Krisztust minden élethelyzetben hűséggel követni
Páll László azon kevesek közé tartozik – lelkészek között meg még inkább –, akik az anyaországot, a magyar fővárost elhagyva Kárpátalját választják a családalapítás, illetve szolgálati helyül, s ahol otthon érzi magát. „Nem látom veszteségnek, hogy Budapestről el kellett jönnöm, nem látom veszteségnek, hogy itt a lehetőségek korlátozottabbak, mert rengeteg dologban meg többlet van itt, ami ott hiányzik, ahol a külsőségekben több van” – vallja. Páll Lászlónak fontos ez a hely, s nemcsak fájlalja, hogy egyre kevesebben vagyunk, de fontosnak tartja a problémával való szembenézést, illetve a megoldások is foglalkoztatják… Ezúttal Beregrákos és Kajdanó lelkészével beszélgetünk gyermekkorról, indíttatásról, elhívásról, szolgálatról…
- Miként emlékszik vissza gyermekkorára? Hogyan került kapcsolatba Istennel?
- Már az anyaméhben kapcsolatban voltam Istennel. Olyan családba születtem, ahol apai ágon nagypapám és nagymamám is teológiát végzett, anyai nagymamám második férje Felvidékről kitelepített református lelkész volt, édesanyám és édesapám is lelkipásztorok. Nekem már hároméves kor környékéről vannak olyan emlékeim, hogy pakolgatom a fasori gyülekezetben a párnákat a gyermek-istentiszteleten. Sok gyülekezetet láttam, sok életsorsot ismertem meg, olyanokét is, akik sok évtizeden keresztül Krisztust követték, olyanokét is, akik akkor indultak el a hit útján. A parókiára jöttek gyászolók, házasságra vagy éppen konfirmációra készülő fiatalok és felnőttek egyaránt. A különböző gyülekezetekben olyan lelkészeket, presbitereket, hívő gyülekezeti tagokat, testvéreket ismertem meg, akiknek élete példaértékű volt számomra.
Én gyerekként Budapesten és vidéken is átélhettem, hogy mit jelent az, amikor nem előny és nem divat templomba járni. Mégis voltak, akik akkor és ott hűséggel megélték hitüket, egy olyan nemzedék, amelynek tagjai az ötvenes években voltak fiatalságuk legerőteljesebb szakaszában, és nem tehették azt, amit szerettek volna, ennek ellenére megmaradtak elhívásukban, mert hittek és megtették, amit akkor lehetett. Példaértékű számomra a nagyapámék korosztályából sok lelkész élete, közülük többeket ismertem. Akiket nem tehetségük, tudásuk szerint helyeztek szolgálati helyekre, akiket, úgymond, száműztek kis, eldugott falvakba, s nem csüggedtek, nem adták fel, életet, hitet vittek oda, ahová kerültek. Ezek mind arra tanítottak, hogy Krisztust minden élethelyzetben hűséggel kell követni. Az lesz rajtunk számon kérve, hogy a keretek között mit és hogyan tettünk meg. - Ilyen családi háttérrel természetes volt, hogy a lelkészi pályára lép?
- Nem, egyáltalán nem. Testvéreim, lelkészgyerek ismerőseim között sem ezt tapasztaltam. Én kegyelemnek tartom, hogy erre elhívást kaptam az Úrtól. A családban senki nem gyakorolt nyomást rám. Azt mondanám: annak ellenére léptem erre a pályára, hogy tapasztaltam a lelkészlét, a -család hátrányait is. Én elsősorban az Urat, az Úr megszólító kegyelmét láttam meg.
A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumba tágult a látásom. Evangélikus, református, sőt katolikus osztálytársaim is voltak, így jobban meg tudtuk élni, mit is jelent a keresztényi elfogadás, szeretet, meg tudtuk találni azt, ami közös a hitünkben, s ez fontos.
Amikor az általános iskolában fogalmazásokat kellett írni, hogy mi leszek, ha nagy leszek, akkor én azt írtam, hogy lelkész vagy tanár. A gimnáziumi évek alatt egyre inkább és tudatosan a lelkészi pályára készültem. És sikeres felvételt nyertem a Budapesti Károli Gáspár Hittudományi Egyetemre. Egy viszonylag nagy évfolyamnak lettem a tagja, ahol két kárpátaljai hallgató is volt: Kovács Attilával jó barátságba kerültünk, aki 2002 óta az ungi egyházmegyében szolgál, Gál Irénke meg kedvesem, szerelmem, feleségem lett. Már az első évfolyamon éreztük: együvé tartozunk. És ott dőlt el az én kárpátaljai szolgálatom is. Mert Irénke határozottan kijelentette, hogy ő a tanulmányai végeztével hazajön Kárpátaljára. Vannak, akik azt mondják, hogy miatta jöttem Kárpátaljára. Lehet, hogy így volt az elején, de most azt mondom, Irénke miattam maradt itt. Mert volt idő, amikor ő elment volna – például amikor a lelkésznőket megfosztották a szolgálati lehetőségtől, elvették tőlük a palástot.
Teológus korunkban voltak, akik Horvátországba jártak szolgálni, ahol akkor lelkészhiány volt. Úgy terveztem, hogy majd lelkészként én is elmegyek ebbe a szolgálatba néhány évre. De úgy alakult, hogy feleségem révén Horvátország helyett Kárpátalja lett az a határon túli szolgálati hely.
Számomra a családi gyökerek miatt is fontosak az elszakított területek, de ugyanígy az anyaország is. - Most egészen kárpátaljainak érzi magát.
- Igen, így lett egy kárpátaljai, Bereg-megyei öntudatom is. Nekem nagyon fontos ez a hely. Én itt otthon érzem magam. Nem látom veszteségnek, hogy Budapestről el kellett jönnöm, nem látom veszteségnek, hogy itt a lehetőségek korlátozottabbak, mert rengeteg dologban meg többlet van itt, ami ott hiányzik, ahol a külsőségekben több van.
- A lelkészeket általában a teológia elvégzése után kihelyezik valamelyik gyülekezetbe. Ön nem igazán ismerte a kárpátaljai gyülekezeteket. Hogy érzi, jó helyre került?
- Mi ezért nem sokat tettünk, hogy Beregrákosra kerülhessünk. Negyedik év végén összeházasodtunk a feleségemmel. Akkor jeleztük Horkay László püspök úrnak, hogy ötödik év végén szeretnénk hazajönni, és majd kérünk területi helyet. Ötödik végén egyszer telefonon megkeresett Molnár Sándor, a beregrákosi gyülekezet akkori főgondnoka, s meghívott egy bemutatkozó szolgálatra. El is jöttünk. Itt kiderült, hogy még egy lelkészt meghívtak, Szanyi Györgyöt, s majd a bemutatkozó szolgálat után a gyülekezet szavaz, hogy ki töltse be a segédlelkészi helyet. Ilyen sem igazán volt korábban, hogy egy gyülekezet segédlelkészt választ!
A beregrákosi szolgálat együtt jár a kajdanói szolgálattal. Hogy otthon érzem-e magam a két gyülekezetben? Úgy érzem, a helyemen vagyok. De abban is biztos vagyok, hogy nem minden lelkész esetében igaz, hogy egy helyen kell szolgálnia élete végéig. Ez most nagy kérdés számomra: tudunk-e a lelkészi szolgálatban úgy megújulni, ahogy arra a gyülekezetnek szüksége lenne, hogy ne megszokottan vezesse a lelkészházaspár a gyülekezetet… Tudunk-e úgy megújulni, hogy többletet adjunk, hogy fejlődjön a gyülekezet, illetve a gyülekezet is tud-e úgy megújulni, hogy lelkipásztorként lássa az ember, hogy ez egy olyan gyümölcsöző, áldott kapcsolat, ami tovább vezet az üdvösség útján. Mert nem jó az, ha nincs növekedés és fejlődés. Nehezen mérhető, nehezen állapítható meg, hogy hol van az a pont, amikor talán nem tud megújulni a lelkész, vagy a gyülekezetnek valami más irányra lenne szüksége, s azt az a lelkipásztor nem tudja biztosítani. Nekem rengeteg korlátom, hiányosságom van – ahogyan szerintem mindenkinek –, s időnként azt gondolom, hogy többre nem vagyok képes, nem tudok újabb munkákat, területeket elvégezni, viszont biztosan tudnék mélyebbre ásni, mélyebb üzeneteket előhozni az igéből, még komolyabban venni dolgokat. Szerintem minden gyülekezetben van egy pont, amikor a növekedésnek a meglevő tagok és az adott szolgálattevő az akadálya. Ott akkor szükség lenne váltásra, vagy valami többletet behozni. És ha én nem tudom azt a többletet hozni, akkor arról kell gondoskodni, hogy az a többlet honnan fog bekerülni, hogy fog valaki újabb egyháztagokat megszólítani, újabb látással gazdagítani a közösséget, újabb irányokat szabni és azokat betölteni. Ez számomra nagyon fontos kérdés. És mikor ráterhelődik egy-egy konfliktushelyzet a szolgálatunkra, vagy éppen olyan dolgok történnek a tágabb egyházi környezetben és a világban, amelyek szintén terhet jelentenek, akkor nagyon nehéz tisztán látni ebben a kérdésben, és jó, ha az ember nem hirtelen, az érzelmeire hallgatva dönt, hanem valóban meghallja azt a hangot, ami a Krisztus hangja. Most ez a kérdésem: jó-e ha Rákoson maradunk, vagy jót tenne személyesen is meg a gyülekezetnek is, ha történne egy lelkészváltás. - Ukrajnában, Kárpátalján mostanság olyan helyzet van, amikor sokan elmennek. Önben nem merült fel, hogy hazamenjen, vagy el innen?
- Beregrákosról elmenni, az többször felmerült, de hogy Kárpátaljáról, az csak egyszer egy igazságtalan helyzet miatt. A jelen helyzetben meg semmiképpen nem merülhet fel ilyen kérdés. Mert a pásztornak mindig sorsközösséget kell vállalni a nyájjal. Külföldi állampolgárként nem vagyok hadköteles, de átérzem a férfiak helyzetét, belül hordom ennek terhét, és így nem hagynék itt senkit. A másik dolog, hogy nekem meggyőződésem: csak valami fontos szerepkörbe kell elmenni a határon túli magyarságnak az anyaországba s ott betölteni azt a pozíciót. De ha csak közép szinten, vagy még lejjebb tudnánk beintegrálódni, akkor inkább itthon kell maradni, a szülőföldön, ahol meghatározó szerepet tudunk betölteni egy közösség, egy gyülekezet életében, s többet tudunk adni, mint ha ott beolvadunk egy nagy tömegbe, ahol nem tudunk úgy világítani, só és kovász lenni, mint itthon. S ezért várom azt, hogy ne csak néhányan hozzák meg ezt a döntést, hogy itt maradnak, hanem akik elmentek, ők is lássák meg ennek a fontosságát, hogy itt vannak a gyökerek, itt nyertek egy olyan egészséges lelkületet, ami egy kicsit talpraesettebbé teszi őket ott, ahol most vannak. S ha elmentek, ne vágják el a gyökereket, ne feledjék, hogy honnan indultak, és azt a közösséget tartsák számon, hordozzák imádságban, segítsék bármilyen szolgálatban, s ha tudják, még anyagiakban is támogassák. Mert tudniuk kell, hogy itt meggyengült, megfogyatkozott közösségek állnak most helyt. De ezek gyülekezeteken felüli kérdések, melyeket a háború után egyházi és főleg kormányzati szinten is kezelni kell…
Én biztos vagyok benne, hogy Isten egy családdal is tud mit kezdeni, hisz Ábrahám családja a példa rá, hogy nagy néppé is tud teremteni. Ahhoz viszont, hogy Isten nagy csodákat tudjon véghezvinni, időnként az embernek is volt – nem mindig, de valamikor volt – felelőssége. És sajnos ezt nem látják sokan tisztán: elég csak várni a csodákat, vagy két csoda közt, ami mögöttünk van, s ami előtt állunk, aközött van-e feladatunk, kell-e munkálkodnunk? Nekem meggyőződésem, hogy kell. Inkább azért kapjunk majd dorgálást, hogy kicsinyhitűek voltunk, és sok mindent előkészítettünk, bár nem kellett volna, minthogy azért, hogy kellett volna és nem végeztük… - Hogy látja, ebben a helyzetben az emberek közelednek Istenhez, jobban keresik őt?
- Ez személyfüggő, nem látunk az emberek lelkébe. A két gyülekezetben azt látom, hogy vannak olyanok, akik a háború alatt elkezdtek jobban az igével foglalkozni, imádkozni, templomba járni, de el kell mondanom, hogy sok olyan gyülekezeti tagot látok, akinek az életén csodálkozom, hogy még mindig nem volt elég ennyi nyomorúság, ennyi baj, ennyi félelem. És még mindig nem értik, hogy itt nem az elmenekülés, nem az eszközök, nem valami mentesség fog segíteni, mert ennél nagyobb bajok vannak. Az üdvösség hiánya a legnagyobb baj. És ez csak Jézus Krisztusban a miénk. És most minden adott ahhoz, hogy megértsük: nekünk Krisztusra kell építeni, csak benne van biztonság, szabadítás, szabadulás, élet.
- A lelkész nemcsak lelkész, de férj, családapa is. Mindkettő nagyon fontos. Hogy tudja ezt összeegyeztetni és megélni mindkettőt?
- Erről biztosan a feleségem és a fiaim tudnának többet mondani, hogy amikor nem voltam otthon, az akkor nekik mit jelentett. A mai világ szerintem nem segíti az emberi kapcsolatokat, a mai időbeosztás ellensége a házasságnak, a gyermek-szülő kapcsolatnak, a testvérkapcsolatnak. Meg talán az eszközeink, a kommunikációs csatornáink is elveszik az időnket, az energiánkat, és a személyesen megélt meghitt pillanatok sokszor nincsenek meg. Bennem lelkészként – meg a hitben járó szolgáló gyülekezeti tagként másokban is – ott van a kérdés, hogy hol az a pont, ahol azt mondjuk, az Istennek való szolgálat az első, s mikor a család. Volt olyan eset sokszor, hogy megígértem valamilyen közös programot a gyerekeimnek, de közbejött egy haláleset, s a közös program elmaradt. Ez fájó dolog, meg rombolja az apai tekintélyt is. Mert lehet a gyerekemnek akkor nem lesz majd igénye a közös játékra, együttlétre, amikor nekem megfelel. Ahogy az „Üres bölcsőt ringat a Hold fénye” Harry Chapin-dalban Zorán énekli, amikor majd mi hívjuk a felnőtt fiút, s ő azt mondja a telefonba: „Apa, túl sok a dolgom, s a fiam is vár…” S ez nem jó. De a környezetemben sem látom a jó példákat. Ma már nem élnek együtt a generációk, mint régen, amikor mindig volt valaki, aki a gyerekkel foglalkozott. A lelkészcsaládokban meg gyakran előfordul, hogy távol élnek a nagyszülőktől. Én egyébként hálás vagyok, mert a gyülekezetben mindig volt olyan, aki a családhoz közel állt, akire rá lehetett bízni a gyerekeket, ha mi szolgálatban voltunk. S ez jó volt. Bennem azért van némi lelkiismeretfurdalás, fájdalom az elmulasztott együttlétek miatt. De nem tudom, lehetett volna-e ezt másképpen megélni. Az biztos, jobban meg kell tanulnunk jól kihasználni azt a kevés időt, ami van, s akkor csak egymásra figyelni, csak szeretetet, élményt adni egymásnak – akkor lehet, hogy a kevesebb is több lesz.
- Azt szokták mondani, hogy a parókia fala üvegből van, a lelkészcsalád kirakatban él. Nem terhes ez?
- Én ebben nőttem fel, úgyhogy lelkészként ez nem volt új, ez számomra egy természetes közeg. Nem hiszem, hogy ha elzárkóznánk, azzal jót tennénk magunknak meg a gyerekeknek. Lehet, hogy más családok gyermekei több meghitt pillanatot tudtak megélni, de a lelkészgyerekek meg másban többet kapnak a közösségtől. Az jót is tesz, hogy nem vagyunk elszigetelten egy településen rokonok nélkül, mert a gyülekezet része vagyunk. Én inkább ennek a pozitív oldalát látom. Azt viszont nem tartom helyesnek, ha a gyülekezet felől elvárás van a lelkészgyerekek felé, hogy legyenek mindig jók, legyenek mindig ott a templomban, ők mindig mindent jól csináljanak, de a többi gyerek, a sajátjuk felé sincs meg ez az elvárás. A lelkészcsalád mutasson példát, akik látják, azok meg kövessék a jó példát, ha az az isteni rend szerint van. A lelkésztől sem lehet elvárni, hogy tökéletes legyen, hisz ő is csak ember.
- Olyan nagyon nem lehetett rossz az önök családjában gyereknek lenni, ha elsőszülött fiuk a lelkészi pályát választotta…
- Ez nagy kegyelem, a nagyobbik fiunk már ötödéves teológus. Nem volt kötelező, családi kényszer ebbe az irányba haladni, de nem voltam szomorú a döntés miatt, és nem felejtettem el hálát adni érte – meg folyamatosan hálát adok –, hogy kapott olyan indíttatást az Úrtól, hogy fizika érettségivel is a teológiára jelentkezzen. És hála Istennek, hogy a hittudományokkal is még intenzívebben foglalkozik, mint a szülei tették. Remélem, Isten neki is megmutatja a helyes utat, hogy hol és miképpen legyen lelkipásztor. Azért is hálát adunk, hogy az Úr házastársat is adott mellé.
A másik fiunk informatikus-programozó szakon tanul Budapesten, harmadéves. Nála is azért imádkozom, hogy legyen majd a helyén, legyen hűséges szolgálattevő Isten országa számára. És remélem, kap majd indíttatást, hogy hazajöjjön Kárpátaljára. - A nagyok kirepültek, mégsem üres a fészek…
Istennek különös kegyelme ez. Mindig nagycsaládot szerettünk volna, de csak két gyermek adatott… Beregrákosról ketten is részt vettek a Kárpátaljai Elfelejtett Gyermekek Segítése (KEGYES) szolgálatban, a munkácsi gyermekkórházban foglalkoztak otthagyott gyerekekkel. Feleségemet is hívták, hogy menjen velük önkénteskedni. 2019-ben májusban, a hitoktatás befejezése után ment el először, s amikor megpillantott egy csodálkozó, kíváncsi tekintetű kislányt az ágyban, rögtön tudta, hogy ő hozzánk tartozó. Sokáig imádkoztunk, hogy Julianna a családunkba kerülhessen, s miután már velünk volt, akkor meg sokáig azért imádkoztunk, hogy családunk teljes jogú tagja legyen. Az örökbefogadás négy és fél évig tartott, de hála Istennek 2024-ben ez is megtörtént. Kezdettől fogva azt kértük a gyülekezettől – még mielőtt hazahoztuk volna a kórházból –, hogy tekintsék őt is úgy, mint az első két gyermekünket, mert ő is a mi családunk tagja és hozzánk tartozó. Erről a helyről is köszönöm a gyülekezetnek ezt a hozzáállást, s hogy imádkoznak érte is és nagy szeretettel veszik körbe. Remélem, Julianna is eljut majd oda, hogy teljes tudatában Krisztus-követő és szolgálattevő lesz.
Ezúton is mindenkit buzdítok az örökbefogadásra, vessük le azt a régi beidegződést, hogy „nem a mi gyerekünk”. A szeretet befogadja a gyermekeink házastársát és rokonságát is… Szokták mondani, hogy sokat adtunk ennek a kislánynak, én meg biztos vagyok benne, hogy mi sokkal többet kaptunk. Az a szeretet, nyitottság, ami benne van, nagyon sok mindenre tanít bennünket. Ezért mondom, hogy fogadjuk el Istennek az áldásait, ha lehet, minél több saját gyermekkel vegyük körbe magunkat, de ne feledkezzünk el arról sem, hogy több tízezer ártatlan árva gyermek van Ukrajnában. Fogadjunk ilyen gyereket is örökbe, ők is és mi is gazdagodunk, és a gyülekezetünk is növekszik. Ezt is áldásnak tekintem.- Hogy látja a gyülekezet, az egyház jelenét, és milyen jövőképet vízionál?
- Sokféle válság ért utol bennünket egyszerre. Már korábban is demográfiai válságba kerültünk, ha megnézzük az anyakönyveket, már 1980 óta láthatjuk, hogy többen haltak meg, mint születtek, és emellett az elvándorlók száma is fokozatosan nőtt. Kezdetben nincs nagy jelentősége, de az évtizedek alatt komoly fogyást tud eredményezni, s ezt a háború most még meggyorsította. Mindig bibliai példákat szoktam felhozni: mikor nagyon megfogyatkozott Izráel népe, Isten a maradékkal is újat tudott kezdeni. És nemzetünk történelmében is tapasztaljuk, hogy amikor egy nagyobb járvány, vagy háború, illetve az elhurcolások miatt megfogyatkoztak, azután több gyermeket vállaltak eleink, több gyermek született. Ezek a megmenekülések mindig együtt jártak a közösségek, életek megújulásával. Én ebben látom a jövőnket. Ha hazajönnének, akik elmentek, az nagy segítség lenne. Ám ha nem jönnek vissza, akkor, akik itthon vannak, azoknak kell tenni a megmaradásért…
Nem hiszem, hogy a kétszáz évvel ezelőtt élők öntudatosabbak voltak, mint mi, és mindenáron azon gondolkoztak, hogy mi lesz a jövőben. De a régiek – látjuk a Bibliából is – mindig imádkoztak a leendő nemzedékekért is, tehát felelősséggel tették azt, amit tettek, tudva, hogy a mi időnkben nekünk kell megtenni, ami szükséges, s aztán majd úgy lesz folytatás, ha az Úr is akarja. Nekünk most ez a nagy kérdés: ma megtesszük-e azt, amit utána majd az Úr meg tud áldani, és ha akarja, tovább is viszi?!
Egyébként nem látom a magyarországi társadalomban sem, amit itt szeretnék látni. Magyarországon is kiürülő falvaink, elfogyatkozó városaink vannak – minél nagyobb egy város, annál kevesebb gyerek születik és annál kevésbé életszerű az élet –, tehát nagy problémák vannak. Ennek ellenére Isten kegyelme, hogy ott is vannak gyülekezetek, erős, hitben járó közösségek, Istennek szolgáló életek, de a vidék, a falu mindig alkalmasabb életterület volt arra, hogy Isten országa a mindennapokban is közelebb legyen hozzánk. Ha mi ezt ma elengedjük – elveszítjük.
Marton Erzsébet
Névjegy:
Páll László 1979. február 13-án született Budapesten. Ott a Fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett, majd 1997 és 2002 között a Károli Gáspár Egyetem Hittudományi karán tanult. 2001-ben kötött házasságot a mezővári születésű Gál Irénnel, akivel 2002. október elsejétől szolgálnak Kárpátalján, Beregrákoson és Kajdanóban. 2003-ban született László, 2005-ben Márton fiuk, 2019-ben pedig Julianna.
