A messzire ment ember
Olvasandó: Zsoltárok 22
Kiemelt ige: Zsoltárok 22,2-4
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni. Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei.”
Aki végig olvassa a 22. zsoltárt, tudni fogja, hogy egy hívő ember imádságának a részese. Olyan imádság ez, amely bármelyikünk ajkáról elhangozhatna. Mégis vannak olyan pontjai, amelyeket a Bibliát ismerve, kétszer is meg kellene gondolnunk, mielőtt kimondunk. Ilyen ez a néhány vers is, amely előttünk van a kiválasztott igében. Dávid arra panaszkodik, hogy Isten elhagyta őt és ezt a viselkedést, mint ember nem igazán érti. Ő nem ezt a viselkedést várta az Úrtól: „Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni. Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei.” Izráel a te választott néped nem arról beszélt eddig, hogy te valaha is válasz nélkül hagytad a könyörgőt. A dicsérő és magasztaló énekek arról szólnak, hogy mennyire gondoskodó, vigyázó és törődő Isten vagy. De én, a zsoltáros, ezt most nem tudom megtapasztalni, pedig imádságos kiáltásokat mondtam és mondok feléd.
Vajon mi lehet a baj, hogy Dávid nem érzi az Isten közelségét? Mi lehet az oka, hogy tapasztalni kell a magárahagyatottság nyomorúságát? Egyáltalán, jól érzékeli azt az állapotot, ami közte és Isten között van? A panasza így hangzik Isten felé: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!”
Valószínű, hogy jól érzi, Isten távolra került, mert nincs válasz a kiáltásaira. De hogyan jött létre ez a távolság? Valóban Isten hagyta volna el az embert? Az az Isten hagyta volna el az embert, aki mikor kiűzte a paradicsomból az első emberpárt, előtte még bőrruhát varrt nekik, hogy bírják a külső idegenséget? Az az Isten hagyta volna magára, aki azóta sem tudta elhagyni népét, és akiről joggal szóltak Izráel dicséretei? Nem Isten hagyta el az embert, hanem az ember szaladt messzire Istentől.
Igen, messze van az Úr Dávidtól, mert képes volt Betsabéra koncentrálni, és Uriást megöletni. Azért nem hallja az Úr az emberi kiáltást, mert messze futott Tőle az ember a bűn keresése közben. Egy valaki volt, akit valóban az Isten hagyott magára. Ő jogosan mondhatta el ezeket a mondatokat: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Ő az Úr Jézus volt. Neki egyedül kellett megszenvedni az ember vétkének súlyát. S hogy senki ne mondhassa, hogy Jézusnak könnyű volt a halál, Ő egyedül végig is csinálta a szenvedést.
Ha tehát nem érzem magam Istennel, akkor nem Ő hagyott el engem, hanem én mentem túl távol tőle. Ámen
Szilágyi Károly
lelkipásztor, Gát
<<< “Tégy értelmessé Igéddel!” – 2024. április 22.“Tégy értelmessé Igéddel!” – 2024. április 24. >>>
