Olvasandó: Zsoltárok 61
„A karmesternek: Húros hangszerre. Dávidé. Hallgasd meg panaszomat, Istenem, figyelj imádságomra! A föld széléről kiáltok hozzád, mert elepedt a szívem. Vezess el engem a kősziklára, mert az igen magas nekem! Hiszen te vagy menedékem, erős bástyám az ellenség ellen. Hadd lakjam mindenkor sátradban, hadd meneküljek szárnyad oltalmába! (Szela.) Mert hallottad, Istenem, amit megfogadtam, a nevedet félőkkel együtt adtál nekem örökséget. Adj napokat a király napjaihoz, évei nemzedékekre terjedjenek! Ülhessen trónján mindenkor Isten előtt, szeretet és hűség oltalmazza őt! Akkor állandóan éneklek nevedről, naponként teljesítem, amit megfogadtam.”
Szeretett testvérek! Az a Zsoltár „cím felirata”: Vágyódás Istenhez. Nem az, hogy vágyódás a bajból való kimenekülésre, nem vágyódás a békés életre, hanem az Istenhez vágyódás. Csodálatos lelkület, ami meghatározza az imádságot, hogy nem, mint a kisfecske sírok az ajándékaid után, mert nekem Te több vagy Istenem, mint az ajándékaid összessége. Aki ezzel a lelkülettel imádkozik, az bizonyos lehet abban, hogy imádsága nem a plafonig, hanem Isten szívéig hat. Húros hangszerre íródott imádság, ami Isten szívének húrjait is ismeri.
Dávid már király és arról ismerik, hogy imádkozó király. Ez az ismertetőjele, és a lelki élet-jele is. Olyan sokan mondják, hogy szoktak ők imádkozni, de sajnos a legtöbb esetben, csak ők állítják ezt magukról. Mélyen a szívemben maradt emlék, amikor egy presbiter testvérem elmondta, hogy gyermekkorában nem volt olyan nap, hogy ne látta volna a nagyapját imádkozni, azzal kezdte és azzal zárta minden napját. Amikor megkérdeztem, hogy őt szokták-e így látni az unokái, akkor nagy csend lett a szobában. Dávid nem csak imádkozni szokott, hanem imaélete van. Olyan jó látni, hogy nála majdnem mindenből imádság lesz. Amiből nem imádság lesz abból sajnos bűn lesz.
Bajban van, panasza van, lelkileg össze van törve, de nem bizonytalanul tapogat a sötétben, nem azt mondja: Isten, ha vagy akkor segíts! Hanem azt mondja: Istenem, menedékem, erős bástyám, az enyém, én Uram és én Istenem. Amikor a nagylányom még pici volt, és a kórházban feküdt infúzióra kötve, nagyon legyengülve fogta a kis kezével egyetlen ujjamat, amikor elaludt, akkor sem engedte el, néha ki sem nyitotta a szemét csak megszorította az ujjamat, érezte, hogy ott vagyok és ez elég volt. Ilyen kapcsolata van Dávidnak az Istennel, mélységben, szorongatott helyzetben van, de akkor is Te vagy az én Istenem. Vád és keserűség nélkül, keresi, fogja meg, azt a kezet, amit már régen megismert. A kereszten szenvedő Krisztus is ezt a kezet kereste amikor felkiáltott: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Ott erre nem érkezik válasz, de én ma hadd válaszoljam meg: Miért: a bajban levő Dávidért, értem és érted. Tudsz így kiáltani a bajban, hogy akkor is, csakazértis az én Istenem. Imádkozz akkor is amikor baj van, meg akkor is ha nincs semmi baj, fog azt a biztos kezet, vagy fogd meg ma először és bizonyosodj meg róla, hogy gondja van rád.
Tudja Dávid, hogy magasra lett emelve, de azt is tudja, mennyivel nagyobb az Úr, mint a pásztorfiúból lett király. Mindent Tőle kér, Tőle vár: Hallgass meg, figyelj rám, vezess engem, hadd legyek Veled, meneküljek hozzád, adj napokat. Alázatosan, követelőzés vagy szemrehányás nélkül, a bajban elmondott imája is Istenre mutat.
Magasztalás, bizonyosság, hitvallás árad az elepedt, panaszos szívből, a föld végére szorult embertől. Nincs ott olyan nagy baj, ahol valaki ennyire bízik a Mindenható, velünk levő, megváltó Urában.
S végén annyira tetszik, hogy azt ígéri, amit már tesz is: „állandóan éneklek nevedről, naponként teljesítem, amit megfogadtam”. Tanuljunk Dávidtól! Ámen!
Barta Ferenc
lelkipásztor, Barkaszó, Rafajnaújfalu
<<< “Tégy értelmessé Igéddel!” – 2024. június 9.“Tégy értelmessé Igéddel!” – 2024. június 11. >>>
