„A világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket”
A lelkész mindenkor a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért. A lelkipásztor cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, példaként szolgál a híveknek. Úgy tartják, hogy a parókia falai üvegből vannak. Ez azt jelenti, hogy a lelkészcsalád élete az egész közösség előtt zajlik. Ami nem mindig egyszerű. Ám aki ezt a nem könnyű, de igencsak nemes hivatást választja, pontosabban, aki meghallja és elfogadja Isten elhívását, annak ezt is fel kell vállalni. A Beregi Református Egyházmegye honlapján indított sorozatunkban most kinyitjuk az ablakokat, és betekintést engedünk a lelkész életébe, hogy megismerjük az embert is. Ezúttal Orbán Sándor benei, csetfalvai, sárosoroszi lelkésszel ismerkedhetnek meg.
- Honnan indult Orbán Sándor?
- Az ilosvai járási Bilkén egy mélyen hívő református családba születtem negyedik gyermekként. Édesanyám és édesapám egyaránt nagyon jó példaképek voltak a számomra. Mivel a településünkön nem volt magyar iskola, ukrán tanintézménybe írattak szüleim, ami nem volt könnyű, hisz odahaza csak magyarul beszéltünk. Bilkén volt ugyan református templom, de zárva volt abban az időben. Sajnos így nem is hallgathattam Isten igéjét a falai között, ahol nagyapám még kántorizált is anno. Ami még ennél is elszomorítóbb, hogy gyermekként látnom kellett, ahogyan lebontják az Isten házát. Ez a gyászos esemény nagyon megviselte a szüleimet és a település református közösségét egyaránt.
- Hol gyakorolhatták hitüket?
- Odahaza minden nap volt áhítanunk, esténként mindig közösen imádkoztunk a családdal. Az ünnepi alkalmakkor viszont Beregszász vagy Nagybereg református templomában vettünk részt az istentiszteleten, ott úrvacsoráztunk.
- Mikor került közel ahhoz az elhatározáshoz, hogy lelkész legyen?
- A lelkészi elhívásom a későbbiekben történt. Előbb Beregszászban szereztem vasesztergályos diplomát, majd Ilosván kezdtem a szakmában dolgozni. Ez a nyolcvanas évek végén volt. Ebben az időben már lehetőség nyílott a kárpátaljai fiatalok számára is, hogy teológusképzésben vegyenek részt Magyarországon. Akkor keresett meg lelkész nagybátyám, Oroszi Pál főjegyző, aki nagyon jól ismert engem. Beszélgetésünk során rákérdezett, hogy nem érzek-e elhivatást a lelkészi pályára. Bevallom, meglepett, mert én egy nagyon zárkózott ember voltam, nem igazán tudtam megnyilvánulni közösség előtt. Ezért is volt nehéz a döntés. Egy hónapnyi töprengés, sok-sok elcsendesülés után kaptam meg Istentől imáimra a választ a korinthusi levélből: „Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse…” (1Kor 1, 26–28) Én valóban gyengének, erőtelennek éreztem magam ehhez a hivatáshoz. Azt kértem az Úrtól, hogyha valóban célja van velem, ha ilyen erőtlenül is kiválasztott engem, akkor indítson el ezen az úton, vagy ha mégsem, akkor állítson meg az elején, vagy a közepén. Ezek szerint az Úrnak mégis célja volt velem, mert nem állított meg… Egyébként édesanyám gyakran emlegette, pici gyermekként olyan súlyos betegséget kaptam, hogy az orvosok is lemondtak rólam. Akkor édesanyám térdre borulva imádkozott Istenhez, mondván, ha megmenti az életemet, akkor neki ajánl engem… S úgy látszik, ez volt az Úr célja velem, a szolgálatába állított.
- Hol kezdte meg teológusi tanulmányait?
- 1989-ben, amikor a Szovjetunió már a széthullás küszöbén állt, akkor nyílt lehetőségünk László Károllyal a Debreceni Teológiai Akadémián elsőként megkezdeni tanulmányinkat – Budapesten akkor már voltak kárpátaljai teológushallgatók.
- Ukrán iskolát végezve nem lehetett könnyű Magyarországon tanulni.
- Valóban nem volt könnyű, de az Úr adott erőt, kitartást, szorgalmat és megáldotta az igyekezetemet.
- A lelkész ritkán választja meg szolgálati helyét. Orbán Sándor esetében ez hogy történt?
- Abban az időben igen nagy lelkészhiány volt Kárpátalján. Így rögtön a mélyvízbe kerültem: egyszerre négy gyülekezetben – Dercen, Fornos, Izsnyéte és Gát – kellett segédlelkészként szolgálnom. Ez hatalmas próbatétel volt számomra, illetve számunkra, merthogy akkor már a feleségemmel és a négyhónapos kislányunkkal együtt kerültünk ki a gyülekezetekbe.
- Feleségével még itthon ismerkedtek meg?
- Igen, őt még a teológia előtt ismertem meg. Ez is nagyon érdekesen alakult. A szovjet rendszerben tiltották az ifjúsági vallási összejöveteleket, így a hívő fiatalok úgynevezett „születésnapi” alkalmakon találkoztunk. Az egyik ilyen alkalomra olyan sokan jöttünk össze az egyik lelkésznél, hogy egy szobában nem is fértünk el. Az éneklések után felfigyeltem egy leányzó által tolmácsolt igei üzenetre. Ő a másik szobában volt. Nem láttam őt, de szíven ütött, hogy milyen jó gondolatai vannak. És szerettem volna vele találkozni. De erre majd csak egy fél év múlva került sor, a magyarországi Tiszanagyfaluban megrendezett ifjúsági héten, ahol kölcsönös lett az érdeklődés egymás iránt. Aztán négy évig udvaroltam neki kitartóan. Már ahogy lehetett, hisz én már a teológián tanultam, s akkor nem volt internet, csak leveleztünk, s havonta egyszer, ha hazajöttem, akkor Bilkén a szüleimet is meglátogattam, meg a Feketepatakon élő kedvesemet is. Nem tudtunk sok időt együtt tölteni, de mindketten az Úrtól kértük el egymást, s mindmáig érzem: egymásnak ajándékozott bennünket az Isten. Végtelenül hálás is vagyok, hogy ilyen hűséges társat kaptam benne.
- És jött a gyermekáldás is…
- Hála Istennek értük, lányunk után négy évre megszületett fiunk is. Őt már Benében kereszteltük meg. Ugyanis a segédlelkészi év letelte után a mostani helyemre kerültem, az előző gyülekezeteim mind önálló lelkészt kaptak.
- Ám most is három gyülekezetet pásztorol…
- 1995-től élünk Benében, s emellett Orosziban és Csetfalván is szolgálok. Nagyon hálás vagyok az eltelt csaknem harminc esztendőért, a sok öröm és nehézség közepette mindig megtapasztaltam Isten és a gyülekezetek támogatását.
- Benében akkor milyen körülmények várták a fiatal lekészt és családját?
- Mikor idejöttünk, a korábban elvett egyházi ingatlanok kárpótlásaként kapott épület tetőszerkezete volt felújítva, és benne néhány helyiség kivakolva, de sem padlózat, sem víz, sem fűtés stb. nem volt.
- Azóta sok minden megváltozott, sok víz lefolyt a templom melletti Borzsán…
- Ami volt, hogy pusztított is. De az összefogásnak köszönhetően megújíthattuk Istennek házát, és mára a parókia is, meg a gyülekezeti ház is rendeltetésének megfelelően működik.
- Nem is akárhogyan!
- Hála az Úrnak, a benei gyülekezetben feleségem vezetésével nagyszerű asszonykör működik. Akik önerőből tizennégy éve szeretetkonyhát indítottak, hogy segítsék a legrászorultabbakat.
- A lelkész, úgymond, akkor dolgozik, amikor mások pihennek, ünnepelnek. Hogy tolerálta ezt a család?
- Nagyon hálás vagyok, hogy olyan segítőtárssal áldott meg az Úr, aki mindenben támogatott és támogat. Mindkettőnk számára fontos, hogy a hitélet soha ne szenvedjen kárt, pontosabban, mindenekelőtt áll Isten és az ő szolgálata. És ez a gyermekeink számára is természetes volt. Nem csupán részt vettek az istentiszteleteken, de amint oda nőttek, szolgáltak is a gyülekezetben.
- Hogy alakult a gyermekek sorsa?
- Réka lányunk orvosi diplomát szerzett Ungváron, majd ösztöndíjasként egy évet Angliában töltött, elsősorban nyelvtanulás céljából. Most rezidens orvosként dolgozik Magyarországon. Tavaly ott ment férjhez, és lelkészfeleségként is segíti a férjét, együtt szolgálják az Urat. A fiunk édesapja nyomdokaiba lépett, végzős a Debreceni Református Hittudományi Egyetem lelkészi szakán. Friss házas: a felesége az évfolyamtársa, ő is lelkész… Amikor a felségemmel elindultunk a házasság útján, akkor a tiszteletes azt az igét helyezte a szívünkre, hogy megáldja az Úr Áron házát. Érezzük is, hogy Isten naponta kinyilvánítja az ő szeretetét, jóságát irányunkba.
- A háború milyen kihatással van önökre, sokan elmentek a gyülekezeteiből?
- Sajnos igen. És még nem állt meg ez a folyamat. Sok fiatalasszony családegyesítés céljából készül gyermekeivel együtt elhagyni szülőföldjét. Ami egy szempontból érthető is, hisz nem könnyű távkapcsolatban élni. Ennek ellenére nehéz szívvel hozzák meg ezt a döntést, hisz itt kell hagyniuk az otthonukat, amiért eddig dolgoztak… Abban reménykedünk, és azért imádkozunk, hogy mihamarabb béke legyen, s hazatérhessenek mindazok, akik itt tervezték a jövőjüket.
- Ebben a helyzetben még inkább szükségünk van Istenbe kapaszkodni, még erősebbé válik a hit, a közösség megtartó ereje…
- Valóban. A szokásos igei szolgálatok mellett mind fontosabb, hogy olyan közösségi, felnőtt- és gyerekalkalmakat szervezzünk, ahol tudjuk egymást erősíteni, bátorítást nyújtani. Különös gondot fordítunk a magukra maradt idős emberekre. Ebben a gyülekezetünk diakóniai szolgálata példaértékű, több mint 25 önkéntesünk van, s megtapasztaltuk számtalanszor, hogy a tizedünket – s ez nem csak anyagiakat, de időt is jelent – az Úr meg tudja áldani.
- Mit tart a lelkész legfontosabb feladatának?
- Elsősorban Isten üzenetét hitelesen megélni és továbbadni, hirdetni az igét alkalmas és alkalmatlan időben. S hiszem, az Úr majd elvégzi a szívekben a munkát, megáldja azt.
- Hogyan látja a jövőt? Miért imádkozik mostanában?
- Azt látom, hogy semmi sem biztos, egyik napról a másikra változik minden körülöttünk. Maga az Úr viszont örök és igaz, Ő nem változik, mindvégig ugyanaz. Belé vetjük bizodalmunkat, hozzá imádkozunk oltalomért, békéért. Kérjük az Urat, hogy mihamarabb találkozhassanak a családtagok, hogy visszataláljanak közösségeinkbe azok, akik kényszerűségből elmentek, hogy növekedjenek a gyülekezetek, hogy megmaradjunk.
- Úgy legyen.
Marton Erzsébet
