Hitelesség, alázat, pontosság
A lelkész legfontosabb erénye a hitelesség és az alázat, vallja Iván Gusztáv, Búcsú, Kígyós és Asztély, illetve a beregszászi idősek otthonának a lelkésze. Aki rendkívül tudatos időbeosztás szerint él, hogy szolgálati helyein, illetve férjként, négygyermekes családapaként is helyt tudjon állni. Lelkészbemutató sorozatunkban ismerjék meg a szinte mindig mosolygó, pozitív kisugárzású fiatalembert, akivel otthonában, a búcsúi parókián beszélgetünk gyermekkorról, elhívásról, gyülekezetépítésről, családról, jövőről.
- Hogy emlékszik vissza gyermekkorára, milyen kapcsolata volt Istennel, az egyházzal, mikor döntött a lelkészi hivatás mellett?
- Csodálatos gyerekkorom volt. Dercenben születtem, puritán szülők gyermekeként, akik megkövetelték tőlem a kétkezi munkát. Abban az időben még nem, de ma már hálás vagyok ezért, ugyanis abból az időből ered a kert, a természet, a háziállatok iránti szeretetem. A munka helyett többször választottam a helyi futballpályát, ahol a kortársaimmal rengeteget fociztunk. Gyerekként focista szerettem volna lenni. Az életem nagy része a szabadban, a természetben telt el.
A családomat kicsi fiúként is láttam templomba járni, ám eleinte inkább a gyülekezet felé voltak elkötelezettek. Szüleim’97-ben tértek meg Csongoron. Ők példák voltak számomra. Bennem is volt egy szoros, őszinte kapcsolat Istennel, mindig imádkoztam, a Bibliát is olvastam, nagyon szerettem a bibliai történeteket, persze nem a napi üzenetet kerestem, inkább a történeti események érdekeltek, de gyerekként én nem szerettem templomba járni. Ma hálás vagyok a szüleimnek azért, hogy nem erőltették. Aztán a konfirmációval életemnek egy új szakasza következett. Megmagyarázhatatlan vonzódás ébredt bennem a templom, az Úr igéje iránt. A konfirmáció után, egyedüliként a 37-ből, rendszeres látogatója maradtam az Isten házának. Nem értettem az igehirdetéseket, a figyelmemet annyi minden elvonta, mégis egy istentiszteletet sem tudtam kihagyni. Konfirmandus táborban soha nem voltam, nem vágyódtam a közösségi élmény után, másrészt nem éreztem hitelesnek az ifis táborokat megjáró fiatal ifiseket, akik sem ifi órákon, sem az iskolában nem tettek hitelesen bizonyságot arról, akit ott megismertek. Nem csak akkor dühített, ma is elkeserít a keresztyén emberek hiteltelensége. Ennek ellenére az ifis alkalmaknak meghatározó szereplője, tagja voltam, már megtérésem előtt ifiket tartottam, szerettem a dicsőítést, az ifjúsági énekeket. Sokszor imádkoztam otthon, közösségben természetesen volt egy külső elköteleződésem, elhívásom, ugyanakkor még nem tudtam bátran kijelenteni, hogy az Úré vagyok. Ez egy kicsit később jött el az életemben, az érettségi előtt néhány hónappal, ’99 januárjában. Egy átbulizott, szerelmi csalódással tarkított vasárnap éjszakán eldöntöttem, hogy sok más derceni gyülekezeti taggal részt veszek a GyEK-tanfolyamon. Nem volt ismeretlen számomra a gyermekek között végzett szolgálat, már azelőtt is vezettem örömhírklub foglalkozásokat – Kárpátalján nálunk, Dercenben, a szülői házban volt az első örömhírklub, és szerettem volna képezni magam, így jelentkeztem. S ott, onnantól egy új élet kezdődött el az életemben. - El is döntötte, hogy a lelkészi pályát választja?
- Á, nem, még a ballagás napján sem tudtam, hová, hogyan tovább. Így érettségi után nem felvételiztem sehová, egy évet otthon dolgoztam, segítettem a szüleimnek a mezőgazdasági munkákban. Közben jött az elhívás, hogy induljak el a teológiára. Az Úr a zsoltárok 56, 14 alapján hívott el: „Hiszen megmentettél engem a haláltól, lábamat az elbukástól, hogy járhassak Isten színe előtt az élet világosságában”.
Az Isten sokszor hívott, figyelmeztetett addig is, korábban is kaptam ez irányú jeleket, de addig nem vettem figyelembe. Megtérésem előtt úgy másfél évvel volt egy motorbalesetem. Isten kegyelme, csodája volt, hogy felépültem, életben maradtam. Hálából két hétig nem jártam diszkóba, rendszereresen és szorgalmasabban olvastam a Bibliát, de a lelkesedés hamar abbamaradt. Azon az említett GyEK-képzésen viszont minden megváltozott. Ott szembesültem azzal igazán, hogy mennyire szeret engem az Isten. Ott nyitották fel a szememet meg a szívemet. Az ottani előadók olyan hitelesen tettek bizonyságot az Úrnak a kegyelméről, hogy az ott engem teljesen földbe döngölt és egyértelmű volt, hogy nekem nem csupán úgy, mint addig, hanem teljes szívvel követnem kell Őt. - Hogy sikerült a felvételi?
- A 2000-es volt az egyik olyan év, amikor kimagaslóan sokan, majdnem 20-an jelentkeztünk a teológiára, s csak nyolcan kaphattak ajánlást. Mondhatom, hogy az esélytelenek nyugalmával indultam a püspöki hivatalba az előfelvételire. A jelentkezők többsége református líceumból jött, biztos voltam benne, hogy nagy csoda kell a továbbjutáshoz. Csodák pedig vannak. Azóta február 16-a piros betűs ünnep a családomban. A sok jelentkező közül harmadik lettem. Ezt Isten kegyelmének tudom be, meg a számtalan odaszánt imaórának, én magam és családtagjaim is rengeteget imádkoztunk ezért. Az a pillanat a mai napig elkísér, amikor este édesapámmal hazamentünk, és beszámoltunk az eredményről, édesanyám nyakamba borulva mondta: egész nap imádkoztam érted. Akkor megfogadtam, hogy ha az Úr majd egyszer megáld lánygyermekkel, Juliannának fogom elnevezni – február 16-a Julianna nap. A kisebbik lányunk a Julianna Mirjám nevet kapta.
- Sikeres felvételi után hol kezdhette meg teológiai tanulmányait?
- Hálás vagyok, hogy Budapestre irányítottak. Akkor szüleimmel nem igazán örültünk ennek, jobban szerették volna, ha közelebb, Sárospatakon tanulok, vagy Debrecenben. Szüleim nagyon féltettek a nagyvárostól, 18 éves koromig szinte el sem hagytam a szülőfalumat. Egy kicsit én is féltem az újtól. De életem egyik legjobb döntése volt, amit nem is én hoztam meg. Hiszem, hogy ez az Isten akarata volt. Egy percét sem bánok, s végtelenül hálás vagyok az Úrnak, hogy a budapesti teológián tanulhattam. Csodaszép éveket töltöttem a magyar fővárosban, a teológián.
- Nem csábult el, hogy kint maradjon?
- Soha nem volt számomra opció, hogy Magyarországon maradjak. Bár a teológiai évek alatt nem minden legációt töltöttem itthon, de soha nem gondoltam arra, hogy nekem ott kellene maradnom, számomra annyira egyértelmű volt, hogy haza kell jönnöm Kárpátaljára. Én itt vagyok otthon.
Amikor tanulmányaim befejeztével hazatértem, Técsőre kerültem segédlelkésznek. A családtól nem voltam annyira távol, mint a teológiai évek alatt, mégis Técső a legnagyobb távolságnak tűnt Kárpátalján, ami csak lehetett. Szüleim jobban örültek volna, ha legényemberként közelebb kerülök hozzájuk, én viszont kihelyezésem pillanatától hittem, hogy az Isten nem véletlenül akar engem oda helyezni. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Már az első héten. Ő akkor júniusban fejezte be a Técsői Református Líceumot, én meg szeptemberben kerültem oda vallástanárként. Tehát így diákként nem találkoztam vele. Csakhogy a feleségemnek vannak técsői rokonai, így szeptemberben eljött egy iskolai rendezvényre. Akkor ott bemutattak ugyan egymásnak, de nem volt időnk beszélgetni, viszont megjegyeztem magamnak. Mint később kiderült: ő is engem. Aztán majd januárban találkoztunk újra, szintén egy másik iskolai rendezvényen, ahová ő öregdiákként érkezett. A következő találkozásunk alkalmával már elég egyértelmű volt, hogy Isten készít nekem valamit őbenne, s neki is általam. A márciusi találkozásunk másnapján Budapestre igyekeztem. Olyan nagy volt az izgalom, hogy a szakdolgozatom vázlatát is itthon felejtettem. 
Aztán közelebb helyeztek hozzá: Mezőváriban voltam segédlelkész egy évig, utána pedig Pocsai Vince bácsi mellett szolgáltam, több gyülekezetben is. Itt laktam a búcsúi parókián. Ennek az időszaknak is megvolt az Istentől rendelt feladata: ebben az időszakban nőtt meg a munkabírásom, mert nem könnyű egy vasárnap 4-5 gyülekezetben is istentiszteletet tartani. Az Isten nekem a szolgálatok felől nem adott nyugalmat. Már Técsőn is legalább 3 istentiszteleten szolgáltam a szórványgyülekezetekben, később nemegyszer fordult elő a 6 szolgálat. Ma rendszeresen 3-4 istentiszteletet tartok vasárnaponként, a bibliaórákat nem is számolva. Hálával vallom mégis, hogy az erőtlen erejét megsokasítja… Az Istennek már abban az időben terve volt a szolgálat teherbírásának a megerősítésével, mert tudta, hogy ma önálló lelkészként nemcsak lelki, de fizikális erőmnek is lenni kell a sok szolgálathoz. Hogy mi a sok szolgálat, arról nem én tudok hitelesen szólni, hanem azok a lelkészek, akik még nálam is több helyen végezték a feladataikat az 1980-as és 90-es években. Jutalmuk pedig, hogy tehették. Az én jutalmam, hogy tehetem.
Egy kis intermezzo után vissza a kapcsolatunk alakulásához.
A feleségem akkor angol szakon tanult a főiskolán. Megszereztem a telefonszámát, és írtam neki egy üzenetet, arra kérve, hogy korrepetáljon angolból. Amikor találkoztunk, mind a ketten tudtuk, hogy itt sokkal többről van szó, mint korrepetálásról.- És hamarosan oltár elé is vezette…
- 2009. augusztus 15-én úgy házasodtunk össze, hogy nekem akkor nem volt szolgálati helyem. De hiszem, ezt is azért adta így az Isten, hogy erről később a fiatalok előtt bizonyságot tudjak tenni. Akkor a szüleimnél laktunk, és feleségem szerény jövedelméből éltünk. Ennek ellenére egy pillanatig nem volt kérdés, hogy szeretnénk-e gyereket vállalni. Isten megadta ezt az ajándékot is. Egy hétre rá érkezett meg az elsőszülött fiunk, Ádám, amikor – immáron másodszor – kihelyeztek Búcsúba. Hiszem, hogy ennek is azért kellett így lennie, hogy a mai ifjú pároknak – akik előbb egzisztenciát akarnak teremteni, ingatlant vásárolni, be szeretnék járni a világot, és halogatják a családalapítást, azt mondogatva, hogy még nem állnak készen – bizonyságot tudjak, tudjunk tenni, hogy nem az anyagiakon múlik a boldogság, s minél hamarabb el kell fogadni a gyermekáldást.
Immáron 15 éve élnek Búcsúban, és szépen gyarapodott a család.- Négy gyermekünk van: Ádám 2010-ben született, őt Hanna követte 2013-ban, Julianna Mirjám a reformáció gyermekeként érkezett, és most egyéves a legkisebb, Áron Gusztáv. A két fiú között 13 év a korkülönbség, ám igazán különleges kapcsolat van közöttük. De minden gyermekünk között erős a szeretetkapocs, s reméljük, ez így is marad. Imádságaink tárgya a gyermekeinkért való könyörgésben, hogy hívő és elfogadó társsal ajándékozza meg őket az Isten.
- Mit tart a lelkész legfontosabb erényének, feladatának?
- A hitelességet. Mi nem csupán a szószéken vagyunk lelkipásztorok, hanem a mindennapi életben is. És számomra mindig nagyon fontos volt, hogy hiteles lelkész legyek. Nyilván nekünk nem az emberek véleményének kell megfelelni, hanem elsősorban az Istennek kell engedelmeskednünk. Az ige is azt mondja: „Jaj nektek, ha jót mond rólatok minden ember”. Mindamellett hiszem és vallom, hogy egy lelkipásztornak a közösségben, ahol szolgál, tevékenykedik, nem szabad, hogy rossz híre legyen. A jó hírét pedig csak úgy tudja megőrizni, ha Krisztus-központúan, teljes intenzitással, odaadással, s leginkább alázattal végzi az Istentől kapott szolgálatát. Nem úgy, mint embereknek, hanem úgy, mint az Istennek. Teljes alázattal – ez az egyik legfontosabb a lelkipásztori feladatban. Én igyekszem egy lenni abban a közösségben, ahol szolgálok. Olyan pásztor, aki rendszerint elől jár, ha arra van szükség. Az istentiszteleten kívüli jelenlét lehet a misszió eszköze, amelynek fontos szerepe van a közösségépítésben. Aki közösséget akar építeni, annak részt kell venni a közösség minden tevékenységében. Így ismerjük meg jobban egymást, a közös munka közben mutatkozik meg leginkább, hogy ki milyen ember.
- A lelkésznek sok mindenben példát kell mutatnia.
- Én hiszem, hogy a példamutatás elsősorban az Istennel való kapcsolatom reprezentálásával, valamint a családi életemmel kezdődik. Nem az kell látsszék rajtam, hogy lelkipásztor vagyok, hanem hogy hívő ember. És az Istennel való kapcsolat után második legfontosabb a családdal való kapcsolat. Ezt a feleségemmel együtt nagyon fontosnak tartjuk, s igyekszünk példát mutatni kapcsolatunkkal, a gyermekek nevelésével, tanításával, taníttatásával, példát mutatni a gyermekvállalással. Feladatunk és küldetésünk, hogy a családi életünk is hiteles legyen.
- A lelkész a hivatása mellett férj, apa is. Három gyülekezet és még az öregek otthona mellett négygyermekes családapaként is helyt kell állni.
- Ez kihívás. Pontos időbeosztást igényel. Mindenkor törekedtem arra, amit viccesen úgy mondanék, hogy „hosszú kolbász, és a rövid beszéd” híve vagyok. Ez jellemzi az életemet. Rendkívül szigorú szabályok szerint élek, és igyekszem mindig betartani az időkorlátokat. A szószéken is, óra nélkül. A lelkész nem élhet vissza sem az Úristen, sem a hívek türelmével. És az élet minden területén ez a fajta tudatosság kell, hogy jelen legyen. Hogy ennyi szolgálat, családlátogatás mellett a családban is ott legyek, ahhoz mindenütt be kell tartani az időkorlátokat. Mert nem csak a gyülekezetnek van szüksége a lelkészre, de a gyerekeknek is az apára, a feleségemnek a férjre, szükség van rám itthon, a kertben, az udvaron, ezért rendkívül fontos a tudatos időbeosztás.
- Még így is változhat a menetrend, mert nem tervezett események is közbejönnek, mondjuk egy haláleset, és borul a családi program…
- Mi a családi programokat tudatosan vasárnap délutánra tervezzük, s ezt másoknak is elmondjuk, hogy nem az istentisztelet idejére kell a családi ünnepségeket tenni, hanem későbbre. Aki családi eseményt tervez, kezdje istentisztelettel a templomban. Nem egyszer volt rá példa, hogy virrasztóba vagy temetésre kellett mennem a tervezett közös program helyett. Úgy vélem, a család és a gyülekezet részéről is kell egyfajta rugalmasság. Nekünk szolgálattal telnek az ünnepek is, karácsony, húsvét minden napján van minimum négy istentisztelet…
- Ehhez kell egy megértő társ is.
- A feleségem rendkívül megértő, és a négy gyermek mellett is rengeteget segít. De a legfontosabb erősítés számomra, hogy ő elfogadja ezt a helyzetet és támogat mindenben, így tudok helytállni a gyülekezetben és itthon is.
- Úgy tartják, a parókia falai üvegből vannak. Mennyire megterhelő ez?
- Mi szeretjük ezt az érzést, hogy „kirakatban” élünk. Nem mindenkinek könnyű ez. Hisz nincs olyan házasság, szülő-gyerek kapcsolat, amelyik konfliktusmentes lenne. Közöttünk is lehetnek nézetkülönbségek, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük egymást, hogy nem tiszteljük maximálisan a másikat. Ez azt jelenti, hogy különbözőek vagyunk és különbözőképpen gondolkodunk. Mi teljesen más személyiségek vagyunk a feleségemmel, teljesen más az ízlésvilágunk, a gondolkodásunk. A célunk közös és az értékrendünk. A Bibliában sincs példamutató házasság vagy család. A személyiségtípusok, a pillanatnyi érzések, egy-egy nem várt munkahelyi kellemetlenség, családi okok mind hatással lehetnek a családi békére. Mi mindezekkel együtt igyekezhetünk példát mutatni úgy, hogy tökéleteset az Isten tud alkotni egyedül, bennünk csak igyekezet kell legyen a tökéletességre. A gyermekeink is elfogadták ezt.
Nem mindig könnyű lelkészgyereknek sem lenni, hisz tőlük többet vár el a közösség.- Erről szoktunk velük beszélgetni. Ők ezt természetesen élik meg. A mi nagy fiúnk például nagyon szeret templomba járni, nagyon szeret énekelni, ő ott egy a férfiak között. El sem tudja képzelni, hogy kihagyja az istentiszteletet. Most konfirmandus is, és úgy érzi, példát kell mutasson társainak is. A feleségem vasárnapi iskolát vezet itt Búcsúban. Így a szolgálat alatt sokszor a nagyobbik lányunk vigyáz a kicsi fiúnkra, a kisebbik lányunk meg azzal mutat példát, hogy megy az anyukájával a vasárnapi iskolába.
- Hogy érzi, a helyén van?
- Hiszem, hogy igen, a helyemen vagyok. Bár gyerekként egy nagy gyülekezetbe jártam, s vágytam is rá, hogy egy olyan nagy közösségnek legyek a lelkipásztora majd egyszer, de elfogadtam, hogy így adta az Isten. A három gyülekezetben vannak most jelenleg annyian, mint egy Kárpátalján közepesnek mondott egyházközségben. De szeretem a gyülekezeteimet, s igazából nem is tudnék köztük választani. Mind a három településen járok a virrasztóba is. Ami egyik helyen megszervezésre kerül, igyekszünk a másik kettőben is megvalósítani, természetesen az adottságoknak megfelelően. Mind a három gyülekezet más, de számomra mindhárom gyülekezet egyformán kedves és fontos, mint ahogy az apa sem tesz különbséget gyermekei között.
- Hogyan látja most a gyülekezetek, Kárpátalja helyzetét és milyen jövőképet vízionál?
- A beszélgetésünk alatt tudatosan nem szóltam a háborúról, és most sem erről beszélnék. Mert hiszem azt, hogy nekünk példát kell mutatni, és a reménytelennek látszó helyzetben is mindig az a feladatunk, hogy Krisztus dicsőségét felragyogtassuk. Mindig voltak nehéz idők. A szüleink, nagyszüleink korosztálya biztos, hogy sokkal nagyobb nyomorúságokról tudna beszámolni, s akkor is ragaszkodtak a hitükhöz, templomukhoz, Istenükhöz, egyházukhoz, és példát mutattak. Mi ebben a gyülekezetben nem is igen éreztük meg, hogy háború van. Összességében nem vagyunk kevesebben, sőt vannak alkalmak, amikor még többen is. Ami igazán feltűnő számomra, azok a nyári vasárnapok. A háború kitörése, illetve a Covid járvány előtt vasárnaponként kiürültek a templomok, a családok kirándultak. Most a kialakult helyzet miatt sokan nem tudnak kirándulni menni, de a templomba eljönnek. Olyan alkalmaink vannak, mint például a férfikör, ami a háború kitörése után kezdődött el, és nagyon jól működik. Bármilyen nehéz is, jönnek, mindig számíthatunk rájuk.
A jövő? Nekem az lenne az álmom, hogy egyszer olyan gyülekezetben prédikáljak, ahol mindenkinek van füle a hallásra, és meghallja, amit a Lélek mond a gyülekezetnek. Nem tudom, eljön-e valaha is ez az idő, a mennyországban biztosan…
Nem hiszem, hogy sokan haza fognak jönni azok közül, akik elmentek. Sajnos. Aki ingatlant vásárolt külföldön, akinek a gyermeke már ott jár iskolába, az nem fog hazajönni. De nem az a lényeg, hogy hol vagyunk, hanem hogy figyelünk-e az Úrra, engedelmeskedünk-e neki. Nekünk nem azok miatt kell keseregnünk, akik elmentek – persze fáj és meggyászolunk minden egyes embert –, hanem az itthon maradottak felé kell fordulnunk, velük imádkoznunk, velük munkálkodnunk, az ő gyermekeiket szeretgetnünk, tanítanunk, megtenni mindent azokért, akik itthon maradtak, s akik itthon fognak maradni. - És akkor lesznek gyülekezeteink.
- Minden az Isten kezében van.
Marton Erzsébet
Névjegy
Iván Gusztáv 1982. 08. 28-án született Dercenben. Konfirmációs fogadalmat tett 1997-ben. Középiskolai tanulmányait 1999-ben fejezte be. Egyetemi tanulmányait Budapesten, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán végezte 2000–2005 között.
2005–2006 között a Técsői Református Egyházközségben segédlelkész, illetve vallástanár a Técsői Református Líceumban
2006–2007 között beosztott lelkész Mezőváriban.
2007–2008 között beosztott lelkész Búcsúban, Asztélyban, Kígyóson, Beregardóban, Jánosiban és a beregszászi roma gyülekezetben.
2013. szeptember 15-től a Búcsúi Református Egyházközség megválasztott lelkésze. 2013. szeptember 1-jétől az Asztélyi Református Egyházközségnek, 2015. december 15-től pedig a Kígyósi Református Egyházközségnek helyettesítő lelkésze.
2016-tól a Református Idősek Otthona lelkésze.
2009. augusztus 15-én házasságot kötött László Anett, angol-magyar szakos pedagógussal.
Négy gyermek édesapja: Ádám 2010. október 6-án született, Hanna, 2013. március 1-jén, Julianna Mirjám 2017. március 30-án, Áron Gusztáv 2024. február 11-én.
