Isten tud csodát tenni – ebben reménykedünk
A lelkész mindenkor meghatározója egy közösségnek. Sokszor olyan dolgokat is fel kell vállalnia, melyek nem tartoznának szorosan a feladatkörébe. De az „egymás terhét hordozzátok”, és a „szeressétek egymást, mint önmagatokat”, illetve az „amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” krisztusi törvény kötelez. E szerint él és szolgál Kacsó Géza, a bátyúi gyülekezet lelkésze, a Nagydobronyi Református Líceum lelkész-igazgatója is.
Beszélgetésünk elején megerősítést nyert, hogy mint a legtöbben, akik a szovjet éra utolsó szakaszában nőttek fel, ő is nagyszüleitől hallott először Istenről – nagyapja még az ő születése előtt kurátor volt a gáti gyülekezetben –, nagymamájától tanult először imádkozni, ő olvasta neki az első bibliai történeteket. De igazán hitre az akkor indult ifjúsági táborokban jutott.
– Tizenhárom éves koromban elkerültem Balazsérra az egyik ifjúsági táborba. Zimányi József szolgált. Nem emlékszem pontosan, hogy milyen igét hallottam, de a tábor szellemiségére igen, arra, hogy milyen szeretettel vettek körül bennünket, és hogy tettek bizonyságot a nagyobbak. Meg egy énekre emlékszem, de arra nagyon: „Gyorsan fut az idő, gondolsz-e rá? Múlik e földi lét, mi lesz azután? Mit használ a világ, pénz, hír, gazdagság, életed Jézus nélkül csak nyomorúság”. S akkor éreztem meg, hogy az a nagy szeretet, amit Isten énirántam mutat – nem megérdemelten –, az nekem kell. Ettől számolom, hogy én Jézus mellett döntöttem. Persze nem volt ez ilyen egyszerű. Elég hamar újra elhagytam Istent. Bár a balazséri táborban megígértem, hogy Vele élek, de ifire sem rendszeresen jártam, és a napi Biblia-olvasás is sokszor elmaradt… A következő nyáron, ’94-ben, Akliban táboroztam. Ott ezzel az igével fogadott az Isten: „Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt” (Zsid 6, 4-6). Ez eléggé megijesztett: itt vagyok, még nem egészen tizennégy évesen, és én már nem térhetek meg?! Akkor nagyon sokat imádkoztam, s igazán megbántam, az Isten iránti hűtlenségemet, s őszintén könyörögtem, hogy „Istenem, csak még egyszer fogadj vissza, akkor többet nem hagylak el téged…” Szóval ezek voltak az első hitbeli szárnypróbálgatásaim. Aztán bekapcsolódtam Gáton a szövetségi csoport munkájába, szerveztünk ifiórákat, tábortüzet, már szolgálgattunk is a gyülekezetben. Ezután 1996-ban elkerültem a Nagyberegi Református Líceumba, ahol szigorúság volt, talán egy kicsit túlzott szigorúság is, de így utólag visszanézve, nem vált kárunkra. Mindenképpen kihívás volt a gimnázium, de tényleg hozzájárult ahhoz, hogy az ember hite érjen, növekedjen.
Mi indította végül is arra, hogy a lelkészi pályát válassza?- Akkori igazgatóm és matematika tanárom, Szilágyi Lajos nagyon szerette volna, ha matektanár leszek. Mondta is, hogy lelkész lehet mindenki, de matektanár nem. Ezzel persze nem értettem egyet. Harmadikban, amikor lassan be kellett adni a jelentkezéseket a továbbtanulásra, már nagyon vívódtam, birkóztam Istennel meg magammal, hogy mi legyek. Akkor éppen az Ézsaiás könyvét olvastam sorban, és egymás után többször is kaptam olyan biztatásokat, hogy „elhívtalak”, „szolgámmá tettelek”, „mielőtt az anyaméhben megformáltalak, már ismertelek”… Sőt még olyan igét is kaptam, hogy téged várnak a szigetek… Isten már akkor tudta, hogy engem egy időre Angliába fog elküldeni? Nem tudom. De akkor döntöttem el, hogy a teológiára megyek. Persze beadtam a jelentkezésemet a Kárpátaljai Magyar Főiskolára is, mert nem voltam annyira biztos magamban. A teológiai felvételi előtt azt a feltételt támasztottam Istennek – ahogy Gedeon kirakta a gyapjút –, hogy ha jól sikerül a vizsgám, akkor tudom, hogy itt akarsz látni, ha meg nem, akkor tudni fogom, hogy nem itt van a helyem. Nos, az akkor lehetséges 120 pontból 119,5-et sikerült összeszednem, úgyhogy Isten nem hagyott kétséget afelől, hogy hová kell mennem. Így kerültem a teológiára, Debrecenbe.
- A teológiáról sokan vallják, hogy ott vagy megerősödik elhivatásában a fiatal, vagy nemet mond…
- A teológia valóban nem az a hely, ahol az ember megerősödik a hitében. Mi is kaptunk sokkoló élményeket a nagyberegi líceum szigorú hitélete után. De hálát adok a szobaközösségünkért, azért, hogy jó osztályunk volt. És voltak olyan tanáraink is, akikre a hitben és szolgálatban azóta is példaként állnak előttem. A furcsaságokon gyorsan túltettük magunkat és tudtunk növekedni. Sipos József barátommal, akivel öt éven át szobatársak voltunk, eldöntöttük, hogy keményen tanulunk. Az első év végére úgy éreztük, ebben megfulladunk. Akkor elhatároztuk, hogy keresünk valami kisebb szolgálatot magunknak. A következő évben aztán az elsős kárpátaljai teológushallgatókkal együtt tartottunk bibliaórát, majd a következő elsősökkel, így kialakult Debrecenben egy kis kárpátaljai közösség. Aztán a Márton Áron Kollégiumban – ahol sok kárpátaljai diák tanult – is megszerveztük a bibliaórát. Csatlakoztak hozzánk kárpátaljaiakon kívül felvidékiek, erdélyiek is. Jelentkeztünk arra a felhívásra is, hogy gimnazistáknak tartsunk bibliaórákat. Így aztán egy héten négy alkalommal is volt bibliaóránk. Ezek a szolgálatok remélem nekik is hasznosak voltak, nekünk mindenesetre sokat adtak, mi szolgálóként sokat növekedtünk.
- Mindig is tudta, hogy haza fog jönni?
- Igen. Én úgy mentem ki a teológiára, hogy Kárpátaljára szeretnék hazajönni. Végig is erre készültem. Az öt év alatt a 15 legációból egyszer voltam magyarországi gyülekezetben, máskor mindig itthon szolgáltam, meg nyaranta helyettesítettem is. Ebben csak az ingatott meg, amikor negyedikes koromban megkért az ószövetség tanszék vezetője, hogy segítsek be neki az egyetemi munkában. Eleinte könyvszerkesztésben vettem részt, ötödikesként már felvett tanszéki adminisztrátornak, akkor már héber órákat is tartottam a kisebbeknek. Arra készültem, hogy doktorálni fogok. Ötödév után elmentem egy évre ösztöndíjasként Amerikába, s úgy volt, ha hazajövök, az egyik debreceni gyülekezetben segédlelkészi szolgálatot végzek, mellette pedig dolgozhatok a teológián mint tanársegéd, és ha majd meglesz a doktorim, akkor a tanszéken számítanak rám. Hát, majdnem összejött, de Isten másként akarta. Az egész azon csúszott el, hogy – egyházpolitikai okok miatt – nem kaptunk lakást Debrecenben. Így aztán hazajöttem Kárpátaljára. Azon a nyáron – 2005-ben – összeházasodunk a menyasszonyommal, úgyhogy első szolgálati helyünkre, Bátyúba már házasként érkeztünk.
- Feleségét a teológián ismerte meg?
- Nem. Én gáti vagyok, ő pedig balazséri, Szilágyi Károly volt mindkettőnk lelkésze, úgyhogy több közös alkalmon vettünk részt, táboroztunk, szolgáltunk együtt, úgy ismerkedtünk meg. Az amerikai ösztöndíjam előtt egy évvel kezdtünk el járni. Az elutazásom előtt megbeszéltük: ha megvárjuk egymást, összeházasodunk. Úgyhogy egy év együttjárás után jött egy év távkapcsolat, s amikor 2005 júniusában hazajöttem, két hónapra rá össze is házasodtunk. Dóra hitoktatóként szolgál a bátyúi gyülekezetben, illetve most már a Nagydobronyi Református Líceumban is.
- A lelkészek nem igazán választják meg a szolgálati helyüket… Hogy érzi, jó helyre került?
- Igen, jó helyre kerültem, anno segédlelkész lettem Szántó János esperes mellett. Nem volt egy könnyű iskola az sem, négy gyülekezetben – Harangláb, Bátyú, Újbátyú meg Bakos – szolgáltunk akkor ketten. Esperes úr hivatali elfoglaltságai miatt gyakran mind a négy gyülekezetben helyt kellett állnom. Meg ő Haranglábon lakott, én Bátyúban, így a két kisebb gyülekezet hozzám volt közelebb… Aztán, amikor Bátyúban felépült a parókia, Szántó János készült, hogy átköltözik oda. Így aztán mi – bár akkorra már megismert, megszeretett bennünket a gyülekezet – Beregszászba költöztünk, ott lettem főiskolai lelkész.
- Milyen nyomot hagytak a beregszászi évek?
Szép volt, és nagy dolog volt a beregszászi gyülekezeteben szolgálni, de nagyon nehéz volt. Nekünk akkor voltak kisgyerekeink: Anna lányunk 2006 nyarán született, Boglárka 2008-ban. 2010-ig voltunk Beregszászban. Ráadásul én több helyen is szolgáltam. Beregszászban segédlelkész és főiskolai lelkész voltam, helyettesítőként egy félévig vallástörténetet tanítottam a főiskolán. A Nagyberegi Református Líceumba is meghívtak vallástanárnak, így 2006-tól tanítottam, kátét, egyháztörténetet, bibliaismeretet Nagyberegen is. Ezek mellett a KRISZ-nek is alelnöke voltam. Úgyhogy öt munkahelyem volt, a két kicsi gyerek mellett… Ez nagyon nehéz időszak volt számunkra. Ha az Úr nem könyörül rajtunk, a házasságunk rámehetett volna. De hála Istennek túléltük, átvészeltük.- Ezt a nehézséget oldotta az angliai kitérő?
- Igen. Még a nagyberegi líceumban volt egy tanárom, aki az Egyesült Királyságból érkezett. Csak egy fél évig tanított minket, de kapcsolatban maradtunk. Aztán a teológus éveim során meghívott 2000-ben egy kéthetes angliai kint tartózkodásra, utána később még mások is jöttek, egy csereprogram lett belőle: az Angol Református Egyház Déli Egyházkerülete és a Kárpátaljai Református Egyházkerület akkor egy partneri szerződést is aláírt. Szóval ez a volt tanárom vetette fel, hogy az ő lelkészi körzetükben – 3-4 gyülekezet – nincs lelkész, nem vállalnám-e el az ottani szolgálatot. A feleségemmel meghánytuk-vetettük a kérdést, mert két kicsi gyerekkel mégsem egyszerű a költözés, de úgy gondoltuk, hogy vagy most megyünk, míg még nem iskolások a gyerekeink, vagy akkor, amikor már mindegyikük önálló lesz, vagyis öreg korunkban. Megimádkoztuk, és Isten az Ábrahám történetével biztatott bennünket: „Menj el a te rokonságod közül, a te szülőföldedről arra a földre, amit majd mutatok neked!” Igent mondtunk a meghívásra, de pont akkor jelentkezett egy angliai lelkész erre az állásra, úgyhogy ebből nem lett semmi. Viszont az én tanárbarátom nem hagyta ezt annyiba, körbekérdezett az ismerősei között, és az a lelkész, akinél korábban voltam két hetet, még 2000-ben, jelezte, hogy náluk szükség lenne egy társadalmi missziós lelkészre, mert a környéken sok volt a bevándorló – csehek, szlovákok, litvánok, lettek –, s úgy gondolták, ez a kelet-európai fiú, mármint én, talán jobban megérti őket. Így kerültünk Broadstairsbe, ez Canterburytól nem messze van. Itt négy gyülekezetben meg egy közösségi házban szolgáltam, ott foglalkoztunk a bevándorlókkal, önkénteskedtem egy nagy, ezer fős iskolában is, ahová mintegy 300 szlovák cigánygyerek is járt, de rajtuk kívül még voltak lettek, litvánok is. Szóval sok munkám volt, de mégis, Beregszászhoz képest üdülésnek tűnt. Ott egy kicsit lassúbb a tempó, mint nálunk.
- Mégiscsak hazajöttek…
- Eleve úgy is mentünk el, hogy két és fél évet vállalok, amíg a gyerekek nem lesznek iskolások. Bár nagyon marasztaltak a gyülekezetek és a püspök is, de mindenképpen haza akartunk jönni. Akkor már édesapám is betegeskedett, s én látni akartam, vele is akartam még lenni. Úgyhogy 2012 nyarán hazaköltöztünk. Akkorára a bátyúi gyülekezetben ismét megüresedett a lelkészi állás, a gyülekezet pedig meghívott, így megint ide kerültem. S azóta is itt szolgálunk, itt élünk. Emellett 2017-től a Nagydobronyi Református Líceum lelkészigazgatója is vagyok. Másfél éve pedig újra belekezdtem Debrecenben abba a doktori iskolába, ami valamikor 2005-ben félbemaradt.
- Otthonra leltek Bátyúban?
- Igen. A gyerekeink itt jártak iskolába, itt nőttek fel, sok barátunk volt még a korábbi ottlétünk idejéből. Jól éreztük, jól érezzük magunkat Bátyúban. Persze, 12 itt töltött év alatt sokat változott a gyülekezet. A mostani gyülekezet már nem teljesen az, amelyik 2012 nyarán fogadott bennünket. A járvány, majd a háború miatt sok kulcsember, sok barátunk elment a faluból, az országból, a gyülekezetből. A gyerekeink osztálytársai elszállingóztak. A háború kitörése után azon kaptuk magunkat, hogy körbe rajtunk üresen állnak a házak. Mindamellett vagyunk, és jól érezzük magunkat, de a barátaink hiányoznak, ez a helyzet minket is megvisel…
- A lelkész nemcsak a szószéken lelkész, mindenkor meghatározója egy közösségnek. Sokszor olyan feladatokat is fel kell vállalnia, melyek nem tartoznának feladatkörébe.
- Ez, sajnos, így van. Sok a magára hagyott idős ember, ezért van olyan, hogy nekünk kell beteget orvoshoz vinni, bankkártyát rendezni, hogy valaki kapjon nyugdíjat, vagy utánajárni annak, miért annyi a villanyszámlája… Sajnos ezt is fel kell vállalni, mert nincs más, aki csinálja.
- A lelkész emellett férj és édesapa is. Ennyi munka mellett hol van a család?
- Elég szoros az időbeosztásom, így nem könnyű mindenkire megtalálni az időt. Ráadásul a két nagy lányunk már félig-meddig kirepült a családi fészekből. A legnagyobb Debrecenben másodéves teológus, a második szintén a cívis városban tanul a református gimnáziumban, ő is másodikos, meg én is másodikos vagyok a doktoriban – a fél család Debrecenben tanul és másodikos. A kisebbek még itthon vannak – rájuk igyekszem több időt fordítani. A nagyobbak olykor fel is hánytorgatják, hogy rájuk nem jutott ennyi időm, mikor ilyen kicsik voltak. Őket igyekszem Debrecenben megkeresni, mikor ott vagyok én is, akkor csinálunk közös programot. A feleségemmel most már a líceumban is találkozunk, mert ott is dolgozik, amellett, hogy egyedül maradt hitoktatóként a bátyúi gyülekezetben. Nem könnyű, de igyekszünk megtalálni az egyensúlyt.
- Minden időhiány, nehézség ellenére nem lehetett rossz ebben a családban lelkészgyereknek lenni, ha az elsőszülött is ezt a hivatást választotta…
- Én igazán nem bátorítottam erre, hisz tudom, mi a lelkészi hivatás nehézsége, azt is látom, hogy leányként ez nem lesz olyan egyszerű, úgyhogy ő az én csendes ellenállásom ellenére – nem próbáltam le sem beszélni erről, de nem is támogattam ebbe az irányba – választotta a teológiát. Ez talán azt jelenti, hogy ez a döntés erősebb benne. A szívem mélyén örülök annak, hogy a lányom is ezt a szolgálatot választotta. Szép hivatás. Kicsit azért aggódok, hogy nőként miként és hol fog majd tudni ennek eleget tenni, de ez legyen az Isten titka, hadd rendezze Ő.
- Mit tart egy lelkész legfontosabb feladatának?
- Erre nagyon nehéz válaszolni, hisz a lelkészmunka igen sokirányú. Én személyesen az igehirdetést szeretem a legjobban. Nagyon élvezem, amikor Isten valami olyat jelent ki, ami nekem is új, és én is meg tudom érteni, meg tudom tenni, az én életemre le tudom fordítani, vagy át tudom adni a gyülekezetnek és megértik, hogy az Isten mit üzent nekünk. Azt tartom talán a legnagyobb értéknek, hogy fejtegethetem az Isten akaratát és elmondhatom azt az embereknek. Fontos a személyes kapcsolat az emberekkel, hogy beszélgessünk, megértsem a gondjaikat – sajnos erre olyan kevés idő jut. Együtt dolgozni, együtt sírni velük és együtt örülni a gyülekezettel. Manapság már nemcsak arról szól a lelkészi szolgálat, hogy a szószékről elmondjuk a nagy igazságokat, aztán továbbrobogunk. Pedig a világ egyre inkább ebbe az irányba nyom minket, egyre inkább tele van a kezünk mindenféle mással, pedig talán a legfontosabb az volna, hogy az emberekkel személyes kapcsolatot tartsunk.
- Hogy látja most a gyülekezet, az egyház helyzetét, s milyen jövőképet vízionál?
- Ha szigorúan emberi szempontból nézzük, akkor nagyon nem virágos a jövő. Bátyú valamikor egy 2400 fős gyülekezet volt. Amikor ide kerültem 2012-ben, akkor is ezer lélek fölött voltunk, 2023-ban 690-en fizettek egyházfenntartói járulékot, 2024-ben pedig 522-en. S ebből sincs mindenki feltétlenül itthon, de még fizetik az egyházfenntartói járulékot. Ez a tendencia siralmas, ez tényleg a kárpátaljai magyarságunknak, reformátusságunknak a tragédiája. Nagy gyülekezetekből lesznek kis gyülekezetek egy-két év alatt. Kevés a gyerek, kevés a fiatalság. Tavaly Bátyúban mindössze két gyereket kereszteltünk és nem volt házasságkötés. Szóval szigorúan emberileg nézve nagyon szomorú ez a kép. De Isten tud csodát tenni, és ebben reménykedünk. Talán ha béke és rend lenne az országunkban, akkor még lennének, akik hazatérnek külföldről. Ám sokan már gyökeret vertek, házat vettek odakint, rájuk hiába számítunk. Persze vannak, akik örömmel hazajönnének, és itthon terveznének, ha érdemes lenne, ha lehetne… Viszont az itthon maradottak is többen vagyunk még, mint ahányan a templomba járunk, közöttük is lehet és kell missziót folytatni. Mert nem 60-70-en vagyunk Bátyúban reformátusok, ahányan egy vasárnapi istentiszteleten lenni szoktunk. Talán még kétszer is meg tudnánk tölteni a templomot, ha azok, akik itthon vannak, mind eljönnének…
És lehetne, kellene az itthon maradottaknak több gyermeket vállalni, úgy, ahogy a háborúk után tették azt eleink, és tényleg lehetnének még nagycsaládok. Édesapám 1947-ben született, pont a háború utáni legnehezebb időszakban. Ő sokszor elmondta, hogy Gáton a 46-os születésűek 10-en voltak az iskolában, a 47-esek meg 50-en. A férfiak hazatértek a háborúból, a lágerekből és mindenki gyereket vállalt. Isten fel tudta építeni Jeruzsálemet is a babilóniai fogság után. 70 év után is hazajöttek a foglyok, igaz, csak töredékük, de újraszervezték a közösségüket, és lett még Jeruzsálemben élet. Pedig a fogságbavitelkor senki nem hitt a pozitív jövőben. Jeremiás Siralmaiban nagyon olyan kép tárul elénk, mint amilyen nálunk van ma: üres, kihalt utcák, síró, gyászoló emberek, romos házak. És a próféta mégis ilyen jövőképet fogalmaz meg: fognak itt még százéves öregemberek ülni az utcákon, és lesz még annyi gyerek, hogy nem lesz nekik hol játszani. Nem hitték, mégis úgy lett. Isten megteheti ezt velünk is, de ehhez szükség van a mi hitünkre, hűségünkre is. Arra, hogy helytálljunk. Jó lenne, ha az Úr megadná nekünk az ébredést, ha egyre több ember komolyan venné az igét, megélné azt saját életében és továbbadná. - Imádkozzunk ezért.
Marton Erzsébet
Névjegy:
Kacsó Géza 1980. október 12-én született Gáton. Feleségével, Szabó Dórával négy gyermeket nevelnek: Anna Júlia 18, Boglárka 16, Zsófia 12, Sára 5 éves. Tanulmányait a Gáti Középiskolában kezdte, majd 1996-tól 1999-ig a Nagyberegi Református Líceum diákja. Érettségi után a Debreceni Teológiai Egyetemre felvételizett. 2005 és 2006 között Bátyúban segédlelkész, 2006-tól 2010-ig Beregszászban főiskolai lelkész. Közben 2006-tól 2009-ig a Nagyberegi Református Líceumban vallástanár, 2010-től 2012-ig az Angliai Református Egyház kötelékében lelkipásztor. 2012-től jelenleg is a bátyúi református gyülekezet lelkipásztora, emellett 2017-től a Nagydobronyi Református Líceum lelkészigazgatója.
