Beszélgetés Taracközi Ferenccel, a beregszászi gyülekezet vezető lelkészével

„Szerelmesének álmában is ád eleget”

A Beregi Református Egyházmegye honlapján elindított sorozatunkban havonta bemutatunk egy-egy lelkészt, beszélgetünk elhívásról, lelkészi szolgálatról, családról, gyülekezetről, megmaradásról, feladatokról, reményről. Persze egy kicsit másként. Hogy a palást alatti embert is megismerje az olvasó. Ezúttal egy olyan lelkipásztorral beszélgetünk, aki távoli népek közötti misszionáriusi szolgálatról álmodott, ám idehaza találta meg igazán a misszióját, küldetését. Ismerjék meg Taracközi Ferencet, a beregszászi református gyülekezet vezető lelkészét, a Sámuel Alapítvány, illetve a helyi keresztyén rádiózás elindítóját.

• Menjünk vissza egy kicsit a gyermekkorba. Milyen kötődése volt az egyházhoz? Hogyan került közel Istenhez?
• Talán ott kezdeném, hogy a szüleim, bár a rendszer miatt nem jártak templomba, de rendelkeztek egy bizonyos istenhittel, fontosnak tartották, hogy megkereszteljenek, ha ez titokban történhetett is. Iskolás koromban néhány társammal – mivel tiltották, dacból, csakazért is – ünnepeken elmentünk a templomba, még ha a tanítók szankcionálták is, tenyeressel például. Akkor, gyerekként egyébként igen hosszúnak tűnt egy-egy istentisztelet, az időt is leginkább azzal töltöttük, hogy a szemben lévő karzaton ülő lányokat figyeltük. Ennyiben ki is merült a kapcsolatom az egyházzal. Így aztán a terveim is Isten nélkül születtek. Autószerelő akartam lenni, tanultam is a szakmát, autószerelő műhelyben is dolgoztam… Közben érdekes dolgok történtek. Akkor elég zárt rendszerben éltünk, külföldre nem igazán mehettünk, a fiúk fejében meg is fordult, hogy a katonaság elől átszökünk a határon, dezertálunk… Mire erre sor kerülhetett volna, ’89-ben megszűnt a határzár, s egy egész más világ kezdett megnyílni előttünk. Abban az időben Kárpátaljára kapott elhívást Zimányi József tiszanagyfalui lelkész, aki itt kezdett evangelizálni, és a fiatalok számára Tiszanagyfaluban tábort is szervezett. Úgy hirdették, hogy minimum 300 fiatal két héten keresztül táborozhat náluk. Ebben vonzó volt, hogy Magyarországon rendezik –addig nem voltam ott –, meg az, hogy ennyi fiatal lesz együtt. Így aztán én is jelentkeztem. Nagyon jól éreztem magam, bár furcsa volt, hogy olyan sokat vagyunk templomban, meg igehirdetéseket, bizonyságtételeket hallgatunk. Számomra akkor még egészen más világ volt az… A harmadik, negyedik este azonban azt éreztem, hogy Isten igéje megszólít. A lelkész az elveszett drahmáról prédikált, és egyszerűen nem tudtam megszakítani a szemkontaktust vele, úgy éreztem, nekem és rólam szól az ige, ami igen heves érzelmet váltott ki belőlem: este csak sírtam, sírtam… Itt szólított meg engem az Isten, itt tértem meg. És nagy elhatározás született bennem: ha már így megtalált az Isten, akkor most már csak neki akarok szolgálni. Misszionárius akartam lenni, pap semmiféleképpen nem. Kerestem az útját, hogy lehetek misszionárius, de mondták, hogy ahhoz teológiai végzettség kell. Akkor úgy gondoltam, elvégzem a teológiát és aztán misszionárius leszek.
• Az elhatározást tett követte?
• Majd mintegy másfél év múlva! Ugyanis mikor hazamentem, elmondtam otthon a terveimet, édesapám meg azt mondta, hogy ő nem lesz akadálya ennek, de előtte legyen egy szakma a kezemben. És hát abban az időben a szülők szavának súlya volt, nem volt apelláta, kénytelen voltam engedelmeskedni. Azért reménykedtem, hogy mivel nem tudok ukránul, úgysem vesznek fel a nagyszőlősi szakiskolába. Az almásiakra az igencsak gyenge ukrán nyelvtudás miatt már amúgy is rossz szemmel nézett az ottani iskolavezetés. Nem is vették fel egyikünket sem, pedig többen felvételiztünk. Én nagy örömmel mentem haza, ám édesapám azt mondta, akkor most övé a pálya… Pár hét múlva jött is az értesítés, hogy felvettek, így el kellett kezdenem a tanulást Szőlősön. Bennem viszont már megérett az elhatározás, hogy azután a teológiára megyek, és minél jobban szerettem volna megismerni Istent. Így az az év számomra arról szólt, hogy a kollégiumban a Bibliát tanulmányoztam, s egyre arra készültem, hogy Isten szolgája leszek. Ebben sokat segített, hogy Tiszanagyfaluban többen is megtértünk, így hétvégeken, amikor hazamentem, találkoztunk – nem volt helyben lakó lelkészünk, így egyedül, együtt olvastuk a Bibliát, közösen imádkoztunk, kezdtük az idősebbeket látogatni, rendet raktunk az udvarukon stb. Ez is motivált, hogy Isten szolgája legyek.
• Végül is eljött az idő, amikor felvételizhetett a teológiára…
• Előbb egy kárpátaljai felkészítőbe, majd előkészítőbe kellett jelentkezni, aminek elvégzését követően engem Sárospatakra irányítottak. Na oda én egyáltalán nem akartam menni. Én falura nem megyek tanulni! – mondtam. Kértem az akkori püspököt, hogy ha Budapestre vagy Debrecenbe nem mehetek, akkor legalább Kolozsvárra hadd menjek. Lényegében nyitott volt rá, de mondta, előbb menjek el Sárospatakra, nézzem meg, s ha utána is úgy gondolom, átjelentkezhetek Kolozsvárra… Csodálatosak Isten útjai. Azonnal megragadott a környezet, megszerettem Sárospatakot. Meggyőződésem, hogy amit én ott tanulmányaim mellett kaptam, sehol másutt nem kaptam volna meg. Máig élő baráti kapcsolataim vannak. A legszebb éveim a teológiai időszakhoz kötődnek. És a sok nyitott ajtó, ami Sárospatakon keresztül lett számomra elérhető! Egy félévet párhuzamosan Lipcsében és Sárospatakon tanulhattam, aztán a teológia befejezése után egy évet ösztöndíjasként Németországban tölthettem, amiért nagyon hálás vagyok. Kijevben is szerettem volna egy évet tölteni, hogy jól megtanuljam az államnyelvet, de az nem jött össze.

• Mintha halogatta volna a szolgálat megkezdését…
• Igen fiatalnak éreztem akkor magam ahhoz, hogy egy gyülekezet vezetését vállaljam. Ezért is nyújtottam be az ösztöndíjat Németországba doktori képzésre.
• Végül Beregszászba került…
• Egy évet a doktori iskolában sikeresen lezártam. Szünidőre hazajöttem. Pár hónappal korábban került lelkészként Beregszászba a bátyám. Akkor nagyon nagy nehézségekkel, szakadással küzdött a gyülekezet. Gerzson mondta, hogy szüksége lenne egy ifjúsági lelkészre. De nekem még két évem volt hátra a doktori iskolában. Komolyan elbeszélgetett velem akkor a bátyám, s megkérdezett a jövőbeni terveimről, merthogy, ha az iskola befejezése után tudományos munkát akarok folytatni, mondta, akkor kell a nevem elé a dr., de ha gyülekezetben akarok szolgálni, akkor arra nincs igazán szükség. És ha itthon akarok majd szolgálni, akkor gondoljam meg, mert Isten most nyitott ehhez ajtót. Úgy éreztem, itt a helyem. Ehhez némileg az is hozzájárult, hogy még a teológiai éveim alatt egy nyáron itt, Beregszászban helyettesítettem Szabó Béla akkori tiszteletest, és az számomra óriási élmény volt. Senkinek nem beszéltem róla, még a bátyámnak sem, de a szívemben akkor megfogalmazódott a vágy, hogy de jó lenne egyszer Beregszászba kerülni lelkésznek, mert itt annyi lehetőség, annyi fiatal van! Persze ez csak egy elérhetetlen, titkon dédelgetett vágy volt, hisz tudtam, ez egy kiemelt gyülekezet, nem lehet csak úgy odakerülni. Így nem is foglalkoztam vele. De amikor Gerzson feltette ezt a kérdést, ez is megelevenedett bennem: ezt te kérted, ez volt a szíved vágya, akkor most mi a helyzet? Igent mondtam. És csodálatos három év kezdődött. Ugyanis ifjúsági lelkészként szabad kezet kaptam a bátyámtól. Nagy lendülettel vágtam bele, elkezdtem a főiskolások között a missziói munkát, párhuzamosan az utcagyerekekkel kezdtünk el foglalkozni…
• Akkor mégiscsak teljesült a vágya, missziózhatott…
• Ilyen szempontból igen, bár, ha a misszióról beszélünk, akkor legtöbbünk előtt az a kép jelenik meg, hogy távoli országokban szolgálunk misszionáriusként, de a misszió tulajdonképpen a gyülekezet létjogosultsága, amíg van misszió, addig él a gyülekezet. Ilyen szempontból, más értelmezéssel – Isten szerinti értelmezéssel – misszióban vagyok… Így kezdődött el itt a sokféle szolgálat. Az utcagyerekek mellett szívem vágya volt az árva gyerekekkel való törődés, az árvagyerekek mentése. És ez a vágyam találkozott egy másik ember hasonló érzéseivel, így indítottuk el Valkócz Évával a Sámuel Alapítványt. Csodás megtapasztalásaim voltak ezen a téren is: az első családtípusú gyermekotthon megnyitása, az első gyerekek kihozatala az árvaházakból, a kórházakból és családba juttatása… – ezek olyan érzések, amelyek szinte felfoghatatlanok.

• És rádiót indítottak…
• Számomra, számunkra fontos volt, hogy a templomon kívül is elérjük az embereket. És Isten csodálatosan működött ezen a téren is. Egy holland alapítvány munkatársa látogatott el Beregszászba, hogy támogatnának egy evangéliumi műsor készítését. A bátyám meglátta ebben a nagyszerű lehetőséget, s belevágtunk a rádiózásba. Először az ungvári, a megyei rádiótól a hollandokon keresztül vásároltunk egy idősávot, 20 percet, s akkor itt a fiatalokkal készítettünk egyszerű interjúkat, beszélgetéseket, amit heti rendszerességgel közöltek. Aztán sikerült egy órára felemelni az idősávot, aztán netes rádiókén működtünk. Később mertünk nagyot álmodni, önálló frekvenciával rendelkező rádiót indítottunk immáron több mint egy évtizede, s a Pulzuson keresztül igen sok emberhez jut el az evangélium indirekt módon ma is. Isten a szívemre helyezte ezt a vágyat, és adott hozzá eszközöket is, amiért végtelenül hálás vagyok.

• Hogyan lett az ifjúsági lelkész a gyülekezet vezető lelkésze?
• Amikor mindezek elindultak, akkor váratlan fordulat következett be: a bátyám felesége – aki magyar állampolgár – orvosi felügyeletre szorult, így kénytelenek voltak visszamenni Magyarországra (ők egyébként Kárpátaljára hívásuk előtt már egy évet Erdőbényében szolgáltak). Ifjúsági lelkészként bennem is felmerült a hogyan tovább kérdése. Arról álmodni sem mertem, hogy a gyülekezet lelkésze lehetnék, mert tudtam, sokan pályáznak erre a helyre. Emlékszem az utolsó presbiteri gyűlésre, amelyen még itt volt a bátyám, és feltette a hogyan tovább kérdést: pályázatot írnak ki a megüresedett állásra, vagy valakit az egyházvezetés kihelyez ide, aki esetleg más vonalat képvisel, vagy az ifjúsági lelkész viszi tovább a megkezdett munkát? Sokféle hozzászólás volt pro és kontra. Megkérdeztek végül engem is. Azt válaszoltam, hogy természetesen én nagyon szeretek itt lenni, nagyon élvezem az itteni lehetőségeket, persze tudom, hogy nagyon fiatal vagyok, nem tudom, hogy birkóznék meg a feladattal, én Isten kezébe tettem ezt a kérdést. Titkos szavazást kértem, s mondtam, amennyiben százszázalékos a döntés, akkor vállalom. S bár a vitában voltak ellenvélemények, egyhangúlag megszavazták a személyemet. Erre mi lehetett a válaszom? „Uram, tudom, hogy nem vagyok rá képes, de veled nincs lehetetlen.” Ezt is egy felejthetetlen időszak követte. Az, ahogy a presbitérium körbe ölelt, kiállt értem, pedig nagy nyomás volt rajtuk… Megedződtünk, összecsiszolódunk, s azóta Isten kegyelméből csináljuk a dolgunkat.
• Térjünk vissza egy kicsit Sárospatakhoz, hisz a párját is ott találta meg…
• Ez külön isteni kegyelem. Ugyanis én úgy terveztem, hogy amíg be nem fejezem a teológiát, semmilyen kapcsolatom nem lesz. Erőteljesen tartottam is magam ehhez, ám amikor Kolozsvárról, ahol fél évig cserediák voltam, visszaérkeztem Sárospatakra, megtudtam, hogy Marianna felvételt nyert a teológiára. Aki tetszett nekem már az ifjúsági táborokban is, de olyan megközelíthetetlennek tűnt számomra, ráadásul Pocsainak a lánya!… De nagyon-nagyon tetszett, s valahol éreztem, hogy ő az igazi. Közel egy évig próbálkoztam kapcsolatot teremteni vele, míg végül Isten bátorságot adott és megkérdeztem, járnánk-e együtt. Egy hét gondolkodási idő után mondott igent. Ám épphogy elkezdtünk járni, egymást jobban megismerni, nekem jött a németországi ösztöndíj. Nem volt könnyű a távkapcsolat, és nem is volt olcsó a sok-sok telefonhívás. Mindamellett nagyon sok szép levél született ebben az időszakban – épp nemrég kerültek a kezembe, s igencsak felemelő volt újraolvasni, visszatekinteni azokra az időkre… Nemsokkal Németországból való hazatérésem után meg is kértem a kezét, és nagyon rövid időn belül házasságot kötöttünk. Ami csodálatos időszak volt, de nagyon nehéz is. Mert ő még tanult a teológián, én már itt szolgáltam Beregszászban, s olykor előfordult, hogy nem vasárnap este, hanem hétfőn reggel ment vissza. Példát akartak statuálni, és egy fél évre felfüggesztették. Visszatekintve, ez akkor nagyon fájdalmasan érintett bennünket, ugyanakkor csodás lehetőség volt, hisz fiatal házasokként együtt lehettünk.
• És az Úr négy gyermekkel is megáldotta házasságukat…
• Elsőként Sámuel érkezett, két évre rá őt követte Mirjám, majd jött Lídia és nagyon rövid idő után Abigél született meg. A két nagyobbik már az anyaországban tanul. Kegyelmi időt kaptunk, hogy a két kicsi még velünk van. Nagyon szoros a kapcsolatunk velük, így nagy dilemmát okoz számunkra a kollégiumba költözésük. De egyelőre hálásak vagyunk, hogy velünk vannak, és felejthetetlen pillanatokat élhetünk meg együtt.
• A lelkész a hétvégén, az ünnepekben a legelfoglaltabb. Hogy tolerálták ezt a gyerekek?
• Nem vettem észre, hogy gondot okozott volna, ez számukra természetes volt. A fiunknál ugyan volt egy kis durca, amikor jobban be szeretett volna kapcsolódni a fociklub életébe, de mivel a mérkőzések vasárnap voltak, így nemet mondtunk. De elfogadta, hogy mi vasárnap az Isten házába megyünk. Egyébként számukra nem csak ez vált természetessé, de az is, ahogy élünk, hogy esténként együtt imádkozunk, együtt olvassuk az Isten igéjét, hogy ők olvassák fel az áhítatos könyvből az igemagyarázatot… Ezek szerves részei a mindennapoknak. Lehet, hogy észrevették, hogy mások nem úgy élik a vasárnapokat, az ünnepnapokat, mint mi, de annyi közös élményt szereztünk máskor, hogy ez nem okozott problémát.
• Az is bizonyítja, hogy Sámuel a teológiát választotta…
• Ez nagy dilemma volt számomra, mert lelkészként látom ennek a hivatásnak a nehézségeit, a kihívásait is, s mikor a fiam bejelentette, hogy a teológiára szeretne menni, azt mondtam, hogy szó sem lehet róla. Kemény harcot vívtunk, mert ő határozottan kiállt a döntése mellett. Akkor azt kértem tőle, hogy előtte menjen egy évre önkénteskedni, s ha ezután is úgy gondolja, ám legyen. Beleegyezett, de határozottan mondta, hogy ő akkor is a teológiára fog menni. Amikor eljött a felvételi ideje, elé álltam, s elmondtam neki, mennyire örülök a döntésének, hisz óriási kiváltság lelkésznek lenni, de óriási felelősség is. Megerősítettem: ha eddig kitartott elhatározása mellett, és úgy érzi, ez isteni vezetés, akkor innentől százszázalékosan támogatom. Felvételizett, felvették, de nem kezdte meg tanulmányait, hanem egy évet Olaszországban önkénteskedett egy fogyatékosok otthonában. Ez alatt az év alatt méginkább megerősödött, megtapasztalta azt is, mit jelent a szolgálat. Most Debrecenben tanul.

• A felesége igazi társként a szolgálatban is támasza.
• Be kell valljam, hogy amit a gyülekezetben, a gyülekezettel elértünk, abban neki, az áldozatvállalásának óriási szerepe van. Nekem vannak látásaim, terveim, fellobbanásaim, de ő az, aki kitartásra buzdít, segít, mellettem áll. Ő igen sok mindenről lemondott, áldozatokat hozott azért, hogy én a helyemen tudjak lenni. Az ő életében látom azt a szeretetet, önfeláldozást, a másokért élést, ami a Szentírásból tükröződik vissza. A feleségem valóban segítőtárs, aki pont hozzám illik, akivel teljesen kiegészítjük egymást. Hálás a szívem, hogy benne találtam meg azt, akit Isten nekem teremtett.
• Úgy tartják, a parókia fala üvegből van, a lelkészcsalád életébe mindenki belát…
• Amikor Hollandiában jártam, meglepődtem, hogy ott nincsen az ablakokon függöny, s este, amikor sétálsz, látod a család életét, persze nem a hálószobait. Ez először furcsa volt, de megértettem, hogy istenhívő emberekként az életünk valóban nyitott kell legyen. Vallom Pállal együtt, hogy ember és Isten színe előtt tiszta lelkiismerettel kell legyek. Ezért számomra nem okoz gondot, hogy belelátnak az életünkbe.
• Hogyan látja a gyülekezet helyzetét és milyen jövőképet vizionál?
• A beregszászi gyülekezetnek mások a lehetőségei, mint sok-sok gyülekezetnek. Számomra mindig is elsődleges szempont volt a személyes kapcsolattartás. A Covid alatt elsőként jelentkeztünk az online felületen, autós, majd szabadtéri istentiszteleteket tarthattunk, ami mind azt szolgálta, hogy ne hidegüljenek el az emberek, legyenek meg az élő kapcsolatok továbbra is. A háború kitörése is azt hozta magával, hogy az emberek bezárkóztak, a férfiak nem jöttek a templomba, ezért is tartottuk fontosnak, hogy az asszonyokkal, az itthon lévő presbiterekkel feljárjuk a várost, számvetést csináljunk, ki maradt, ki ment el, s ebből kifolyólag meghatározzuk a feladatainkat. Érezniük kell az embereknek, hogy ebben a bizonytalanságban Isten jelenti a biztonságot. Ezt sokan érzik is, hisz online istenközvetítéseink nézettsége megsokszorozódott, s bár sokan elmentek – mintegy három-négyszázan –, a templomban ez nem tűnik fel, hisz újak jöttek, akik érzik, hogy szükségük van valamilyen stabilitásra. Nőtt a megtért hívek száma. Ez pedig bátorít, utat mutat. Az egész szolgálatom alapja a 127. zsoltár: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget”. Ez az isteni kegyelem, hogy „szerelmesének álmában is ád eleget”, számunkra megmagyarázhatatlanul és érdemtelenül, de valóság. Ebből kifolyólag nagyon sok csodát megtapasztalunk a gyülekezetben, és végtelenül hálás vagyok azokért a gyülekezeti tagokért, akik rendszeresen imádkoznak, és ha kell, áldozatot hoznak.

Marton Erzsébet

Névjegy:

Taracközi Ferenc 1974. május 12-én született Fertősalmáson. Általános iskolai tanulmányait Nagymuzsalyban kezdte, majd Fertősalmáson folytatta. Érettségit a Nagypaládi Középiskolában szerzett 1991-ben, majd egy évet a Nagyszőlősi Szakiskolában tanult. 1992-ben felvételt nyert a Sárospataki Református Teológiai Akadémiára. 1995-től egy évet a németországi Bad Blankenburgban töltött kisegítőként egy öregotthonban. 1996-ban folytatta a tanulmányaimat Sárospatakon. A hetedik szemesztert párhuzamosan végezte a Sárospataki Teológián, valamint Németországban a Lipcsei Egyetem Teológiai szakán. 1998-ban letette az első lelkészképesítő vizsgát a Sárospataki Teológián. Ösztöndíjat kapott az Egyházak Világtanácsától Németországba, a Hermannsburgi Misssziói Tanszékére, ahol missziológiával foglalkozott. 1999-ben letette a második lelkészképesítő vizsgáját, és hazatérve a beregszászi, valamint az asztélyi gyülekezetbe helyezték ki segédlelkésznek. Ugyanebben az évben házasságot kötött Pocsai Mariannával. 2003-tól vezetőlelkészként szolgál a Beregszászi Református Egyházközségben.

2007-től a KRE Sajtó- és Kommunikációs Osztály vezetője, 2010-től egyházi külügyi megbízottja. 2009-ben a KRE által alapított Komjáti Benedek sajtódíj kuratóriumának megválasztott elnöke. A KRE zsinatának tagja, a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének (KMNE) elnökségi tagja.