
• Emberileg ebben a helyzetben nem valami fényes jövő rajzolódik ki. A háború miatt sokan elmentek, s nem biztos, hogy visszajönnek, ha már külföldön egzisztenciát teremtenek. Ám a mi gyülekezetünk a háborútól függetlenül is egy kiöregedő gyülekezet képét mutatta. Amikor idekerültünk, 675 volt a gyülekezet lélekszáma, most 300 körül vagyunk. És nem azért, mert olyan sokan elköltöztek. A nagy hiányt az elhalálozás és a születés közötti különbség adja: volt olyan év, hogy 12-15 temetés mellett három gyereket kereszteltünk, vagy csupán egy részesült a keresztség sákramentumában, de tíz gyülekezeti tag koporsója mellett kellett megállnunk… És húsz év alatt ez már mintegy 200 fő mínusz. Ez a probléma. Üresek az utcák. A fiatalság elment, kitolódott a házasságkötés korhatára, sok harmincévesnek még nincs gyermeke, valakinek még barátnője vagy barátja sincs… Ezért emberileg azt látom, hogy kiöregedő gyülekezetről és faluról van szó. Bármennyire szomorú ezt megélnünk, hiszem, hogy Istennek minden lehetséges, ő a halottnak vélt csontokat is fel tudja ruházni. A történelemben volt már ilyen időszak, amikor hullámvölgybe került a népünk. Én olyan jövőért imádkozom, amelyben Istennek a kegyelme, a terve megvalósul, s hogy adjon ébredést, minél többek életét érintse meg. Neki van hatalma mindenkor reformációt ébreszteni. Nekünk pedig helyt kell állni, ami ránk bízatott, el kell végeznünk, amit meg az Úristenre kell bízni, bízzuk rá. Panaszkodás helyett jobban kellene bíznunk Istenben és keresni az Ő akaratát, az Ő közelségét. Ahogy a Biblia is tanácsolja: „Keressétek előbb Istennek országát, s minden egyéb megadatik néktek. És ne aggódjatok a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.”

Marton Erzsébet

Névjegy:

Cseresznye Albert 1976. március 14-én született Salánkon. A Salánki Református Egyházközségben keresztelték, s ott is konfirmált. Általános és középiskolai tanulmányait a helyi középiskolában végezte. 1992–1993 között teológiai előkészítőbe járt Beregszászban. Teológiai tanulmányait a Sárospataki Református Teológiai Akadémián fejezte be 1999-ben.

Az évtől napjainkig a Hetyeni Református Egyházközség beiktatott lelkipásztora.

Cseresznye Albert az elmúlt 25 év alatt rövidebb-hosszabb ideig szolgált a kisbégányi, a nagybégányi, a csonkapapi, a kispapi és a zápszonyi gyülekezetekben is.

2012-től az „Élim” Hetyeni Református Fogyatékkal Élők Napközi Otthonának lelkész igazgatója.

Nős. Felesége, Erzsébet (szintén salánki születésű) tanítónő. Házasságukat a kegyelmes Isten négy gyermekkel áldotta meg: Eszter, Erzsébet, Albert és Jázmin.