Az Úrnak gondja van rá, hogy az ő népe ne fogyjon el
A lelkész mindenkor a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért. A lelkipásztor cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, példaként szolgál a híveknek. Úgy tartják, hogy a parókia falai üvegből vannak. Ez azt jelenti, hogy a lelkészcsalád élete az egész közösség előtt zajlik. Ami nem mindig könnyű. Ám aki ezt a nem könnyű, de igencsak nemes hivatást választja, pontosabban, aki meghallja és elfogadja Isten elhívását, annak ezt is fel kell vállalni.
A Beregi Református Egyházmegye honlapján indított sorozatunkban most kinyitjuk az ablakokat, és betekintést engedünk a lelkész életébe, hogy megismerjük az embert is. Ezúttal a Zápszonyban ottlakó lelkészként, illetve az Újbátyúban és Bakosban is szolgáló Orosz Zsolttal ismerkedhetnek meg, aki vallja: nem áldozat és lemondás az odaszánás, hanem öröm és megtiszteltetés, és Isten ott áld meg bennünket, ahol Ő akar látni.
- Meséljen a gyermekkoráról. Volt-e családi kötődése a templomhoz?
- Gyermekkorom óta kötődtem a templomhoz, a gyülekezethez. Szülőfalumban, Dercenben is jártam a szüleimmel a templomba, de legkorábban anyai nagyanyámmal mentem az istentiszteletekre Fornoson, aki a templommal szemben lakott. Ő sokat vigyázott rám, és vitt magával minden egyes alkalomra. A fornosi gyülekezethez tartozik az egyik első nagy gyermekkori felfedezésem: a templomban magyarul énekelnek! Ugyanis sokáig nem értettem, mit énekelnek a felnőttek, merthogy mindent erősen szótagoltak, és kisgyerekként nem sikerült azonnal összeraknom a szótagokat… És máig bennem van mindkét templom régi díszítése, merthogy gyerekként leginkább azt nézegettem. Már akkor ismertem a lelkipásztort is, aki mindkét gyülekezetben szolgált, így gyakran vele utaztam egyik faluból a másikba. Aztán bekapcsolódtam az örömhírklubba. Persze kisgyerekként más jelen lenni a templomban, mint a felnőtt gyülekezeti tagként, de biztos vagyok benne, hogy már ez az idő is meghatározó volt számomra, s az lehet minden gyermek számára is. Fontosnak tartom, hogy a szülők, nagyszülők magukkal vigyék gyermekeiket, unokáikat az istentiszteleti alkalmakra, hogy megtanítsák imádkozni őket. Ennek köszönhetem, hogy már gyermekként megtapasztaltam: Isten jelen van az életünkben, szólhatunk hozzá, s Ő meghallgat.
- Mikor erősödött meg igazán az istenhite?
- Az örömhírklub-foglalkozásokon, később pedig a hitoktatáson, a konfirmandusképzésen, de legjobban talán a Nagyberegi Református Líceumban tapasztaltam meg Isten jelenlétét. Nem készültem mindig református lelkésznek, bár a családi emlékezet azt tartja, hogy az első karakteres önmeghatározásom az volt, hogy ha megnövök, pap leszek. De ez akkor csak gyermeki megnyilvánulás volt.
- Egyébként mi szeretett volna lenni?
- Ó, nagyon sok minden más. Nagyon ábrándozó ember voltam. A régészettől a vállalkozásig minden belefért az elképzelésembe. Harmadikos, végzős voltam a líceumban, amikor az augusztusi angol tábor résztvevőiként a helyi gyülekezet bűnbánati istentiszteletén vettünk részt. S onnan úgy jöttem ki, hogy éreztem: Isten azt akarja, lelkész legyek. Ez akkor komoly vívódást jelentett számomra, merthogy más útra készültem, ami nem jelent ilyen elkötelezettséget. Komoly tusakodás kezdődött akkor bennem. Többször megkérdeztem: de Uram, ez biztos? Akkor mutass még egy jelt, adj még egy vezetést… Ez volt az első megtapasztalásom, hogy ő nem csak egy kicsit akar beleszólni az életünkbe, hogy tartsuk meg a rendeléseit, de mindent kér… És Isten megerősített. Rájöttem, hogy nem lehet szembe menni az Ő akaratával – Jónásnak sem jött be… És nem könnyű az a vargabetű, amit akarata ellenére teszünk meg. Sokáig formált még az Úr, míg ráébresztett: nem elég elfogadni, hogy Ninivébe kell mennem, de azt örömmel kell tennem… Azóta is sokszor figyelmeztetett, hogy ne lemondásként, áldozathozatalként éljem meg az odaszánásomat, hanem érezzem örömnek és megtiszteltetésnek azt, hogy hív, bízzak benne. Isten sokáig formált, hogy rájöjjek: az, amit én vállalok az ő vezetéséből, az nem áldozat tőlem, hanem számomra lehetőség, ajándék Tőle. Erre kell feltennem az életem…
- Ezt nem mindig könnyű felismerni és megérteni…
- A döntéshozatal sosem könnyű. Az ördög minket is megkísért. De mindig rájövünk: Isten ott áld meg bennünket, ahol ő akar látni.
- Mit tart a legfontosabbnak a lelkészi szolgálatában?
- Az Istennel való állandó kapcsolatot. Mert csak akkor tudom átadni az üzenetét, ha én is értem azt, ha bennem az átadandó mondanivalót kimunkálta a Szentlélek. Egyébként egész életünkön át formál bennünket az Úr.
- A lelkész ritkán választja meg szolgálati helyét. Ön hogy érzi, jó helyre került? Hogyan fogadta a gyülekezet a fiatal lelkészt? Változott-e a kapcsolatuk? Hogyan érzi magát a gyülekezetben?
- Úgy érzem, Istennek ebben is különös gondja volt rám. A teológia elvégzését követően már házas emberként helyeztek a zápszonyi gyülekezetbe segédlelkészként Cseresznye Albert tiszteletes mellé. És örömmel tapasztaltuk meg, hogy nagy szeretettel fogadnak bennünket. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy előttem régen volt parókián lakó, csak abban a gyülekezetben szolgáló lelkész. Derceniként mi a feleségemmel szinte senkit nem ismertünk Zápszonyban, de mára otthonra leltünk az akkorára újonnan épített lelkészlakásban. És 2020-tól kaptam még két gyülekezetet – az újbátyúit és a bakosit –, ahol szintén szeretettel fogadtak és mi is jól érezzük magunkat.
- A lelkész nemcsak a szószéken lelkész. Régen egy falunak a lelkésze, a tanítója meg a jegyzője (bírója) volt a vezetője. Most mennyire tudnak együtt dolgozni a közösség építésén?
- Nagyszerű közösséget ismertünk meg Zápszonyban. Lelkes, összetartó gyülekezetünk van. A település polgármesterével – most elöljárónak hívják –, a helyi iskola, óvoda vezetésével, művelődési és egyészségügyi dolgozóival, szóval mindenkivel nagyon jó a kapcsolat eleitől fogva. És ezt igencsak pozitívan éltük/éljük meg. Hiszem, hogy ez a közösség életére is jótékonyan hat. Az együttműködés fontosságát, az egymásra utaltságot ebben a váratlan háborús helyzetben még inkább megtapasztaltuk.
- A lelkész nem csupán egy gyülekezet vezetője, de férj, családapa is. Hogyan sikerül ezt összeegyeztetni?
- Két kisgyerekkel – Benjámin négy, Nátán két és fél éves – ez nem mindig könnyű – mondja az egyébként alapból mosolygós lelkész, apuka, akinek még inkább csillog a szeme, amikor gyermekeiről, családjáról beszél. – Főleg, mióta három gyülekezetben szolgálok, és a feleségem is dolgozik. Tímea a Nagydobronyi Református Líceumban hitoktató. Meg mellette a gyülekezetünkben is szolgál, nőikört szervez, ha kell bibliaórát tart és nagyszerű feleség meg édesanya… Nálunk olykor logisztikát, kitartást és együttműködést meg megértést is igényel mindenkitől, hogy váratlan esetben a gyerekek idejében eljussanak az óvodába, vagy hazaérjenek. Általában én viszem őket az oviba. De ha közbejön egy betegség, amikor nem mehetnek óvodába, de anyukának tanítani, nekem meg éppen temetni kell, akkor már más megoldást kell keresni. Hálás vagyok, hogy a gyülekezet segít, ha éppen gyermekfelügyeletre van szükség … Ezért is jó, ha közösségben él az ember, mert van kihez fordulni. És a gyerekek is közösségben élnek, ismerik a gyülekezeti tagokat, a gyermekeiket, vagy éppen unokáikat, akikkel szívesen maradnak. Persze a nagyszülők is besegítenek, de ők Dercenben élnek, és váratlan helyzetben a gyülekezeti tagok vannak közelebb…
- Családi programokat sem könnyű így szervezni…
- Nem bizony. Ez a szolgálat néha lemondással jár, de sok áldást is hordoz, úgyhogy nem panaszkodunk. Én végtelenül hálás vagyok, hogy együtt lehetünk, mert sajnos nagyon sok korombéli férfi él távol a családjától, várva, hogy végre béke legyen.
- Önöknél nem merült fel a háború kitörésekor, hogy a tömeggel együtt külföldre távoznak?
- Az első sokk hatására, a sok kedves baráti felajánlásra mi is elgondolkodtunk, hogy a feleségem a gyerekekkel elutazik biztonságosabb helyre, de hogy én elmenjek, az egy percre sem merült fel bennem. Meggyőződésem, hogy a lelkész nem hagyhatja magára a rábízott nyájat. Végül az itthon, az együtt maradás mellett döntöttünk. És hálás vagyok Istennek, hogy így vezetett bennünket.
- A gyülekezetből sokan elmentek?
- Ezt nehéz megítélni, hisz a covid miatt már eleve néhányan távol maradtak a gyülekezetből. Meg aztán már korábban is voltak, akik külföldön dolgoztak s a háború kitörésekor néhány feleség a gyermekekkel együtt követte a családfőt. És persze a behívások fenyegetettsége miatt is voltak, akik a távozás mellett döntöttek. Ám egyesek aztán mégiscsak hazatértek. Most azt mondanám, hogy kevesebben vagyunk egy-egy istentiszteleten, mint a covid előtt, de nem vagyunk kevesebben, mint a pandémia alatt. Sőt, néha azt tapasztalom, hogy még többen is eljönnek, s új gyülekezeti tagokat is üdvözölhetünk, hála Istennek. Az Úrnak gondja van rá, hogy az ő népe ne fogyjon el. Még ha kevesebben is vagyunk – az évtizedes statisztika a gyülekezet létszámának csökkenését mutatja –, a névjegyzékben lévők még mindig megtölthetnék a templomainkat, úgyhogy van min dolgoznunk, s hiszem – meg imádkozunk érte –, hogy az Isten is munkálkodik azon, hogy elinduljanak.
- Hogyan látja a gyülekezet, a családja jövőjét?
- A jövőbe látni nehéz, meg nem is szerencsés. Istennek gondja van ránk. Az ő kezét nem kötik a statisztikák, az észszerűség meg a tendenciák. Az Úr arra tanít engem – és ezt érzem is –, hogy a jövő az Ő dolga, a mi dolgunk meg, hogy bízzunk Benne. Nyilván nem lehetünk felelőtlenek. A Szentírás erre is tanít, a Példabeszédek különösen int bennünket a józan ész használatára, de annak vannak korlátai. Bízom benne, hogy az Úr megmutatja: sokszor volt háború, sok rendszer omlott már össze, sok nemzetet temettek már a történelem folyamán, de az Ő igazsága mindig megmarad. S minket is megőrzött mindezidáig. Az Úrban bízom hát a családom és a gyülekezet jövőjét illetően is. A mi dolgunk, hogy megtegyük, amit megtehetünk. Az meg talán nem is rossz, hogy a körülmények nem hagynak bennünket elkényelmesedni. Tudni kell megállni, tudni kell az Isten felé fordulni, és Isten dicsőségére tenni a dolgunkat. Ahogy a Luthernek tulajdonított mondás is tartja: „Ha tudnám, hogy holnap vége a világnak, akkor is ültetnék egy almafát”. Akkor is tegyük a dolgunkat, ha borús a jövőkép, akkor is, ha ez a jövőkép be fog következni. Mert az is Isten akarata. De nekünk az örök élet ígérete adatott, s ezért kell tenni a dolgunkat.
Marton Erzsébet
Névjegy:
Orosz Zsolt református lelkész 1993-ban született Dercenben. A helyi iskolában kezdte meg tanulmányait, majd a Nagyberegi Református Líceumban érettségizett. 2011-től 2017-ig a Debreceni Református Hittudományi Egyetem hallgatója, 2017-től segéd-, majd beosztott lelkész Zápszonyban, 2022 őszén beiktatták a gyülekezetbe. 2020-tól Bakosban és Újbátyúban is szolgál.
