„Hiszem, hogy van megmaradás”
A Beregi Egyházmegye honlapján a Megújulás évében is folytatjuk a lelkészeket bemutató interjú-sorozatunkat, bízva abban, hogy a kedves olvasó ezáltal nem csupán jobban megismeri a palástos embert, egy másik gyülekezet lelkipásztorát, de megerősítést is kap tőlük.
A lelkész mindenkor a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért. A lelkipásztor cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, példaként szolgál a híveknek. Ezúttal Zán Fábián Sándor püspökkel, a mezővári gyülekezet lelkészével beszélgetünk gyermekkorról, elhívásról, lelkészi szolgálatról, kihívásokról, családról, gyülekezetről, megmaradásról, feladatokról, reményről…
- Harmadik gyerekként születtem, a nővéreim után 20 és 18 évvel. Édesanyám 40, édesapám 50 éves múlt. Már volt egy egyéves unokájuk is, aztán meg jöttek a többiek. Úgyhogy én az unokákkal, az unokatestvéreimmel nőttem fel. Édesanyám akkor már a kolhoz melléküzemágába otthonról dolgozott be, így mindnyájunkat ő nevelt. Óvodába és iskolába Mátyfalvára jártam, az idősebbik nővéremék ott éltek, s a három gyerekükkel jártam én is. Sőt még a Verbőcön élő testvérem fia is velünk együtt járt óvodába, iskolába. Első templomi emlékeim is Mátyfalváról vannak, még egyedül fel se tudtam ülni a padba, s leginkább a kőutánzatú falfestést figyeltem, hogy milyen alakot fedezek fel azokban. Iskolás koromban az akkori iskolaigazgató pont szemben lakott a templommal, s bár nem nézte jó szemmel a templomba járást, édesanyámmal mindig mentünk az istentiszteletekre. A Szentírás is elérhető volt számunkra, az édesanyám varrógépén állt kinyitva, s az volt az a könyv, amihez a gyerekeknek nem volt szabad hozzányúlni, nehogy kárt tegyünk benne. Az első bibliai történeteket is édesanyámtól hallottam. Akkor Horkay Barna bácsi volt a gyülekezet lelkésze, aki engem kicsi kortól lenyűgözött. Amikor már valamit értettem, amikor már nem csupán a rajzokat figyeltem – tudtam, kiről prédikál és mi az üzenet. Ő hitvallásszerű és biblikus igehirdetéseket mondott, nem filozofált, tehát a gyerek számára is érthető volt az üzenet. Majd Homoki Gábor, később Delényi István volt gyermekkoromban ott a lelkész, de a legnagyobb hatással Barna bácsi volt rám. Iskolás koromban már protestáltam a szocialista eszmék meg az ateizmus ellen. A görögkatolikus templomban kialakított ateista múzeumot csak sokadik felszólításra mentem el megnézni az osztállyal. Az „oktróbrista” csillagot (így mondtuk) viseltem, mert mindenkinek a mellére tűzték, nem értettem mi az, ráadásul az a kisgyerek a csillag közepén nagyon hasonlított rám. A pionírnyakkendőt már csak sok-sok pájszlihúzás után sikerült a nyakamba kötniük, de amint kiléptem az iskolaudvarról, a vizesárokba dobtam, s még egy követ is utána hajítottam, hogy biztosan elsüllyedjen. Persze ennek is következménye volt: hívatták édesanyámat, hogy ha nem tud megnevelni, akkor intézetbe fogok kerülni. És néhányszor hoztam ilyen helyzetbe édesanyámat!… Egyébként nem voltam egy igazán jó tanuló. Ukrán iskolába jártam, és sokszor nem is értettem, mit tanulunk. A 10-11. osztályt Szőlősvégardóban végeztem. Ott egy addig számomra ismeretlen, fegyelmezetlen iskolai rendszerrel találkoztam. Mátyfalván egy tiszta, precíz, minőségi oktatást adó iskola volt, itt meg rendetlenség volt, s mi is úgy viszonyultunk mindenhez. Meg aztán az a nő volt ott az igazgató, aki anno párttitkárként vagy tanácselnökként bezáratta a mátyfalvai katolikus templomot, tehát számunkra nem volt tekintélye.
- Ilyen közegben hogyan élhették meg hitüket?
- A középiskolai tanulmányaim már a rendszerváltást közvetlenül megelőző években teltek, s akkor már tapasztalható volt némi változás, már nem vették olyan komolyan az ateista diktatúrát. ’89-ben mi már Homoki Gábor otthonába ifjúsági órákra jártunk, akkor volt igazából az első nagy isteni rámtalálás. Mondhatom, kétszer konfirmáltam, egyszer a gyülekezet kántora, gondnoka, Orosz András bácsi konyhájában mondtuk fel a Káté kérdéseket, 1990-ben pedig hivatalosan is konfirmálhattunk a templomban. Az év tavaszán én már készültem a teológiai felvételire. Forgon püspök úr és az akkori egyházi vezetőség hallgatta meg a diákokat Beregszászban, és alkalmasnak találtak. Tehát én már úgy érettségiztem, hogy közben készültem a teológiára. És már nem álltam be a komszomolba. Igaz, nem adták ki az érettségi bizonyítványt, míg be nem léptem, de amint megkaptam, ki is iratkoztam. Ez eléggé zűrzavaros időszak volt. De nagyon hálás vagyok az akkori lelkipásztorok, így Homoki Gábor munkájáért, Oroszi Pál akkori esperesért, aki felkarolta az Ugocsából teológiára készülő fiatalokat, és lehetne sorolni a neveket.
- Mikor és miért döntött a teológia mellett?
- Én eredetileg nem készültem teológiára, meg egyáltalán továbbtanulást sem fontolgattam. Azt terveztem, hogy érettségi után dolgozni fogok. Akkor minden gyorsan változott, az addigi rend, a munkahelyek összeomlóban voltak. Homoki Gábor egy ifin megkérdezte, nem akarok-e lelkész lenni. Nem is gondoltam erre, hisz úgy éreztem, az nagy kihívás lenne számomra. Hónapok teltek el, és ott álltam a pályaválasztás előtt. Közben egy esküvőre voltam hivatalos Nagydobronyba (Kolozsy András nagydobronyi lelkész azóta utánanézett az anyakönyvben, így tudom, hogy 1990. május 12-én volt). Azon az esküvőn találkoztam egy misszionárius nővel, aki egy nagy tengerjáró hajón Afrika partjait járta, s egykori kosárlabdázóként az ottani gyerekeket tanította kosarazni, közben beszélt nekik Jézusról. Felfigyelt rám, hogy én nem mulatoztam a többiekkel, mert az a kegyesség, amit mi akkor tanultunk, az konzervatívabb volt a mostaninál is. Megszólított, beszélt Jézusról, engem is faggatott róla, s rákérdezett, döntöttem-e már Jézus mellett. Elmondtam, hogy bár megszólított már korábban Tiszanagyfaluban, de még nem mertem igent mondani az elhívásra, hisz oly keveset tudtam, a Bibliát is nemrég kezdtem el olvasni… De éreztem később, hogy én akkor azt a lehetőséget elszalasztottam, s ez valahol ott munkált bennem. S amikor beszélt a Jézus melletti döntés fontosságáról, éreztem, hogy ez a második esély, amit nem biztos, hogy el szabad engedni… Másnap volt egy ifjúsági csendesdélután, talán Zápszonyban. Emlékszem, nagyon sok fiatal indult el Dobronyból azon a vasárnapon gyalog a bátyúi állomásra, hogy eljussanak az ifjúsági alkalomra. Én is velük tartottam. Ott egész idő alatt úgy éreztem, hogy Isten igéje hozzám szól. Hazafelé az ugocsaiakat szállító busszal szerettem volna jönni. Már a buszban ültem, amikor Nagy Mária, a misszionárius fellépett a buszra, s megkérdezte tőlem, döntöttem-e. Igen, döntöttem, szeretnék igent mondani Jézusnak, volt a válaszom. Akkor leszálltunk, megálltunk egy kerítés alatt, imádkozott értem, én pedig elmondtam imádságban, hogy Jézus, szeretném, ha a szívem lakója lennél, s szeretnélek egész életemben követni s neked szolgálni. Ez volt az én megtérésem csodája, amikor amit tudtam, azt el is hittem és meg is vallottam, és kimondhatatlan öröm, boldogság töltötte be a szívemet. Ezután lett a Homoki tiszteletes kérdése egyre aktuálisabb. De nem mertem odaállni a lelkész elé. Akkor már mindennap olvastam a Szentírást, s amikor a hogyan tovább kérdése egyre inkább foglalkoztatott, amikor már nagyon vártam, hogy Isten mondjon valamit nekem, a szőlőtő példázata volt a napi ige: „Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen” (Jn 15, 2). Ez számomra világos üzenet volt, hogy gyümölcsöt kell teremni. S éreztem, hogy akkor tudok leginkább lelki elkötelezetten az Úrnak szolgálni, ha hivatásszerűen az egész életemet oda szánom. S bár akkor már lekéstem a jelentkezést, az Úr úgy rendezte, hogy mégis elkezdhettem a nyári előkészítőt, s Oroszi Pál támogatásának köszönhetően sikeresen elvégeztem, megkaptam a támogató nyilatkozatot, ami Budapestre szólt. De mivel akkor Técsőről ketten is jelentkeztek, úgy döntöttek, hogy ők együtt menjenek Budapestre, én meg Debrecenbe. Én úgy érzem, ez isteni gondviselés volt.
- Családja támogatta ebben az elhatározásában?
- Édesapámnak nem igazán tetszett a döntésem, édesanyám, úgy érzem, örült neki. A család többi tagja igyekezett lebeszélni, merthogy másképp is szolgálhatom az Urat, mondták, meg ukrán iskola után nem fog az menni. De akkor nekem már erős elhatározás volt a szívemben. Egyébként édesapám az év szeptember elsején 67 évesen meghalt, úgyhogy gyásszal a szívemben és nagy-nagy bizonytalanságban kezdtem meg a tanulmányaimat.
- Megerősödött a teológiai évek alatt?
- Az első évek nem voltak igazán hitépítőek, ezért az elején ott is akartam hagyni, de felsősök biztatására maradtam, bár egy ideig „bőröndlakó” voltam. És segítettek a tanulásban is, hisz nekem ukrán iskola után nehéz volt megértenem a nyelvtani fogalmakat is. Az első könyv, amit megvettem, a Kis magyar nyelvtan volt… Én azért vagyok most elkötelezett a magyar oktatás mellett, mert kipróbáltam az óvodában, mit jelent nem érteni a játék lényegét, kipróbáltam az iskolában, mit jelent lemaradni a tanulásban, amit nem lehet később behozni. Tizennyolcévesen a teológián nem tudtam, mi az a főnév, melléknév, mert nekem ukránul tanították ezeket, és magyarként nem értettem. Debrecenben szembesültem a hiányosságaimmal, de elhatároztam: tanulni fogok, s megpróbálok mindent pótolni. Ott tanutam meg tanulni, ami hiányzott az itthoni oktatási rendszerből. Végül is nagyon hálás vagyok a teológiáért, hálás vagyok a professzoraimért, még azokért is, akik diákként úgy éreztem, keserítették az életemet, de leginkább azokért, akik példát mutattak, akikre akkor is és ma is felnézek, akiknek az intései ma is eszembe jutnak az igehirdetésekre való készülés közben. Hálás vagyok azért, hogy Bölcskei Gusztáv professzorként tanárom volt, később püspöktársak lehettünk. Hálás vagyok Debrecenért, és hálás vagyok Németországért – mivel a teológián a német nem igazán ment, a tanárnőmnek megígértem, hogy a teológia után megtanulom a nyelvet, így egy évre Németországba mentem. Egy egyszerű családban éltem, akik lélekben nagyon gazdagok voltak s engem is gazdagítottak. Gyermekükké fogadtak, én voltam a „kedves fiuk”. Ott ismerkedtem meg a „Döntés Krisztus mellett” ifjúsági szervezettel. Ez egy lendületes hívő közösség volt – később itthon annak a mintájára hoztuk létre a KRISZT. Egyébként az akkori kapcsolatok máig élnek – bár az idősek már elköltöztek a mennyei hazába, de a fiúk testvérként tekintenek rám azóta is –, most is minden évben támogatnak bennünket. Az az év meghatározta az életemet, s a Kárpátaljai Református Egyház elmúlt éveit is. A kárpátaljai gyerekek karácsonyra máig kapnak ajándékot attól a családtól és baráti körüktől, a háború előtt 8000 gyerek karácsonyi csomagját sikerült megvásárolni az általuk összegyűjtött összegből…
- Végül hazakerült és szolgálatba állhatott. A lelkész nem mindig választhatja meg a szolgálati helyét. Hogy érzi, Ön jó helyre került?
- Nekem az is megadatott, hogy megválaszthattam, hová kerülök. Zsukovszky Miklós tiszteletessel egyszerre kaptuk meg a kinevezésünket: az övé Váriba, az enyém Dercenbe szólt. Elmentünk megnézni a két helyszínt, s kiderült, a vári parókia család számára nem megfelelő, és nekik akkor született meg a második gyermekük, Dercenben meg már azelőtt is lakott volt a parókia, ezért cseréltünk. Így én kerültem Váriba ’96 szeptemberében, de csak ’97 februárjában tudtam egy szobába beköltözni. Aztán szépen lassan sikerült felújítani a parókiát…
- És itt találta meg élete párját is.
- Váriban találkoztam újra Fábián Judittal, ő itt lakott a szüleivel, s akivel már korábban, 1992-ben Balazséron egy ifjúsági táborban megismerkedtünk, szerelmesek lettünk… 1998. május 9-én kötöttünk házasságot. Öt gyermekünk született. Eszterke lányunkat 4 éves korában, egy tragikus balesetben, az Úr magához szólította az Ő mennyei gyermekkórusába. Épp a napokban lett volna 24 éves. Nagylányunk, Panna, aki nagyszerű sportoló és az ikrek, Balázs és Bálint már Magyarországon folytatják felsőfokú tanulmányaikat, a 9 éves Marci pedig a faluban kisiskolás. Nekem Vári az otthonom. Úgy érzem, a helyemen vagyok, szeretem a gyülekezetet, és ők is szeretnek engem. Nagyon sok nehézséget átéltünk már együtt, többek között két hatalmas árvizet 1998-ban és 2001-ben. Megtapasztaltuk az egymásért hozott áldozat, az egymásért mondott ima fontosságát…
- A lelkész nemcsak a szószéken lelkész…
- Én hiszem és vallom, hogy a lelkész mindig lelkész. Akkor is, amikor kerítést javít, vagy együtt kaszál a temetőkertben a többiekkel, amikor utat javít… Igyekszem a hétköznapokban is hű lenni ahhoz az elhívatáshoz és küldetéshez, amit Isten rám bízott.
- A lelkész nem csupán a gyülekezet vezetője, de férj, családapa is. Legtöbbször olyankor foglalt, amikor mások a családdal vannak…
- A család szerintem hozzászokik ehhez a menetrendhez. Amikor hazakerültem, Vári mellett Haláboron és Borzsován is szolgáltam. Tehát a vasárnap az igehirdetésekkel telt. De hétközben sem lehetett tervezni, mert sokszor közbejött egy-egy temetési szolgálat, lakodalom helyett virrasztóba mentem, vagy családi kirándulás helyett épp lelkigondozni kellett valakit. A gyerekek sokszor voltak csalódottak emiatt. Ma már könnyebb, mert Menyhárt István tiszteletessel – akit szintén nagyon szeret a gyülekezet – ketten szolgálunk. Igyekszem a lehetőséghez képest a legtöbb időt tölteni a gyerekekkel, bár ez biztosan kevesebb, mint amennyit szeretnék, s amennyit szeretnék, az is kevés lenne…
- Ilyen helyzetben igazi ajándék egy megértő házastárs.
- Számomra nagyon jó ez a házastársi felállás, mert Judit nem azt csinálja, amit én, ő nem ugyanazokkal a gondokkal küzd. Ő az, akihez hazamehetek, aki hazavár és aki felüdülést hoz számomra. Ő sokkal többet foglalkozik, sokkal többet törődik a gyerekeinkkel. Amellett, hogy felelősségteljes munkát is végez (Zán Fábián Judit a Mezővári Nefelejcs Gyermekrehabilitációs Központ igazgatója, a szerk). Úgy érzem, ő is megtalálta a maga ritmusát az én, valljuk be, nem igazán családbarát életritmusom mellett.
- És püspökként még több feladatot kell ellátnia. Zán Fábián Sándor immáron több cikluson keresztül tölti be ezt a fontos posztot. Ez hogyan hat az életére s hogyan értékeli ezeket az éveket?
- Püspöknek lenni egyidőben nagyszerű dolog és óriási kihívás és felelősség. Nagyon sokszor én nem is tudom, milyen jelentősége van annak, hogy a szolgálati helyemen vagyok, hogy minden gyülekezet számíthat rám, de a visszajelzésekből tudom. Ez persze sok utazással, gonddal, felelősséggel jár. Mindig türelmesnek kell lenni az emberekkel, melléjük kell állni. Meg kell tanulni lélekben a vízen járni, határozottan követni Jézust, aki a biztos talaj. A püspök olyan, mint az az ember, akit arra kényszerítenek, hogy kísérje el a vándort egy mérföldre, majd még egyre. S ebben benne vannak azok az utak is, amelyek nem kellemesek. Azok is, amelyek kötelességtudatból kell megtenni. És van olyan, amikor kérik a felső ruhádat és az alsót is oda kell adni. Olykor szembesülök azzal, hogy egyesek trónon ülő, minden hatalommal felruházott embernek tartják a püspököt. Hát nem az! A mi egyházunkban a püspök egy lelkész a sok közül. Jézus is azt mondta tanítványainak: „Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10, 43–44). Én mindig is szolgálatként fogtam fel a püspöki elhívást – nem a lelkészek, nem a gyülekezetek vannak érte, hanem fordítva. Nekem azon kell dolgozni, hogy nekik jó legyen. S amit lehet, azt igyekszem meg is tenni. Mindig azért imádkozom Istenhez, hogy a gyülekezetekért, az intézményekért tenni tudjak. Az évek adnak bizonyos rutint, de a feladatokat mindig pontosan kell végezni. Azért vagyok hálás, mert ezek alatt az évek alatt a család, a gyülekezet is kitartott mellettem, és Isten adott mindig új feladatokat, s megtapasztaltam a sikert is. Megtapasztaltam, amikor a munkám gyümölcsöt terem, s ez az Úr nagy ajándéka. Úgy élem meg: míg Isten feladatot, vezetést ad, amíg itt kell lennem, addig nekem az a feladatom, hogy tehetségemhez mérten hűségesen végezzem a dolgom. Nem mondom, hogy én jól csinálom, az emberi gyarlóság mindenütt ott van… Hálás vagyok, hogy Isten nem engedte meg, hogy a szívem közömbössé váljon. Tudok együtt érezni a bukott diákkal, a szenvedővel, az elesettel – úgy érzem, ez is ajándék…
- Hogy látja a mai helyzetet, milyen jövőért imádkozik?
- Hasonló a kárpátaljai református közösség helyzete a második világháború utánihoz. Akkor az elhurcolt férfiak, a hiányzó édesapák, fiúk okozták a nagy traumát a nemzet és az egyház számára egyaránt. Most a gyermektelenség és az elvándorlás. Mi most jobb helyzetben vagyunk, nem volt például egyházi vagyonállamosítás… Bár a forgatókönyv hasonlít – mobilizáció, a katonaság számára szükséges dolgok eltulajdonítása… Igaza van a prédikátornak: nincs új a nap alatt. Ami tragikus: a nyolcvan évvel ezelőtt történt eseményekre, a halálra a családok élettel válaszoltak. És megszülettek azok a gyerekek, akik a mi szüleink. És bár nehéz volt nekik a nagy szegénységben, a diktatúrában, de az élethez való ragaszkodás, a gyermekvállalás volt az a szívügy, ami a nemzetet átsegítette a krízisen. Most az a baj, hogy a szívügy nem a család, hanem a karrier, a vagyon, a pénz. Az a baj, hogy nem születnek gyerekek olyan arányban, amilyenre szükség lenne ahhoz, hogy a mostani demográfiai válságot hamar túl tudjuk élni. Mindenek ellenére hiszem, hogy van megmaradás. Én nem adtam fel, nem temetem Európát sem a liberális vakságuk miatt, hanem imádkozom az ébredésért Európában, Kárpátalján. Nagy baj az elvándorlás, a gyermekszületés alacsony száma, de nem látom végzetesnek. Most a megújulás évében imádkozom megújulásért, azért, hogy megszülethessenek a harmadik gyerekek ott, ahol még megszülethetnek, és akkor lesz óvodás, lesz iskolás, fennmaradnak intézményeink. Imádkozom azért, hogy mihamarabb béke legyen, hogy a hazavágyók hazajöhessenek, s legyen itthon munkalehetőségük. A családoknak biztonságra, békére, munkahelyre van szükségük, hogy az élet újrainduljon. Az elmúlt száz év nem használt ennek a régiónak, az idegen gazdák nem igazán törődtek vele. De a magyar nemzet talpra állt Mohács után, a török után, talpra álltak a közösségek a pestis, a járványok után is… Hiszem, ha a mi népünknek Isten jövőt szán, nem lesz akadálya, hogy újra megerősödjön, talpra álljon.
Imádkozzunk ezért szüntelen.
Marton Erzsébet
Névjegy
Zán Sándor 1973. július 11-én született a Nagyszőlős közeli Ruszka Dolinán. Tanulmányait Mátyfalván és Szőlősvégardóban végezte. 1990–1995 között a Debreceni Hittudományi Egyetem diákja, annak elvégzése után egy évet Németországban töltött önkéntesként. 1996-ban helyezték ki lelkészi szolgálatra Mezőváriba. 1998-ban kötött házasságot Fábián Judittal, akkor lett közös családi nevük: Zán Fábián. Öt gyermekük született.
Zán Fábián Sándort 2002-ben a Kárpátaljai Református Egyházkerület főjegyzőjévé, 2007-ben püspökévé választották. Ezt a tisztségét máig betölti.
