„A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!” Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előre futott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek.”
Ján. 20,1-10
A Feltámadás ünnepén egy ismert történettel találkozunk. Ma nagyon sok szószékről ez a történet fog hallatszani. Mint minden történetnek, ennek is vannak szereplői. Három látható szereplője és egy, szemmel nem látható főszereplője van. Bár szemmel nem látható a Főszereplő Jézus Krisztus, mégis Őérette és Őáltala van ennek a történetnek értéke. Hosszú idő telt el a Krisztus feltámadása óta, de a történet minden éven ismétlődik. A szereplők változnak, de a Főszereplő ugyanaz.
A magdalai Mária korán reggel útra kelt. Szorgos, kötelességtudó asszony volt, aki tudta a tennivalókat és tisztelte a hagyományokat. Pénteken nem volt módjában bekenni a Jézus testét, szombaton meg nem lehetet. Most nem tétovázott még sötétben elindult. Tudta, hogy egy nagy kő van a sírbolt előtt, azt még többedmagával sem tudja elhengeríteni. Hitte, hogy majd valahogy megoldódik, talán imádkozott is megoldásért. Mégis mikor közeledik és meglátja, hogy a kő el van hengerítve, megijed és kétségbeesik. Nem így képzelte el a dolgot, talán terve is volt, mit mond a katonáknak, hogyan kéri meg őket, hogy engedjék be a Jézus testéhez. Látta a nyitott ajtót és megbizonyosodás nélkül elfut és tovább gondolja a történetet, és azt mondja Péteréknek, hogy ellopták az Urat. Máriát itt az érzelmeik irányítják, ezért kitalált hírt visz a többieknek.
Simon Péter, aki ott volt a többi tanítvánnyal, nem ment ki kora reggel. Talán féltek a tanítványok, vagy csak óvatosak voltak. Hisz’ pénteken Péter háromszor tagadta le, hogy ismeri Jézust, hogy mentse az életét. Nem tudták, hogy a szombati csend után mi vár rájuk. Kicsit hasonlít a helyzet a mai napra, amikor a nőtestvérek szabadon mozoghatnak, de a férfiak korlátozva vannak. Mikor Péter megtudta, hogy nyitva a sir, Jánossal együtt futott a sírhoz. Odaérve alaposan körülnézett, de ő sem tudta mire vélni a dolgot.
János is bement a sírhoz és ugyanazt a képet látta, mint Péter. Mégis azt mondja a Szentírás, hogy látta és hitt. János nem csak szemével látott, hanem a szívével is. Eszébe jutottak Jézus szavai, hisz ő megmondta, hogy meg kel halnia és harmadnapra fel kel támadnia. János látta a láthatatlant, hitte a hihetetlent. A feltámadás csodája ma is nagyon sok még vallásos ember számára is hihetetlen.
Ma is sokszor bár ugyanazt a képet látjuk, ugyanazok a hatások érnek minket, mégis másképen viszonyulunk a feltámadás csodájához és ünnepéhez. Valaki az érzelmek hatása által képzeli el az ünneplés, valaki racionálisan tervezi meg az ünnepet, de kimarad a lényeg, maga Jézus Krisztus. Átveszik a helyét a világ kínálta lehetőségek, szórakozás, nyulak, tojások.
Krisztus feltámadott azért, hogy nekünk életünk legyen. Látod-e a láthatatlant, hiszed-e a hihetetlent?
„ Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” Ef 2,8 Ámen!
Simon Sándor
