Hálát adok Istennek, hogy Kárpátalján lehetek lelkész
A lelkész mindenkor a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért. A lelkipásztor cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, példaként szolgál a híveknek. Ezúttal Szilágyi Károly gáti református lelkésszel beszélgetünk elhívásról, lelkészi szolgálatról, kihívásokról, családról, gyülekezetről, megmaradásról, feladatokról, reményről…
- Milyen kapcsolata volt ifjúkorában az egyházzal, hogyan került közel Istenhez? Hogyan született meg az elhatározás, hogy lelkész lesz?
- Gyermekkoromban nem volt igazán szoros kötődésem az egyházhoz, szülőfalumban ugyanis abban az időben zárva volt a templom. Az emberek ünnepnapokon mégiscsak elmentek, és lelkész nélkül imádkoztak. Így abban az időben a templom számomra is csak a karácsonyt és a húsvétot jelezte, úgymond az ünnep „előjátéka” volt, hogy a templomban a kántor vezetésével énekeltünk. De nem volt igazából kapcsolatom Istennel. Az első komolyabb kezdődő kapcsolatom 14 éves koromban történt, amikor a szüleim úgy gondolták, nekem úrvacsorázni kellene. Abban a kommunista időben az ifjúsággal folytatott egyházi foglalkozások szóba sem jöhettek, így nem volt konfirmációs képzésünk sem. Édesapám megkereste az egyik tivadarfalvai presbiter rokonunkat, hogy segítsen nekem felkészülni az úrvacsorára. Végül is annyi volt a felkészülésem, hogy meg kellett tanulnom az úrvacsorai kérdéseket. Be kell vallanom, úgy mentem el az istentiszteletre, hogy figyeltem, nem látják-e az osztálytársaim, mert ez akkor szégyen volt az osztálytársak előtt. Gúnyolódás tárgyává válhatott az a fiatal, aki templomba ment. Az iskolában is azt tanították, hogy a Biblia mese, a vallás az emberek becsapásáról szól. Nos, ilyen érzésekkel mentem a templomba. S akkor ott teljesen megváltozott a hozzáállásom. Néhai Oroszi Pál, akkor már megtért lelkészként, nagyon áldásosan tudta az igét az élethelyzetekre vetíteni. Úgy érzem, akkor volt az első igazi találkozásom Istennel, de ez utána megszakadt. Legközelebbi találkozásom a katonaság után volt. Nem mondom, hogy addig nem imádkoztam. Voltak imádságban való megtapasztalásaim is, de nem mondanám, hogy tudtam, értettem, mit akar tőlem Isten. Mikor leszereltem a hadseregből s hazajöttem, éppen visszaadták a templomunkat. A hálaadó istentiszteleten, mivel rengetegen voltak és nem fértünk be, kintről hallgattam az igehirdetést, így igazán nem tudtam részese lenni ennek az istentiszteletnek úgy, ahogy kellett volna. A következő vasárnap, amikor a szüleim készültek a templomba, édesanyám engem is hívott. Bevallom őszintén, én akkor még nagyon távol voltam Istentől, s azt mondtam, hogy nekem nincs kedvem. Akkor már 21 éves voltam. Ám mivel édesanyám nagy hatással volt rám, végül is igent mondtam s elmentem. Akkor ott hallottam egy igehirdetést a kapernaumi százados történetéről, ami ugyanúgy érintett meg, mint 14 éves koromban Oroszi Pál prédikációja. Éreztem, hogy itt nagyon fontos dolgokról beszélnek, olyanokról, amik megváltoztathatják az életemet. Jézus Krisztusról, mint személyes megváltómról akkor még nem tudtam, nem is értettem, mit jelent a megtérés. De az, ami akkor elhangzott – Jézus messziről szól egy betegségnek, és az engedelmeskedik neki –, nekem azt a gondolatot adta, hogy Isten bárminek és bárkinek tud parancsolni, még a hitetlenségnek is, és ezzel megváltoztathatja az ember életét, többek között az enyémet is. Akkor egy döntés született bennem: én mindig akarok templomba járni. Ez még nem megtérés volt, nem döntés Jézus mellett, de elhatározás, hogy tényleg keresni akarom Istent. Lassanként el is kezdődött bennem egy bizonyos formálódás, bár sok mindent eleinte nem értettem meg, de amikor azt éreztem, hogy jólesik nekem lelkileg az, amit hallok, vonzott Isten közelébe. Viszont szomorúsággal töltött el az, hogy osztálytársaim közül csak egy valakit látok a padsorokban. Miért nincsenek itt a többiek? Mit lehetne tenni a változásért? Szerettem volna a fiatalokat bevinni a templomba. Akkor még nem voltak ifjúsági bibliaórák, csak istentiszteletek, így az én tudásom is hiányos volt. Még magam sem tudtam mit akar tőlem Isten, nemhogy másokat oda tudtam volna vezetni hozzá.
Egy alkalommal Orbán Sándor érkezett hozzánk legációba, s bemutatásakor elmondták, hogy Debrecenben tanul a teológián. Azt, hogy láthattam őt szolgálni, bennem is felébresztette a vágyat, hogy valamilyen formában szolgáljam Istent. Egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy én is szolgálni akarok, csak még nem tudtam hogyan. Május végére végül is megérett bennem az elhatározás, hogy lelkész akarok lenni, de nagyon nehezen szántam rá magam, hogy ezt elmondjam akkori lelkészünknek, Barát Imrének. Talán féltem az elutasítástól. De ő örömmel fogadta a bejelentésemet, s júniusban be is mutatott Forgon Pál püspöknek, a lelkészeknek, és a szeptemberben teológiára készülőknek. Hatan voltunk. Forgon Pál rögtön bedobott bennünket a mélyvízbe. Még azt sem tudtuk, hogy felvettek-e, de Beregszászon hétközi istentiszteleten szolgálnunk kellett. Előbb csak felolvastuk a napi igét, és imádkoztunk, később igehirdetési feladatot is kaptunk. Az első igehirdetési szolgálatot én vállaltam be. Emlékszem, megtanultam szó szerint a prédikációt, magnóra vettem, visszahallgattam, hogy jól csinálom-e. A felkészülés egy heti kemény munkába került, s még akkor is úgy éreztem, hogy ha felmegyek a szószékre, meg sem tudok majd szólalni. De Isten megengedte, hogy elmondjam. Úgyhogy mire megkezdtük a teológián a tanulást, már tíz szolgálaton voltam túl, mert ezt az igehirdetésemet tíz helyen mondtam el. Be kell vallanom, hogy én a teológián kezdtem ismerkedni azokkal a dolgokkal, amit ma egy ifis megtanul a hittanórán, a káté órán. Igazából a teológián értettem meg, mi az a megtérés, milyen úton indultam el, mi az, amit Isten a szívemben elvégzett. - Meglátása szerint mit jelent napjainkban lelkésznek lenni? Mit tart a legfontosabb dolognak, feladatnak egy lelkész szolgálatában?
- Hogy mit jelent lelkésznek lenni, azt néhai Gulácsy Lajos kezdte el tudatosítani bennünk. Ő és Szabó Béla készített bennünket a teológiára, hogy legyen egy alapismeretünk, káté- meg bibliaismeretünk. Lajos bácsi azt mondta: Kedves fiaim, a ti feladatotok sokkal fontosabb, mint egy orvosé. Mert ha az orvos hibázik, legfeljebb meghal a beteg, de ha ti hibáztok, a kárhozatra, ítéletre jut. Akkor ez kissé megdöbbentett engem, de később rájöttem, mekkora felelősséget jelent emberek lelkét formálni, és mit jelent, lelkeket hibásan rossz útra vezetni. Harcolni kell a lelkekért az utolsó pillanatig, a kárhozattól az embereket meg kell menteni. Amikor a tanulmányaim befejeztével hazajöttem, úgy gondoltam, most már sokat tudok, és amit tanultam gyorsan, sikeresen fogom használni. Elkezdem építeni a gyülekezetet, s később már csak élni kell azzal, amit felépítettem. Hamar rájöttem, hogy ez naivitás. Mert a lelkek sokkal keményebbek, mint gondoltam. A megtérés Isten kegyelmének ajándéka, ezért nem emberi képességektől függ, továbbá a gyülekezet sem biztos, hogy azonnal érteni fogja, hogy milyen látást adott nekem az Úr. Volt egy tanárom, dr. Boros Géza, aki gyakorlati teológiát tanított, ő mondta: 15 év lelkészi szolgálat után érezte, hogy a gyülekezet úgy gondolkodik, ahogy azt ő szerette volna. S ezt ugyanígy én is megtapasztaltam. Az elején annyira nehéz volt számomra, hogy évek teltek már el, s egyetlen egy ember sem tért meg a gyülekezetben. Persze voltak hívők, ugyanis volt egy asszonyközösség Végh Margit vezetésével, aki maga köré gyűjtött testvéreket, nekik bibliaórát tartott, betegeket, magányosokat látogattak, a virrasztókban énekeltek, verseket mondtak, bizonyságot tettek, másokat is mozgósítottak… Tehát, mikor megérkeztem, volt egy lelkes hívő közösség, egy olyan alap, amire építkezhettem, de senki sem az én szolgálatom nyomán tért meg. Öt-hat év után úgy éreztem, hogy valamit talán mégsem jól csinálok. Éjszakákat imádkoztam át, beszélgettem Istennel, kértem, mutassa meg, mit tegyek. Körülbelül egy hónap múlva Izsnyétén odajött egy férfi hozzám, aki addig nem is járt templomba, s azt mondta, ő átadta a szívét Jézusnak. Méghozzá egy olyan igehirdetés hatására, amit egy temetésen mondtam el. Ez az ember később a gyülekezet gondnoka lett, bibliaórát vezetett, igazából ő lett az ösztönző erő, a lelki élet mozgatórugója. S egyre több ember született újjá. Akkor éreztem meg, hogy az emberek megtérése nem tőlem függ, ezt tényleg Isten kezébe kell tenni, de amit rám bíz, azt a legjobb tudásom szerint el kell végeznem.
Mit tart a legfontosabb feladatnak egy lelkész szolgálatában?- Mindenképpen azt, hogy Jézus Krisztus élővé váljék a szívekben, hogy az emberek megértsék, mit jelent megváltottnak lenni. Meg vagyok győződve, hogy életmentés az, amit mi csinálunk. Persze ez nagyon nehéz, nagyon rossz időket élünk, mintha minden ellenünk harcolna. Olyan érzés, mint amikor az ember széllel szemben próbálna biciklizni, egyedül. Nagyon sok munkatársat elveszítettünk, akik külföldre mentek. A Covid is sokat ártott, leépítette a gyülekezeteket. Úgy érzem, most az evangelizáció időszaka van, amikor újra kell építkeznünk. Egyszer már végigcsináltam ezt. A szolgálatom elején az evangelizációra fektettem a hangsúlyt. És úgy 12-13 év után éreztem, hogy sokaknak már olyan látásuk van, hogy nekik ez már kevés. Akkor jött hozzánk Zimányi József evangelizálni, s ezt a gondomat elmondtam neki. Ő tanácsolta, hogy a megtért testvéreket szolgálatba kell állítani. Ezután különböző szolgálati lehetőségeket kerestünk számukra. Akkor indult el 9 házi bibliarórai csoport. Elkezdtünk munkatársakat képezni, beteglátogatókat, diakónusokat, gyermekmunkatársakat, énekkart szerveztünk stb. Volt idő, amikor a presbitereken kívül 40 munkatársunk volt. Sajnos a Covid alatt ez a munka elerőtlenedett. Ezeket most újra fel akarjuk eleveníteni.
- A lelkész ritkán választja meg a szolgálati helyét. Hogy érzi, ön jó helyre került? Hogyan fogadták és hogyan érzi ott magát?
- Hálát adok az Úrnak, hogy ifjú lelkészként mind a négy gyülekezetben – Izsnyétén, Gáton, Balazséron és Guton – is szeretettel fogadtak. Ezeknek a gyülekezeteknek nem volt saját lelkészük. Gáton a parókia is akkor épült fel. Később, mikor már jöttek haza a frissen végzett fiatal lelkészek, három gyülekezetet le kellett adnom, de úgy érzem, ma is örülnek nekem, ha helyettesítésre érkezek hozzájuk. Én hálát adok Istennek, hogy Kárpátalján lehetek lelkész. Másutt el sem tudom képzelni az életet. Amikor kitört a háború, akkor nagyon sokan kezdtek elmenni. Én azt mondtam: annyi jót kaptam Istentől, annyi csodálatos emlékem van itt a szolgálatban, hogy hagyhatnám itt a gyülekezetet, azokat, akiket Isten rám bízott?! Újra és újra megfogalmazódott bennem: ha a jót elvettük Isten kezéből, akkor a rosszat miért ne tudnánk elfogadni? Azt látom, hogy a háború ideje alatt Isten minket fokozottan véd, mintha egy burokkal vette volna körül Kárpátalját. Ide nem estek még bombák, nem ismerjük az éhezést, az ige szabadon hirdettetik. Itt még vannak lelkileg éhező emberek, akiknek jó prédikálni. De szomorúsággal tölt el, ahogy ezekben a nehéz időkben viszonyultunk, viszonyulunk Istenhez. Nem értem az embereket, miért nem keresik Jézust. Ennek ellenére még mindig csodálatosabb lelki élet van itt, mint bárhol máshol a világon.
- A lelkész nemcsak a szószéken lelkész, de férj, családapa is…
- Én viszonylag későn alapítottam családot. Eleinte agglegényként éltem a parókián, ami kongott az ürességtől. Nagyon vágytam a családra. Isten ezt négy év után engedte meg. 31 évesen nősültem meg – ez nálunk családi örökség, édesapám is későn házasodott –, de nem érzem, hogy bármit is veszítettem volna. Érettebb lettem erre a feladatra. Hálás vagyok, hisz hívő, szerető és hűséges feleséget, segítőtársat kaptam az Úrtól, s három gyermekkel is megáldotta házasságunkat. Gyerekeink lassan felnőttek. Egyik fiunk a teológián van, a másik a Debreceni Egyetem általános orvosi szakán. Hét évre a kisebbik fiunk születése után kaptunk egy kislányt. Lídia nagy áldás számunkra, most, hogy Ádám és Máté már nincs itthon, olyan jó, hogy még van kit szeretgetni. A fiúkkal sajnos a háború miatt már két éve nem találkoztam, de nagyon hosszan és bensőségesen, őszintén tudunk egymással telefonon, messengeren beszélgetni. Nagyon várjuk már, hogy mihamarabb újra találkozhassunk.
- Azt mondják, a lelkészcsalád kirakatban él, a parókiára bármikor bárki bemehet, és belelát az életükbe. Mennyire megterhelő ez?
- Szerintem egyáltalán nem zavaró. Ha az életem azt mutatja, amit az ige szerint is meg kell élni, akkor nincs benne semmi nehézség. Abszolút nem érzem azt, hogy nekünk másként kellene viselkedni az emberek előtt. Nem is próbálok színészkedni. Vallom, hogy a lelkész nemcsak a szószéken lelkész, de akkor is az, amikor családot látogat, amikor elmegy egy lakodalomba, bemegy az iskolába, vagy ha az utcán találkozik valakivel. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindig nyakkendőben jár, és mindig haptákba vágja magát, de látszódjon meg rajta, hogy előtte mindig ott megy Krisztus, tényleg megéli azt, amit prédikál. Hiteles szolgálattevő, mert úgy gondolkodik és úgy él, ahogy az Ige tanítja. Az a hiteles lelkész, akin nemcsak a szószéken látszik, hogy Isten gyermeke, hanem meg is éli, amiről bizonyságot tesz.
- Hogyan látja a jövőt?
- Sajnos néha elszomorodom, és pesszimistán látom a jövőt. De hiszem, Istennek terve van Kárpátaljával, az itteni magyarsággal. Ezért még erőteljesebben imádkozom. A hit, a család, a nemzettudat értékét kell erősítenünk, hogy ne felejtsük el, hová tartozunk, kik vagyunk, kinek tartozunk hálával. Isten nem véletlenül teremtett oda, ahová születtünk.
Marton Erzsébet
Névjegy:
Szilágyi Károly 1968. február 8-án született Tiszapéterfalván. Az általános iskola elvégzése után Nagyszőlősre került a Politechnikumba, ahol elektrotechnikusi végzettséget szerzett. Majd Szibériában töltött katonai szolgálatát követően a helyi kolhoz üvegcsiszoló üzemében dolgozott csoportvezetőként. 1990-ben felvételt nyert a Károli Gáspár Egyetem Hittudományi Karára. 1995-ben került a gáti, izsnyétei, guti és balazséri református gyülekezetekbe. Jelenleg a gáti gyülekezet helyben lakó lelkésze, és a gáti roma gyülekezet missiói lelkésze.
