Az Úr megőriz most és mindörökké
A Beregi Egyházmegye honlapján a Megújulás évében is folytatni szeretnénk a lelkészeket bemutató interjú-sorozatunkat, bízva abban, hogy a kedves olvasó ezáltal nem csupán jobban megismeri a palástos embert, egy másik gyülekezet lelkipásztorát, de megerősítést is kap tőlük.
A lelkész mindenkor a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért. A lelkipásztor cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, példaként szolgál a híveknek. Ezúttal Körözsi Sándor beregdédai református lelkésszel – aki a kisbégányi híveket is pásztorolja – beszélgetünk elhívásról, lelkészi szolgálatról, kihívásokról, családról, gyülekezetről, megmaradásról, feladatokról, reményről…
- Kezdjük gyermek- és ifjúkorával. Volt-e családi kötődése a templomhoz, egyházhoz?
- Isten kegyelméből egy olyan környezetben nőhettem fel, ahol az Isten-szeretet, a templomba járás része volt a mindennapi életünknek. Ennek ellenére voltak próbák a családban, amelyek elgondolkodtattak gyerekként, hogy ez az út helyes-e vagy nem. Édesapám ugyanis sok éven át alkoholizált, kemény természete volt, legalábbis, amikor ivott. És már gyermekként felmerült bennem a kérdés, hogy aki templomba jár, az hogy engedheti ezt meg magának. Isten kegyelme volt, hogy sem az én, sem a testvéreim életében nem ez kerekedett felül, nem keményedett meg a szívünk Isten felé, hogy ezt miért engedi meg. Inkább jó volt látni, hogy ő is jön a templomba, pedig abban az időben – a szovjet rendszerről van szó – nem volt természetes, hogy a család együtt megy az istentiszteletre. Emellett az is meghatározta az életemet, ahogy láttam mamát, aki minden reggel és este bekötötte a fejét s úgy imádkozott. Ez a kép máig bennem él.
- Bibliát is olvasott?
- Volt otthon egy szép családi Bibliánk, azt nagy becsben tartották, s mi gyermekként csak félve nyúlhattunk hozzá. Amikor viszont megnyíltak a határok, s néha-néha lehetett behozni Bibliát, én is kaptam egyet a lelkészünktől. S azt nagy érdeklődéssel forgattam. Máté evangéliumával kezdtem olvasni. És olyan kegyelem volt, hogy már az elején ezzel találkoztam: „Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak” (Mt 7, 13). Ez igencsak szíven talált és elgondolkodtatott. Isten kegyelmi ajándéka, hogy akkor eldöntöttem a szívemben: én nem akarok a széles úton menni, hanem a keskeny útra szeretnék lépni, amelynek kapuja a Jézus Krisztus.
- Ekkor született meg a döntés, hogy lelkész lesz?
- Még nem, de egy tényleges vágy indult el bennem Isten megismerésére. Olyan kérdések foglalkoztattak, hogy Jézus miért adta életét az én megváltásomért? Miért vagyok neki ilyen kedves? Aztán ez elindított egy újabb folyamatot: mi van a barátaimmal? Ők hogy ismerhetik meg a megváltó Úr Jézust? Mit tehetek én ezért? Akkor éreztem, hogy minél több embernek el akarom mondani az örömhírt, hogy Jézus érted is meghalt, hogy örök életed legyen. S éreztem, hogy ezt valószínűleg intézményesített formában tehetem leginkább. Ezzel egyidőben történt, hogy nagyanyámnak az egyik barátom nagymamája azt mondta: „Te Erzsi, az unokád, olyan papnak való”. Olyan csodálatos volt ez, hogy épp akkor gondoltam én is erre. Ez még inkább megerősített, talán bátorságot is adott ahhoz, hogy elmenjek a lelkészünkhöz – Técsőn akkor Baráth Imre szolgált –, s elmondjam neki, mit végzett bennem Isten, s hogy a teológiára szeretnék menni… Így indult az egész. S nagyon hálás vagyok Istennek, hogy így irányította az életemet, s ma itt lehetek.
Soha nem kételkedett az elhívásában?- Az elhívásban nem, de a teológiai tanulmányaim alatt volt egy időszak, amikor úgy éreztem, menekülnék a lelkészségtől. Merthogy amikor már kezdtem belelátni, mit jelent gyülekezetben szolgálni, éreztem, hogy ez mégsem olyan egyszerű feladat. Akkor azért imádkoztam, mutassa meg az Úr, hol akar látni, folytassam-e ezt az utat, vagy más pályára szánt? Merthogy nekem komoly vonzódásom volt a technika iránt, de korábban kamionsofőr is szerettem volna lenni, hogy sokat utazhassak. Meg a pedagóguspálya is tetszett – a tanítóképzőbe még felvételiztem is, ám az orosz tollbamondás nem sikerült jól, így nem vettek fel. Most már hálás vagyok ezért is Istennek.
- És végül is Kárpátalján az elsők között került a teológiára.
- Igen, a rendszerváltást követően nyílt lehetőség arra, hogy innen valaki elmenjen lelkésznek tanulni. Talán a második vagy a harmadik „eresztéssel” kerültem ki Budapestre.
- Van-e lelkészpéldaképe?
- Voltak, vannak példaképeim, lelkészek, akiktők sokat tanultam, tanulok. Talán ezúttal nem nevezném meg őket, de valamennyien olyanok, akik nemcsak a szószéken tudnak nagyot alkotni, hanem a mindennapi életükkel, akiknek az élete is prédikál. Egyet azért mindenképpen megemlítenék, mert jelentős hatással volt életemre. Ő Cseri Kálmán. Teológiai tanulmányaim alatt a pasaréti gyülekezetbe jártam. A prédikációi mellett megfogott az ő szerénysége, alázata. Az ő élete holta után is prédikál.
- Mit tart legfontosabb feladatnak egy lelkész szolgálatában?
- A lelkész elsődleges feladata, hogy prédikáljon. De a legfontosabb, hogy ez a prédikálás egy egész embert, egy életet jelentsen. Miközben hirdetjük az igét, magunk alkalmatlanná ne legyünk az által, hogy másként viselkedünk. S a legfontosabb, hogy ne csupán a szószéken prédikáljunk, mert az ott elmondottak csupán erőtlen szavak maradnak, ha azt életünkkel nem támasztjuk alá.
- A lelkész ritkán választja meg a szolgálati helyét. Ön hogy érzi, jó helyre került?
- Nagyon jó helyre kerültem. Ha az emberi elgondolást meg okoskodást nézzük, bizonyára nem ezt választom, de olyan jó, hogy nem nekem kellett döntést hoznom, mert Isten jót tervezett számomra. Megtapasztaltam: jó engedelmeskedni a mi Elhívónk parancsának. Tanulmányaim befejezése után egy évre Angliába mentem nyelvet tanulni, aztán jöttem haza, s akkor helyeztek Dédába. Bár nem könnyű helyzetben kerültem ide, hisz épp egy egyházszakadás kellős közepébe csöppentem, de mégis úgy érzem, jól rendezte az Úr az utamat. Valahol ennek köszönhetem a feleségemet is.
- Itt ismerkedtek meg?
- Nem, nem. A gyülekezetnek az a helyzete akkor sokunkat, így engem is megviselt. Egészégügyi problémáim adódtak, 28 évesen kellett kezdenem a vérnyomáscsökkentő szedését, s olyan gyógyszert írtak fel, amit nem lehetett itt megvásárolni, és aztán még meg is kérdőjeleződött, hogy ez kell-e nekem. Ebben az időben egy kedves barátom segítségével kerültem páciensként Budapesten egy orvosismerőséhez, aki aztán nemsokára a feleségem lett…
És aki nem kis áldozatot hozott: feladta praxisát, követte férjét és a fővárosból Kárpátaljára költözött.- Ez számunkra Isten csodálatos ajándéka. És Barbara igazán otthon érzi itt magát, sőt, sokszor kárpátaljainak vallja magát. S bár nem orvosként tevékenykedik, de terapeutaként olyan fejlesztő programokat vezet, melyekkel igen sok gyermeknek tud segíteni.
- A lelkész nem csupán egy gyülekezet vezetője, de férj, családapa is. Hogyan egyeztethető ez össze? Hisz a lelkész éppen az ünnepekben, vasárnap a legelfoglaltabb. Hogyan tolerálják ezt a gyerekek? A felesége mennyire tudja segíteni a szolgálatában?
- A feleségem az egyik legnagyobb segítségem ezen a területen is. A gyerekek olykor nehezebben fogadták, hogy nem úgy ünneplünk együtt, mint a kortársaik. De végül megértették, hogy nekünk más a feladatunk. Persze szeretnék többet tölteni együtt a családdal. Ám soha nem háborogtunk emiatt.
- Tehát nem teher?
- Lehet, hogy valahol teher, de olyan teher, amihez Isten ad erőt, s a szolgálatban lévén mindig azt látom, hogy gyönyörűséges. Egy-egy ünnepi alkalomra indulva előfordul, hogy úgy érzem, de jó lett volna még a családdal maradni, de belépve a templomba, a szószéken hirdetve az Igét mindig azt érzem, hogy Isten engem tölt fel, és sokkal többel megyek haza, mint ahogy eljöttem.
- Azt mondják, a lelkészcsalád kirakatban él. Mennyire megterhelő ez?
- Ehhez is hozzá lehet szokni. Persze eleinte frusztráló volt, mert én alaptermészetemből adódóan sem ilyen extravertált valaki vagyok. De Isten ehhez is ad erőt, meg más látást. Hamar megmutatta, hogy ha én Istenre akarok mutatni, akkor ezt az életemmel és cselekedeteimen keresztül is tennem kell, vagy így tehetem leginkább: az életem, a családom élete vagy jó példa, vagy nem. Ez is egyfajta bizonyságtétel a maga terhével és gyönyörűségével együtt. Persze időnként jót tesz, ha van lehetőségünk elvonulni, csak a családdal együtt lenni. De egy rövid idő elteltével meg már hiányzik ez a közeg, ez a közösség.
- Meg így lehet legjobban megélni, megmutatni, hogy nem csak a szószéken lelkész a lelkész.
- A parókia olyan, mint egy nyitott könyv, ami a legjobb lehetőség arra, hogy olvassák az életünket. S amit ott látnak, az vagy alátámasztja, amit hirdetek, vagy megbotránkoztat. Sajnos mindkettőre van lehetőség. De az is számít, milyen szemmel nézik az emberek. Mert van, aki mindenben csak a rosszat látja, mások meg úgy vélik, hogy ők is csak emberek, s nem megbotránkozni kell, hanem segíteni, bátorítani kell egymást. Aki Istennek engedelmeskedik, az Ő törvénye szerint él – akár a parókián, akár azon kívül –, az nyugodt szívvel tárja ki ajtaját. Nekem ez a helyzet csak a javamra volt, s őszintén mondom: áldom érte az Istent.
- Szabad idejében mivel foglalkozik leginkább?
- Én a szerelésnek, a javítgatásnak vagyok a bolondja, ahogy szokták mondani. Sokszor éjszakába nyúlóan szerelgetek.
- Fiús apaként valószínűleg nem egyedül…
- Leginkább a kicsit érdekli ez a tevékenység, a másik kettő szívesebben focizik ez idő alatt.
- Meg zenélnek…
- Nagy öröm számunkra, és igen hálásak is vagyunk azért, hogy mindhárom gyereknek tehetsége van a zenéhez. S immáron harmadik éve együtt muzsikálnak, örömzenélnek itthon is, és már együttest is alapítottak, a Körözsi Band-et.
-
- Károly, Ferenc, András – kevés tizenéves visel ma ilyen nevet…
- Feleségemmel közösen döntöttünk, hogy ha gyermekeink lesznek, a fiúk a nagypapák, a lányok a nagymamák nevét kapják. Három fiúgyermekkel ajándékozott meg bennünket az Úr, úgyhogy a többi név a tarsolyban maradt.
- Valamelyik fiú követi majd a pályán az édesapát?
- Nem tudom, még messze vannak a pályaválasztástól. De hitükről már bizonyságot tettek. Öt éve Barbaránál daganatos betegséget fedeztek fel. Akkor úgy tűnt, hogy az év karácsonyát sem tudjuk együtt tölteni. Amikor ezt elmondtuk a fiainknak, ők mindannyiunkat megszégyenítő hitről tettek bizonyságot. Nem összeomlottak, hanem imádkozni kezdtek. Minden órában – beállították az órát is, hogy jelezzen – letérdeltek velem együtt és imádkoztak. S azóta sem hagyták abba, amikor havonta, negyedévente megyünk vizsgálatra, ők térdre borulva imádkoznak. S amikor jó eredménnyel jövünk haza, meggyőződéssel mondják: „Anya, hát nem ezért imádkoztunk?!” A fiúkkal eldöntöttük, hogy amíg vagyunk, addig rendszeresen térdre borulva adunk hálát Istennek ezért a megtartó kegyelemért…
- Hogyan látja a családja, a gyülekezete jövőjét? Miért imádkozik?
- Azt hiszem nem vagyok egyedül, amikor azért imádkozom, hogy jöjjön vissza legalább az a nyugodt, békés mindennap, ami 2022 előtt volt. Mindannyiunk vágya, hogy Isten adjon nyugalmat és békességet, legyen végre vége ennek a pusztító háborúnak, ami lelki és testi értelemben is csak rombol. Másrészt ott van az Ige alapján bennem a jó reménység – s ezt hirdettem az új év első napján is –, hogy az Úr, aki mindeddig velünk volt, aki nagy nyomorúságon vezetett keresztül bennünket, előttünk megy, ne csüggedjünk el, mi a legjobb kezekben vagyunk. Ne csüggedjünk, ne féljünk, bízzuk Rá magunkat újra, és nem fogunk csalódni. Bár emberileg nagyon zűrzavaros ez a világ, de nekünk van kire nézni, emeljük fel tekintetünket! Ahogy a 121. zsoltár biztat: „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az ÚRtól jön, aki az eget és a földet alkotta. Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ. Bizony nem szunnyad, nem alszik Izráel őrizője! Az ÚR a te őriződ, az ÚR a te oltalmad jobb kezed felől. Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold. Az ÚR megőriz téged minden bajtól, megőrzi életedet. Megőriz az ÚR jártodban-keltedben, most és mindenkor”.
Marton Erzsébet
Névjegy:
Körözsi Sándor 1973-ban született Técsőn, ott végezte középiskolai tanulmányait is. 1990 és 1995 között a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán tanult. Annak elvégzését követően egy évet Angliában töltött nyelvtanulás céljából. 1996-ban került a Beregdédai Református Egyházközségbe, közben 13 éven át a nagybégányi gyülekezetet is pásztorolta, 1997-től a mai napig a kisbégányi gyülekezet lelkésze is. 1999-ben fél évet Amerikában töltött lelkipásztori továbbképzésen.
Nős, három fiúgyermek édesapja.
