Olvasandó: Zsoltárok 106
Egy liturgikus zsoltár, melyet a zsidó Istentiszteleten évszázadok óta makacs rendszerességgel idéznek fel (erre utal a későbbi liturgiában betöltött lerögzült szerepe, ill. a zsoltár konklúziójának megtestesüléseként az utolsó, 48. vers: „Az egész nép mondja: Ámen!”). Ennek a „makacs”–ságnak az oka – a felejtés gyarlóságával szemben: a létfontosságú tanulságok tudatban tartása (két tanulság: a pusztulás és pusztítás csapdáinak ismerete – az elkerülés érdekében – és a megtartó Istennel való hálás és kizárólagos kapcsolat megélése – a megmaradás érdekében). A kiválasztott nép, e két léttanulságot (a csapdák veszélyének és a kizárólagosan az Istenbe kapaszkodásnak a jelentőségét), a történelmi tapasztalataikból tanulhatta meg. Ugyanis a Babiloni-fogság korára (Kr.e.567-517)) ill. annak a látszólagos véget, de a visszatekintést is magában hordozó következményére utal, a szétszóratás megélése, melyet nem végként, hanem a) Istentől jövő nevelési célzattal rendelkező állapotként, b) Istennel megoldható kihívásként és c) Istennel betöltendő küldetésként tekint (erre utal a 47 vers: „Segíts meg minket, Urunk, Istenünk, és gyűjts össze a népek közül. Hogy hálát adhassunk Szent Nevednek és dicsérve magasztalhassunk Téged!”). Tehát a zsoltár tartalma, bár Izrael történelmi bűneinek felidézése, de a stílusa nem bűnbánat, hm. tanítás. Erre a tanítás jellegre utal a Szöveg (történelmi szakaszokat felidéző) egységeinek azonos szerkesztése: felszíni vétek leírása, mélyrétegű ok leleplezése, Isten kegyelmének és irgalmának valamilyen formájú megjelenítése. → Ezekből néhány megállapítás a mindenkori „küzdőpályát” és a „nemes harcot” felvállalók felé: 1) Ismerni kell a csapdáinkat és a bűnnek való kiszolgáltatottságunkat. Különben törést és csalódást szenvedünk és okozunk. Vannak általános keresztyén csapdák (lásd: általános bűnök, mint a test cselekedetei) és vannak nagyon egyéni csapdák (lásd: személyes kísérthetőségeink; családi sajátos deformációink; nemzedékeken átívelő tipikus bűneink és szindrómáink…), melyek mindegyikével számolni kell… . 2) Tudatosítani kell, a kegyelemre szorultságunkat és a bűnbánat szükségességét. Itt a bűnbánat és bűnbocsánat nem azonos a felejtéssel. Ez igaz úgy a magunk bűnének rendezése, mint a mások irányába adott bocsánat felé (megj.: az külön kegyelem és a bocsánat megkönnyítése, ha a bocsánat adó el is tudja felejteni a vétket; ezzel szemben az a kihívás, hogy a vétekre emlékezve, annak a negatív következményeit semmilyen kapcsolati téren nem alkalmazzuk és meg nem éljük). Sőt: a kegyelmi rendezés akkor válik teljessé, ha abból felhasználandó tanulságokat tudunk levonni (magunk és mások számára is). Azért írattak meg az hitelődeink tapasztalatai, hogy azokra emlékezzünk és azokból tanuljunk, de a magunk tapasztalatait sem szabad elfelejtenünk. A tapasztalatok megléte feltételezi a kihívások (bűnök és következményei) rendezésének lezárását (pl. egy rendezési egység lépései: bűnfelismerés, bűnbánat, Isten kegyelmének és helyreállító irgalmának megélése, a kegyelem elfogadása és az Istennel kötött személyes szövetség megújítása és felvállalása, tapasztalatokkal való gazdagodás – Krisztus haláláért erre van lehetőségünk, mert „aki megvallja a bűnét, Isten hű és igaz, hogy megbocsátja a bűnét”). 3) Rendszeresen és hálásan, átélve és „átéletve” fel kell idézni Isten nagy tetteit és a gazdagító tapasztalatainkat (mert hajlamosak vagyunk a feledésre). Ezt magunk felé és a környezetünk felé is. A rendszeres felidézéssel (és átéléssel) ezek a tapasztalatok még inkább beépülnek a személyiségünkbe és az utódaink életébe (disco discimus – tanítva tanulunk). Erre a felidézésre meg kell teremteni az alkalmakat (időt és közösséget) minden irányból (akár a felidéző, mint tanító, akár a hallgató, mint tanítvány feladata ez; pl.: legyenek tapasztalatcserés beszélgetések, véleménymegbeszélő közösségek, önvallomásoknak keretet adó csoportok stb.; megj.: ezen közösségek létrejöttének feltétele: az elérendő közös cél, az egymás iránti jószándék és megértési vágy, a megbízhatóság és bizalom).
A zsoltár egységei:
1. Egyiptom (6-12/2Móz14,15-31). Azért innen van a kezdet, mert itt váltak néppé, a rabszolgasorban is („teher alatt nő a pálma – Crescit sub pondere palma”). → Mert Isten azért enged meg közös nyomásokat, hogy azok összepréseljenek, ill. a salakot kipréseljék. Pl.: Egy házaspár válás előtt állt (sok megterhelés és kölcsönös fájdalomokozás után). Ekkor derült ki, hogy a férfi rákos beteg. Ekkor a nő úgy döntött, hogy nem költözik el, hanem felvállalja a gondozást. Még néhány év adatott nekik, és ebben az időben jöttek és csiszolódtak össze; és egymásnak kölcsönösen megbocsátva halt meg a férfi. Illetve a nemzetünket, a közös harcok és az azt követő kihívások tették nemzetté (907, 1241, 1456, 1526, 1606, 1711, 1848, 1920, 1942-43, 1956, 2004 stb.). A történelmi jelen állapotának prései, ezt az egységet teremthetik meg az Egyházunk és nemzetünk életében.
1.1. A nép felszíni megjelenése: „engedetlenek/dacosak/csak magukat látók voltak a Vörös-tengernél ”. Mert csak a maguk nyomorúságának a látványa, a mozdíthatatlan Vörös-tenger tömegével és az egyre közelebb kerülő egyiptomi sereg erejével szemben, a népet elkeseredetten dacossá tette. → Nagyon emberi magatartás: „ha már lúd, akkor legyen kövér” – a pusztulásban is…: „ha már úgyis a keresztre kerültem, akkor káromlom…”, „ha pusztulok, akkor a haragom kiadom…”, „ha úgy is elveszünk, akkor az eddig visszatartott bűnt éljük meg…”, „ha már nem kellek nektek, akkor vesszetek velem együtt…” stb. Ennek a lázadásnak is ki kell jönni… (megj.: vajon nem ez az elkeseredettség érzéséből táplálkozik a magyar nemzet Istennel és Isteni értékrenddel szembeni dacos megnyilvánulása: az elkeseredetten gyűlölködő széthúzás, a káromkodás köznyelvben létele, az alkoholizmus népbetegsége, a családok drámai mértékű szétesése, a minden próbálkozással szembeni népességfogyás stb.?)
1.2. A felszíni megjelenés oka: „nem értették/értékelték (sakal; innen: a sekel, mint pénz) a csodáidat (a jelenükben), nem gondoltak/emlékeztek (zakar – megemlékezni) szeretetedre/szövetségedre (a múltjukban)”. Tehát Isten cselekedeteit értéktelennek kezelték úgy a múltban, mint a jelenben (sőt, azokat fel sem ismerték, pedig Isten szerető felvállalásának csodái vették őket mindenkor körül). → A Jézusi dorgálás válasza érvényes itt: „balgatagok és rest szívűek”. Akik félreértenek és félremagyaráznak és rugalmatlanok, mert nem hajlandók más szempontból az eseményeket látni és rugalmasan tanulni. Mert belesüppedtek egy nézőpontba. Pl. a kisebbrendűség állapotába: mi a nyomorultak és mások az erősek. Megj.: s ebből kényelmetlen is a kilépés; mert ha nincs új kibontakozási tér, akkor lehet maradni a már ismert „mártírkarriert” lehet befutni – és ezért van csak (akár keresetten is a) siránkozás („úgy sem sikerül…”, és belül örülök, ha nem sikerül, mert félek, hogy nem tudnék megfelelni egy új helyzetnek; „nem látok távlatot, ezért fel kell adni”).
1.3. A kegyelem megnyilvánulása. 1) Ennek a kegyelemnek a forrása Isten: „De az Úr megszabadította őket Nevéért, hogy megismertesse hatalmát” – hogy a nép és mindenki ismerje Istent úgy, mint Aki a természetnek és a politikai hatalmaknak az Ura (mindkét oldalra, a természeti és a politikai területre, nagyon érzékletes Isten szabadításának leírása). Erre a szabadítási tapasztalatra és Isten bemutatkozására, a későbbi zsidóságnak nagy szüksége lett, mert Isten hatalmára ezeken a területeken folyamatosan számítani kellett. → Isten olyan próbákat ad, melyekben mintákat kell kapnunk a kegyelemből, a megoldásból (itt a szótő: old, mint egy csomót – itt: a megakadt életutat). Mert Isten fel akar készíteni a későbbi kihívásainkra. 2) Megj.: csak itt van (a többi történelmi jelenséget bemutató egységhez képest) a nép változásának bemutatása: „akkor hittek ígéretében és dicséretet énekeltek”. Ez is egy minta: így kell reagálni Isten szabadítására. → A hálából is adjunk mintát. Pl.: Isten olyan követőket akar, akik boldogan követik Őt és az Istennel való közösség nem kényszer a számukra. A „kényszerkeresztyén” szülők hite taszító és nem vonzó a gyerekek számára (de ezért imádkozni kell, hogy az Istennel való közösség örömét őszintén és vonzó módon tudjuk megélni).
2. Vándorlás. Itt a zsoltáros két pusztai eseményt – mint „haladási-csapdát” – emel ki (ill. értelmez): a táplálást (fürjekkel és égi mannával – 2Móz16) és a lázadást (Kóráh vezetésével, Mózes és Áron ellen fellázadt Dátán és Abirám, ill. 250 egyéb zsidó férfi, akiket egy Istenítéletben elnyelt a megnyílt föld – 4Móz16).
2.1. A leírt vándorlási események helyszíne, a puszta. Ahol a mozgás és a mozgás csapdái mutatkoznak meg, melynek jellemzője, hogy a felszíni igények elrejtik a változékony igazi okot (pl.: a bizonytalanságot és a zavarodottságot). Ezért csapda, leragadni ezekhez a felszíni kihívásokhoz. Csapda, mert energiapazarlás (mint amikor a katona az álcatankra lő). Pl.: egy sértett ember igényét kielégíteni, eleve meddő vállalkozás, mert a következő szakasznál, más okot nevez majd meg sértettsége okaként. A haladás érdekében tudni kell, ezeket a (többnyire) harsány csapda-igényeket beazonosítani és átlépni (számolni kell azzal, hogy ez „az átlépés” egzisztenciális dühöt vált ki az igényforrásból) – és állandóan nem cipelni azok terhét (mert ezek ideiglenesek, mint a vándorlás…). Megj.: Mózes bár többször tette meg ezt a „nagyvonalú” és „bölcs” „átlépési problémakezelést” (csodálom, hogy milyen szabadon tudott egy-egy ilyen vándorlási durván sértő és frusztráló helyzet rendezése után józanul tevékenykedni), de egyszer, pont egy ilyen fajta „aránytalansági” „haladás” csapdába bukott bele, a „versengés vizénél” (és ezért nem mehetett be az Ígéret Földjére). → A haladás súrlódásaira folytonosan számítani kell (ezek a bizonytalanság frusztrációi, melyek előjönnek mindenütt, ahol csak haladás van – a házasságban, az Egyházban, a szolgálatban stb.; jó ha ezt magunk felé is tudatosítjuk és így igyekszünk nem mi lenni itt a feszültségforrás). A bölcs ember beszámolja és emberi gyengeségként kezeli ezeket a gyorsan „színt váltó” súrlódásokat – úgy magánál, mint másoknál. S ha már van ilyen beszámítás, akkor lehetséges a csapda elkerülése is. Nem szabad magunkat ezekkel felettébb terhelni (ideiglenes szakaszok ideiglenes problémái…; még ha nagyon agresszíven követelőznek egy területen – ami velük együtt mulandó…; talán nem ez a mulandóságérzet az agresszív követelőzés oka?…). Az ördög ezt a terhelődést munkálja, mert célja: a kikészítés és a haladás leállítása.
2.2. A nép felszíni megjelenése. 1) A két, egymástól időben és térben távol álló történet közös pontja (ami miatt együtt kezeli azokat a Szöveg): az elégedetlenség (mely testi és lelki formát öltött; mert egyik helyen élelem, a másik helyen hatalom kell; de mindkét esetben a közös ok: a vándorlás bizonytalanságának frusztrációja). Ill. ennek az elégedettlenségnek a közös következményei: a) az elégedetlenség tömege (mert itt szövetség alakul ki; ui. akiket az elégedettlenség feszít, az elégedettlenség terének megnyitásával kibontakozási területet kapnak); b) elégedettlenség céljának megtestesítése (mert szembeszegülnek a vezetővel, Mózessel; ui. az elégedettlenség értelmet jelentő strukturáláshoz mindig kell egy megfogható és megmutatható arc); c) torzult helyzetértékelés (melynek jellegzetessége: a megszépített múlt és a megvetett jelen; hogy az elégettlenség szövetségének legyen alapja és ereje). 2) Egyik történet a másik fokozása. A fokozás általános jele: a közös pontok kiterjedése. Pl.: a) a testi elégedettlenségből hatalmi elégedettlenség (éhség, majd vallási karrier utáni vágy); b) a tömeg növekedése; c) a megítélési torzulás fokozódása (Egyiptom megjelölésére, előbb csak jólétet jelképező képeket, majd liturgikus jelzőket alkalmaznak: „húsos fazekak” és „tejjel és mézzel folyó föld”); d) a megtestesített célpontok kiterjesztése (mert ellenséges cél az ételkérésnél csak Mózes, majd a hatalmi lázadásnál Mózes és Áron). → A bármilyen formájú (testi és lelki) elégedetlenségnek a természetét lehetett itt megfigyelni: szövetségkeresés, célmegtestesítés, kommunikációs torzítások, s mindezek turbulensen és emberileg leállíthatatlanul növekednek (lásd: a magyarországi közéletet; mindegy, hogy Mózes, vagy Áron, Egyházi, vagy világi vezető stb.; aki ezt a turbulenciát engedi – s talán először ennek még örül is, mert a konkurenciát érinti – az is el fog sodródni).
2.3. A felszíni megjelenés oka. A két történet azonos oka bár az elégedetlenség, de annak különböző a formája és a kialakulási helye. 1) Testi kísértés. „Sóvárgás/ vágyakozás (eredetiben: „tana” – ez a „párzási vágy” kifejezése is, mint fizikai kísértés) fogta el (ill.: lepte be) őket a pusztában”. Mert a pusztában kiszolgáltatott az ember (az ókori hit szerint, a puszta, a démonok lakóhelye – ott lakik: a pusztai démon, lilit, az emberből kiűzött ördögök víztelen helyet keresnek stb.). S aki ezen a helyen van, annak sokszorosan védettnek kell lenni (mert a „kiéhezett démon”, mint „lelki gazdatestet” birtokba akarja venni; megj.: ezek a démonok működésének archetüposi és a Biblia által megerősített képei). A kísértés ténye bár természetes (lásd: Jézust a pusztában), de probléma, a kísértésnek való engedés. Itt, az Egyiptomból kihívottak, engedtek a kísértésnek, melynek a jele: az Isten kísértése (próbára tevése). → Ellentétben Jézussal, aki a pusztában bár megkísértetett, de képes volt visszaverni a kísérést (mert Igével válaszolt az éhség kísértésében: „nem csak kenyérrel él az ember” – nem csak az test vágyának kielégítése jelenti az ember életét és teljességét). Tehát a legprimitívebb kísértési móddal szemben (az ördög és a test szövetségkötésénél) is az ember önmagában védtelen – csak az Igével védett. 2) Hatalmi kísértés. „Féltékenyek/irigyek (ez az orvosságért vágyakozó beteg mindent megadni kész indulata) lettek a táborban Mózesre és Áronra, az Úr szent emberére”. Itt a kísértés fokozódik: mert már a helyszín nem a puszta és így nem is a vad testiség támad, hanem az emberi együttélés kívánsága (ahol a táborban lévő viszonyok jelentik az életteret). Formailag, itt Áron áldozópapi pozíciója volt a lázadási cél (ezért van Áron hangsúlyosabban kiemelve, mint Mózes – „és Áronra, az Úr szent emberére”). Megj.: a Zsoltár Szövegében a Mózesi Szöveghez képest, csak Dátán és Abirám van lázadóként megnevezve és Kóráh, mint lévita nem… Miért? (: mert Kóráh lévita volt? mert Kóráhhal még tudott Mózes beszélni? mert csak Dátán és Abirám viselkedett végig kihívóan Mózessel szemben, mert csak ők álltak ki családjaikkal tüntetően a sátruk elé?… – de ezeket a részeket most nem tárgyalja a zsoltár, csak a név hiánya miatt indokolt a kérdéseket feltenni). Itt, a táborban (mint emberi közösségben) is érvényes, a kísértés kikerülhetetlen ténye és ezért a kísértéssel való állandó harc (amelyben lehet győzedelmeskedni is). A történetben Mózes próbált segíteni a megkísértetteknek a kísértési harcukban (nagy alázat és megértés kellett hozzá…): még az ítélet előtt beszélt Kóráhhal – akivel még lehetett beszélni – és akart beszélni Dátánnal és Abirámmal is – de ők visszautasították a beszélgetést (sőt a rég dédelgetett és ezért elvakult dühvel üzengettek Mózesnek, ami folytatódott a családjaik magukkal rángatásában, mert másoktól elkülönült kihívó magatartásban álltak meg a sátoruk előtt – tehát: a segítség szempontjából érinthetetlenek voltak). Kóráh, mint a lázadás szervezője nevének a Zsoltár Szövegéből való feltűnő hiánya (talán) arra utal, hogy Kóráh ebben a történetben, amit ő indított bár el, de egy idő után már inkább áldozat és nem mozgató személyiség lett (mert bár pontosan megtalálta azokat a személyeket Dátánt és Abirámot, akik tele voltak Mózessel és Áronnal szembeni a magáéhoz hasonló frusztrációval és a maguk pozíciója miatti elégedetlenséggel; akiknek csak irányt kellett mutatni, alkalmat kellett teremteni, ürügyet kellett szolgáltatni, hogy az elégedettlenségük kiömöljön; aztán már a megindult lavina, amit nem lehetett – még Kóráhnak sem – leállítani). → Tanulságok: a) A közösségi elégedettlenségünk, egy közösség létével együtt lévő és állandó veszélyt jelentő jelenség (ezért ezt a vezetőnek és minden bölcs közösségi tagnak, úgy mások, mint önmaga felé, be kell kalkulálni és már a megjelenése esetén kész ellenlépéstervvel kell rendelkezni). b) Az elégedettlenség lavinaveszélyének felbukkanásánál (melyre számítunk magunkban és másokban), azonnal leállító ellenlépéseket kell tenni. Pl.: magunkban Isten előtti koncentrált imádságban van esély ezt megállítani; de ha nem sikerül, akkor meg kell beszélni egy hitben erős és tapasztalt személlyel (jó lett volna, ha Kóráh, az elégedettlenségének felbukkanásával azonnal Mózeshez megy és megbeszéli vele a kísértettségét és nem azokhoz, akik alig várják a maguk elégedettlenségének a megerősítését); s csak ezután vagyunk képesek másoknál is kezelni az elégedettlenséget… – sőt, az elégedettség természetesen megélt, de soha nem kontra produktívan kérkedő boldogságával leszünk vonzóak a elégedettlenség keserűségében lévők felé. c) Különben, a magunk (sokszor meggondolatlan és pillanatnyi) elégedettlenségének az áldozatai leszünk. Pl.: Egy nő, a férjével való konfliktusait az anyjával beszélte meg (aki mindig is elégedetlen volt a vejével szemben). Bár a házaspár konfliktusaikat egymással sikeresen megoldotta, de az anyában megmaradt a konfliktus formája (ott nem oldódott meg). Ebből a kialakult konfliktuspozícióból és értékelésből kezelte a vejét (indított „támadásokat”). Ami a feszülséget fenntartotta, mert további konfliktusok forrása lett (tudni kell jól megválogatni a konfliktus feldolgozás partnerét). Ill. itt párhuzam van Jézus pusztai kísértésének második hullámával, ahol szintén a kultusz területén, a templomnál, történt a kísértés. De Jézus itt is Igével tudta leszerelni a kísértőt („ne kísértsd az Urat, a te Istenedet” – ne hívd ki a haragját, azzal, hogy az akaratodat erőlteted rá).
2.4. A kegyelem megnyilvánulása. A két fokozódó kísértési történetben, a kegyelem megnyilvánulása is fokozódik: 1) A táplálásnál: „de csömört támasztott bennük”. Ez volt Isten utánuk nyúlása és szabadítása (annak ellenére, hogy megérdemelték volna az elengedést; ezért az érthetetlen kegyelmet jelképező ellentétes kötőszó: „de”). → Ui. kegyelem, ha a magunk testi mivoltának a fogságába ragadva, Isten mégis mentő kegyelmével a mi rab kategóriánkba belép („teljesítette kérésüket”) és onnan hajlandó mégis kiemelni (ami általában drasztikus és keserű élmény: „csömört támasztott bennük” – ami nem halálos, de hosszú ideig emlékezetes és megutálja az ember azt, ami a csömört okozta; pl.: gyerekkoromban megcsömörlöttem az égett olajban sült kelt tésztától, ami mindig eszembe jut, ha az égett olaj szagát érzem; Pál azt mondja, hogy még a ruhát is meg kell utálni, mely a bűnre emlékeztet stb.). E kegyelmi formánál, a fogva tartó bűntől úgy szabadít meg Isten, hogy „megútáltatja” még azt is, ami e bűnre emlékeztet. Pl.: Egy férfi a kilencvenes években, jelentős társasági életet élve sok zavaros ügyben volt benne. Isten kimentette (a börtönt is megúszta), pedig a volt társaságának több tagja teljesen tönkrement (sőt már az élők sorában sincs). Ma bár nagyon szerény jövedelme van, de irtózik a közösségtől (beszűkült közössége van – s jelenleg nem is gondolnánk, hogy milyen körökben mozgott és lehetőségei voltak). 2) A lázadásnál: „Megnyílt a föld, és elnyelte Dátánt, eltemette Abírám csoportját. Tűz gyulladt ki csoportjukban, láng pusztította el a bűnösöket.” Csak őket, de nem a népet. A nép megmaradt. → Kegyelem, amikor a pusztítás csak nagy pontosságú kivágást jelent (mint az orvos szikéje kivágja a daganatot a testből, de a test egészséges részét meghagyja). Még akkor is, ha ez fájdalmas és hosszú ideig tart a rehabilitáció – de megmarad az élet… Mert Isten nagyon bonyolult helyzetekben és ügyekben is pontos vágásokat tud tenni (pl.: a „szívek és a vesék” megosztását, vagyis az emberi élet legbelsőbb érzelmei közt is megoszlásokat és kivágásokat tud tenni; a zavaros kapcsolatokban és családokban is szétválasztást tud tenni – Ezsdrásnál el kellett bocsátani az idegen asszonyokat, hogy megmaradjon nép; Józsefről le kellett választani az életére törő testvéreket és Józsefből ki kellett vágni bosszút stb.). S talán még nem is tudjuk, de a fájdalmas veszteségeink, az élet megtisztult folytatását és kiteljesedését szolgálják.
3. Hóreb (2Móz32). A vándorlás legkiemelkedőbb és legmesszebbre ható eseménye történt itt: a Tízparancsolat előállása, a Hóreb/Sínai-hegyen (mely messze túlmutat Izrael népének létén és határain). Ezért a Zsoltár, a Pusztai vándorláson belül is önálló egységként kezeli (ezt az önálló egység mivoltot mutatja az eredeti történetben: a „megállás”, az „önálló idő”, a „struktúrakényszer” motívuma – a Sínai-hegy lábánál a nép között, amíg Mózes a hegyen volt). → A nép által átélt önállóság szabadsága (amikor „üres járat van”, „nincs mit csinálni”, „nincs betöltendő feladat”…), egy provokáló helyzet. Ui. ez a külső parancs nélküli strukturálatlanság, kihozza a (normál körülmények között nem észlelt) belső értékstruktúrákat (lelkileg úgy, mint fizikálisan: ha egy külsőleg teljesen zajtalan szobában vagyunk, akkor fél óra múlva számunkra a testünk belső – és eddig ismeretlen – hangjai egyre hallhatóbbá válnak: a szív dobogása, a vér áramlása, a csontok ropogása). Isten valamikor ilyen provokáló „szigetállapotba” tesz (sőt kényszerít), hogy szembesüljünk az ismeretlen magunkkal (pl.: ez lehet olyan „kényszeridő”, aminek van kezdete, de bizonytalan a vége, és nincs meghagyott külső rendszere, csak a magunk meglévő jelleme; és kegyelem, hogy ha ez az élet egy olyan „sziget állapota”, aminek nincs folytatása; ezért ami ebben az állapotban salakként kijön, azt itt is maradhat; így a folytatás már tehermentesített állapot lehet). Pl.: több irodalmi mű és film ezzel a gondolattal játszik el: ember egy szigetállapotban, ahol nincs mit csinálni, nincs külső kontroll és nincs felelősség (Robinson, Legyek Ura, Sodoma 120 napja stb. – s a legtöbbször e provokatív helyzetet felállító a mű, borzalmakról szól, amelyek belülről jönnek ki). 1974 –ben, egy szerb modern művész, 6 órán keresztül, 72 tárgy felhasználási lehetőségével teljes passzívan és következmények nélkül engedte, hogy az emberek szabadon tehessenek vele, amit akarnak. E hat órában, a simogatástól a gyilkossági kísérletig jutottak el.
3.1. A nép felszíni megjelenése: „Borjút készítettek a Hóreb-hegynél, leborultak a bálványszobor előtt. Felcserélték dicsőséges Istenüket növényevő bika képmásával”. Olyanok lettek, mint a többi nép (azt is csinálták: leborultak a bálvány előtt, orgiát rendeztek stb.). A valóságban: Istencsere volt. Pedig ott ők egyáltalán nem erre gondoltak: csak (az Isteni akaratot megtestesítő) Mózes nélkül, egyedül és kiszolgáltatottan érezték magukat. Nem volt személyes Istenkapcsolatuk és nem hitték, hogy Isten mindenkor és mindenhol jelenlévő Úr: Aki még akkor is jelen van, ha nem látják, ha nincs kijelentés, ha magukat kiszolgáltatottnak érzik. Ezzel a borjúval, az Istent akarták kiábrázolni. Tehát az Istennek akartak besegíteni a „mindenüttjelenlét- feladatának megoldásába” (a nép érzete: Isten el van foglalva Mózessel és mi magunk maradtunk; ezért segítsünk be az Istennek abban, hogy úgy mint Mózessel, velünk is jelen legyen). Megj.: az emberi besegítés szánalmasságát ábrázolja ki a használt jelzős kontraszt: „dicsőséges Isten” és „növényevő borjú”. De Isten nem tűr meg kevert hitet és maga mellett más urat. → A kevert hit lényege van itt: az Istennek való besegítés (hogy úgy értsük útmutatását, érezzük jelenlétét, kapjuk meg segítségét, ahogy azt mi akarjuk és be tudjuk fogadni; tehát az Istent az emberi akarat szolgájává és emberléptékűvé akarják alakítani). Pl.: nem tagadják Isten létét azok, akik a jóshoz járnak, horoszkóppal foglalkoznak, kabalákat használnak stb. De aki ezekhez fordul, felcseréli az Istent (mint egy használhatatlan tárgyat), ill. a maga kereteibe akarja megfoghatóvá tenni. De Isten ezekkel nem osztozkodik. Isten az Úr, Aki mindig nagyobb (Deus semper maior).
3.2. A felszíni megjelenés oka: „megfeledkeztek szabadító Istenükről”. Az ember folyamatos elgyengülése mutatkozik itt meg az előző történetek kísértési formájához képest: már nincs testi és közösségi elborító vágy (mint a szaporodási vágy, vagy az orvosságért való vágy volt az előzőekben), csak „egyszerű” feledékenység. Pl.: ezt az elgyengülést mutatja Áronnak, a nép kérésével szembeni megengedő magatartása. → Ebben a feledékenységi kísértésben is párhuzam van Jézus pusztai megkísértésével. Ui. az ördög azt kéri Jézustól (ill. arra számít?), hogy feledje el ki is a világ igazi Gazdája. Ezért – mintha az ördög rendelkezne a világgal – felajánlja azt Jézusnak („neked adom”; a szolga a Gazdának, arra számítván, hogy a Gazda elfelejti a maga Gazda mivoltát – mert már meggyengült a testi és a szellemi területen vívott harcokban?). Az ördögi támadás egyik legmegcélzottabb területe: a gyengeség. Pl.: a sok munka, szolgálat, harc után (amikor hajlamosak vagyunk kiengedni; lásd: az Özönvíz után lerészegedő Nóét, a Kármelhegyi Istenítélet után depressziós Illést); a magányosságban és az Isten súlyosan hallgató csendjében (amikor nincs Isteni üzenet, csak a magam életének hangjai: a jelen állapotom és a terhelt múltam kilátástalansága egyre élesebben és félelmetesebben elém kerül); a tekintélyek eltűnésének és megingásának szakaszában (mint itt nem volt velük Mózes és Áronnak nem volt rendező tekintélye; nincs akinek meg kellene felelni, akiért érdemes lenne felöltözni, aki miatt érdemes lenne megtagadni a bűn csábítását és erkölcsösnek kellene lenni; mert a korábbi rendező tényező, valami miatt elveszítette a hitelét és a tekintélyét; akire számítottam és akiért éltem meghalt/elment/itt hagyott… stb.). Gyakorlatilag, a nép ebben a gyengeségében elfeledkezett Isten felfoghatatlanul mindenható nagyságáról (melynek színtereit nagyon színesen ecseteli a Szöveg: Egyiptom, Hám, Vörös-tenger). Ezért az ellenséggel szemben védtelenek voltak (pl.: mint a légvédelem nélküli hadsereg). Így a Pusztai vándorlás folyamán, ez a bűn okozta a legdirektebb elfordulást az Istentől (ilyen direkt és tömeges Istentagadás még eddig nem volt – aminek a jelentőségét nem is érzékelték).
3.3. A kegyelem megnyilvánulása. Majdnem nincs megnyilvánulása a megtartó kegyelemnek (mert Isten elhatározta a népe pusztítását). De Mózes, önzetlen és magát feláldozni kész könyörgése fordította el Isten izzó haragját a néptől. → Itt Krisztus előképeként mutatkozik meg Mózes: Krisztus volt a legnagyobb áldozat, Aki miatt Isten megkegyelmez nekünk, Aki szüntelen közbenjár érettünk imádkozván az Atyához, s kéri azt, amit nekünk kellene kérni. Krisztus a megtestesül kegyelem. Bennünk Krisztus indulata kell, hogy legyen (a közbenjárás feladatának folytonos gyakorlásában is: legyünk mentő közbenjárók!). Ámen
Radvánszky Ferenc
lelkipásztor, Mezőkaszony és Bótrágy
<<< “Tégy értelmessé Igéddel!” – 2024. július 24.“Tégy értelmessé Igéddel!” – 2024. július 26. >>>
