Istenbe vetett hittel és reménységgel emlékezünk néhai Sütő László esperes-lelkipásztorra, akinek az Úr 87 földi esztendőt ajándékozott és a mai napon hazahívta hűséges szolgáját az örök mennyei hazába. 2004-ben készült riporttal emlékezzünk rá, imádkozzunk a család vigasztalásért! A Boldog Feltámadás Reménysége Alatt vegyük búcsúnkat!
ISTENNÉL SEMMI SEM LEHETETLEN…
(Lukács ev. 1,37)
Sütő László esperes- lelkész neve ismert Kárpátalján. Hitében megingathatatlan, szerény ember. Azok közé tartozik, aki az ateista korszakban minden megalázás mellett vállalja, hogy kicsiny magyar népét református hitében erősítse, anyanyelvén hirdesse Isten igéjét. Megértette, hogy megmaradásunk a keresztyén hit folytonosságán múlik. Míg magyarul szól az Ige – él a magyarság. A hosszú és göröngyös útról faggatjuk – nyugdíjba vonulásának alkalmából.
– Gyökerek: szülők testvérek?
– Szüleim nem kaszonyiak, később költöztünk ide. Édesapám Sütő Sándor (1897-1962), édesanyám Simon Amália (1897-1972), beregsomi születésűek. Megemlíteném: édesapám géplakatos, abban az időben nagyon ismert ember volt, a cséplőgépek doktora. Aranykezű mesterember, családszerető. Anyám, Simon Amália, nagyon egyszerű asszony, mezei munkás, neki köszönhetek sok mindent. Vallásos szellemben nevelt bennünket. Arra tanított, hogy szeressem az Istent. Szüleim Istenfélők, templomjárók voltak. Heten voltunk testvérek, köztük én a legkisebb. A hét közül három még kiskorában meghalt, nem is ismertem őket. Abban az időben nagy volt a gyermekhalálozás, diftéria. Kaszonyban is sok áldozata volt a gyermekbetegségeknek. Két bátyámra és egy nővéremre emlékszem. Nővérem, Irén (1920-1940) gyermekszülésben meghalt. Sándor bátyám (1922-2002) Isten segedelmével szép kort ért meg. Önkéntes katona volt, repülőgép szerelő, részt vett a II. világháborúban, a pilótákkal együtt bevetésre is járt, mint géppuskás. Hősiesen védte a magyar hazát, ezért később zaklatták, meghurcolták, megdorgálták, miért harcolt az oroszok ellen, de bántani nem bántották. Később az MTSz1-en dolgozott, mint szerelő, a traktorokat javította. Ennek feloszlása után Szolyván dolgozott, majd hazahívták a kolhozba, s innen ment nyugdíjba. Isten kegyelméből a temetőben pihen. Fiatalabb bátyám József (1925-??) sorsa tragikus, zaklatták, mert magyar volt, többször vallatták, ütlegelték. Budapesten tanult fényképésznek. Nem bírta a zaklatásokat, ezért 1946-ban a zöldhatáron átszökött, a mai napig nem tudjuk, mi van vele. Sokáig a család hallgatott, félt, hogy az itthon élőknek is baja lesz. Később kerestettük, ma sincs róla hír, édesanyám sokat siratta.
– Iskolái?
– Engem ideköt minden rög. Itt láttam meg a napvilágot 1935. december 5-én, Mezőkaszonyban. Itt nyugszanak a temetőben szüleim, testvérbátyám. Itt élnek gyermekeim, unokáim (jelenleg három unokám van: 2 fiú, 1 lány), rokonaim.
Itt kezdtem elemi iskolába járni. Elvégeztem az első osztályt, megkezdtem a másodikat és jött a „felszabadulás”. A szovjetrendszerben végeztem el magyarul a hét általános iskolát 1951-ben2. Majd Beregszászba, az orosz iskolába iratkoztam be. Itt érettségiztem 1954-ben a negyedik kibocsátó osztályként. Nem volt könnyű magyar iskola után oroszul tanulni, de nagy szorgalommal sikerült leküzdeni a nyelvi nehézségeket.
– Hogyan alakult a sorsa az érettségi után?
– A háború után nem volt tanító: sokan elpusztultak a lágerben, mások a fronton estek el, sokan elmenekültek. Több olyan osztálytársam volt, aki tanítani ment, majd magánúton elvégezte a Munkácsi Tanítóképzőt. Nekem is ígértek tanítói állást, de messze Mezőkaszonytól, így nem vállaltam el. Könyvtáros lettem Hetyenben, mindössze 2 hónapig.
– Katonaság?
– 1954. október 30-án rukkoltam be katonának Beregszászba, innen vonattal Szolyvára mentünk, itt marhavagonokba bevagoníroztunk és Lepájba utaztunk az elosztó központba. Elég messzire kerültem Kárpátaljától keresztül a Kárpátokon. Az iskolában verseket is írtam és ma is eszemben vannak a szülőfalumról írt sorok:
Idegen földön, idegen emberek,
minden idegen, ami körülvesz.
Már alig várom, hogy hazamehessek,
s jó anyám karjaim közé öleljelek.
Lepájból 1954. november 10-én kerültem Nyivenszkojéba3, így hívták ezt az orosz helységet. Ez nem messze van Kaliningrádtól, régi neve Königsberg. Itt jártam ki a rádiólokátoros iskolát, egy évig tanultam. Innen Mamonovba irányítottak ahol a tengeri repülősöknél szolgáltam rádiólokátorosként. Az állomás a szárazföldön volt. A radarnál 6-8 ember dolgozott, két váltásban. Váltásonként 3-4 ember. Nem csak lokátoros voltam, de őrségbe is jártam. Időközben szakaszvezetői rangot kaptam. Mindig csak szüleimre és haza gondoltam. Imádkoztam Istenhez, hogy vezéreljen haza. Édesanyám sok imára megtanított, Biblia nem volt nálam és nem is lehetett volna. Amikor őrségben voltam fel-felnéztem az égre és elgondolkoztam azon, hogy Isten milyen bölcs és szerető. Messze vagyok szüleimtől, szülőfalumtól, rám figyel, s vigyáz rám. Itt szolgáltam még 10 hónapig, vigyáztuk és őriztük a szovjet légiteret, nehogy idegen gépek berepüljenek. Huszonkét hónap szolgálat után leszereltem (1956 augusztusában), mert szüleim idősek voltak. Édesanyám nagyon beteg lett, majdnem meghalt. Hazajövetelem után nem sokára meggyógyult, én pedig visszamentem Hetyenbe a könyvtárba dolgozni. Itt 1962 tavaszáig dolgoztam, mint könyvtáros és kultúrmunkás. A könyvtárosi munkát is szolgálatnak tekintettem, beszélgettem az emberekkel a könyvről, a hitről, Istenről. Különösen a Jehovistákkal foglalkoztam sokat. Szerették volna, ha belépek soraikba. Én azonban megmaradtam református hitemnél. Abban az időben fényképezgettem is. Le-lejártam a cigánytáborba, mint kultúrmunkás, és itt is beszélgettem Istenről. Sokan mondogatták Hetyenben, miért nem megyek papnak tanulni. Tanítottam színdarabokat, kisebb jeleneteket is. Szerepeltünk a környező községekben is: Nagybakosban, Csonkapapiban, Haranglábon. Szerettem a könyvtárosi és klubvezetői állást. Feletteseim szemében szálka lett tevékenységem, hisz Istenről is beszélgettem az emberekkel. Rájöttem a két munka nem összeegyeztethető. Dönteni kellett, megtettem: Isten szolgája, lelkész akartam lenni. A hatalom azt a törvényt követte, hogy majd csak kihalnak az idős lelkészek, s a templom ajtaja bezáródik, elnémulnak a harangok. Nekem Isten azt sugallta, ott kell hagynom a könyvtárosi munkát, mert Isten segít engem, hogy elérjem célomat. Egy új élet kezdődött számomra, munkásember lettem. Ekkor már nős voltam, nem volt könnyű a döntés.
– Családalapítás?
– Feleségemet már régebben ismertem. Kaszonyban végezte el a hét osztályt4. Egyszerű hetyeni lány volt, a könyvtár előtt járt el, sokat beszélgettünk. Rendszeresen járt templomba, szerette az Istent. Óvónőként dolgozott.
Gyermekszerelem? Talán. Valami vonzott hozzá. 1958. március 21-én kötöttünk házasságot. Szép tavaszi nap volt. A Jó Isten két gyerekkel áldott meg minket: Olga (1959, Kaszony) tanítónő, fiam László (1968, Kaszony) állatorvos. Isten segedelmével szeretetben és megbecsülésben éltünk és élünk. Feleségem kitartott mellettem a nehéz időkben, csak a családnak élt.
– Miért hagyta ott a könyvtárosi munkát?
– Könyvtáros, klubvezető nem hirdethette Isten igéjét. Választanom kellett Isten és az ateizmus között. Isten felé vettem az utamat. 1962 tavaszán Beregszászban esztergályos tanuló lettem. Az iskola befejezése után a Gép- és Traktorállomás gépkocsi szerelőjeként dolgoztam. Letettem a gépkocsivezetői vizsgát is. Sofőrködtem a GTÁ-nál 1965-ig. A kaszonyi kolhozban megtudták, hogy gépkocsivezetői jogosítványom van. Hívtak haza dolgozni – elvállaltam. Nem kellett bejárni minden nap Beregszászba. Éjjel-nappal dolgoztam, hogy megkeressem családomnak a mindennapi kenyeret. Annak örültem, hogy feleségem itthon lehetett, nevelhette gyermekeinket: lányomat és fiamat. Gépkocsivezető és expeditőr lettem a kolhozban, a tejet hordtam a kaszonyi kolhozból a Beregsomi Tejüzembe. Útközben gyakran felvettem gyalogoló embereket. Így ismerkedtem meg Gönczi Pál református lelkésszel. Elmondtam neki, hogy az a vágyam, hogy Isten igéjét hirdessem – lelkész legyek. Elgondolkodott azon, amit közöltem vele. Megígérte, hogy segít célom elérésében. Nem tudta, hogyan valósítható ez meg. „Nehéz lesz, hisz az egyházat a hatalom ellenségének tartja, és az ateizmust hirdeti mindenütt.” – mondta.
– A hetvenes években sokat jártunk feleségemmel Beregsomba: anyósomhoz. A tiszteletes úrról azt mondták: a „Bibliás sofőr”?
– Igen azt mondták, hogy én vagyok a Bibliás sofőr. Míg sor került rám, hogy átadjam a tejet a szeparátornak, a beérkezés sorrendjében kellett várni, néha nem keveset, elővettem Bibliámat és olvastam. Nem tartottam és tartom sértőnek, sőt megbecsülésnek, örültem neki. Útközben vettem fel pártembereket is, akik kifogásolták, hogy a Bibliát olvasom. A kolhoz akkori pártitkára is megemlítette, hogy azt sosem engedik meg, hogy lelkész legyek. Mindig azt feleltem: „Istennél semmi sem lehetetlen…”. Nem csak a Bibliát, de vallásos könyveket is olvasgattam.
– Hogyan alakult az élete tovább?
– Gönczi Pál lelkész javasolta, beszéljek Petneházi Gyula lelkésszel, aki abban az időben a KRE (Kárpátaljai Református Egyházkerület)5 jegyzője volt. Hazajöttem és elmondtam feleségemnek, hogy én olyan sugallatot kaptam, hogy Isten engem a lelkészi munkára szemelt ki, nekem ezt kell követni. Egy átbeszélgetett éjszaka után úgy döntöttünk, megpróbálom a küldetést végrehajtani. Másnap letettem a tejesautót, átöltöztem és elmentem Petneházi Gyula lelkészhez, aki Mezőkaszonyban szolgált. Kérdésemre ezt a választ kaptam:
– Sajnos, Lacikám nem lehet tanulni. Magyarországon nem lehet, itt nincs hol. A püspök úr írogatott mindenfelé, nem látjuk a megoldást. Rigában, Tallinban baptista6 lelkésznek lehet tanulni, majd egy különbözeti vizsgával református lelkészként szolgálni.
Ungváron a vallásügyi hivatal nem engedélyezte, hogy református lelkészek Rigában és Tallinban tanuljanak. Igyekezett mindenféle látható és láthatatlan akadályokat gördíteni a lelkészképzés elé.
Reménykedtem, hogy az Isten nem nézi jó szemmel az ateista törekvéseket. 1969-től megkezdtem készülni a lelkészi pályára. Ebben Petneházi Gyula főjegyző segített titokban: ellátott könyvekkel és tanácsokkal. Nagyon féltünk nehogy megtudja ezt a hatalom. Ha kérdésem volt azt leírtam egy lapra és a megbeszélt helyen a templomnál elrejtettem. Rendszerint 5-6 nap múlva megkaptam rá a választ. Így folyt ez 1970-ig, amíg nem jelentkeztem a lelkészképző tanfolyamra. Ebben az időben a sztálini terrornak a hruscsovi7 olvadás némi engedményt tett. Így az egyházak is lélegzetvételhez jutottak.
– Végül, hogy került sínre?
– A jövő lelkészeinek képzése égetően sürgős volt. A háború utáni kor lelkészei kihaltak, mások áttelepültek Magyarországra. Gencsi Béla püspök úr békekonferencián volt Moszkvában és ott beszélt a vallásügy vezetőivel. Elmondta, hogy nagy szükség van református lelkészek képzésére Kárpátalján. Megígérték, hogy telefonálnak Ungvárra a vallásügyi hivatalba. Ez ugyan sok időbe telt, majdnem egy évbe. Úgy emlékszem 1970-ben lehetett. Ahhoz, hogy a Szovjetunióval tárgyaljanak a nyugati államok: a szabad vallásgyakorlást és a lelkészképzést kérték. A hatalomnak engedményeket kellett tenni.
– Közre játszott ebben a hruscsovi „enyhülés korszaka”?
– Igen, ez is közrejátszott. A Helsinki Egyezmény aláírása után (1975) megengedték az egyházaknak, hogy saját berkeiken belül lelkipásztort képezzenek. Átmeneti nyitás volt ez külföld felé, várható volt az orosz ortodox egyház felvétele az EVT-ba (Egyházak Világtanácsába, 1975).
1977-ben Tóth Károly magyar református püspök ismét Kárpátaljára látogat és tárgyal az orosz ortodox egyház képviselőivel. A kárpátaljai reformátusokat Gencsi Béla református püspök képviseli. A tárgyalás legfontosabb eredménye, hogy a református egyház hivatalosan is engedélyt kap lelkészképzésre. Kétévenként két lelkész.
– Hogy értesült arról, hogy lehet jelentkezni lelkésznek?
– Gönczi Pállal üzent Gencsi Béla püspök úr. Többen jelentkeztünk: Oroszi Pál, Apai György, Gulácsi Lajos, Sütő László, Horkay Tibor. Kettőnk jelentkezését hagyták jóvá: Oroszi Pálét és az enyémet, hogy miért, nem tudom. Szerintem, Isten így rendelkezett. Gulácsi Lajos kérelmét visszautasították, mert vallási meggyőződése miatt hét évet ült. Igaz, velük semmit nem közöltek.
– Mikor kezdte meg a tanulást?
– Hivatalosan a tanulást 1972-ben kezdtem meg. Ekkor még dolgoztam és tanultam is. Nem volt könnyű: a munkát becsületesen elvégezni és tanulni is. Este későn kerültem haza és még vártak a könyvek. Késő éjszakába nyúlt a tanulás, de hajtott valami, úgy éreztem nem csak magamnak tanulok, a küldetésemet végre kell hajtani.
– Kik voltak a tanítómesterei?
– Tanítómestereim: a püspök úr Gencsi Béla és Petneházi Gyula nagytiszteletű úr. Sokat tanultam bátyám apósától, Strumf Jenő baptista lelkésztől és feleségétől, akik Amerikában tanultak. Én csak Strumf-bácsinak hívtam. A felesége is sokat magyarázta a Bibliát, mert ő meg misszionárius volt. A baptista és a református felekezet igen közel áll egymáshoz, régebben három évig együtt tanultak a teológián. Mások is segítettek: Forgon Pál püspök helyettes, Horkay Barna nagytiszteletű úr, Bán Zoltán lelkész úr. Mindenkinek felügyelő lelkésze volt. Nekem Gencsi Béla püspök úr, aki többször ott volt, amikor Istentiszteletet tartottam Bátyúban.
– Hol voltak a foglalkozások?
– A foglalkozások Beregszászban, Ungváron és Szürtén voltak. Keveset foglalkoztak velem, mert oktatóim nagy elfoglaltak voltak. Röviden elmagyarázták az anyagot és azt, mit kell megtanulni. A képzés nagyon nehéz volt, hisz nem volt teológiai irodalom. Azokból a könyvekből tanultunk, amelyek még 1944 előtt jelentek meg és voltak a lelkészek birtokában. Főleg liturgiára (Istentiszteleti rendtartás), dogmatikára (keresztyén hittételek tanítása), Heidelbergi Kátéra és II. Helvét Hitvallásra oktattak. A gyakorlati tanulás négy évig tartott.
– Mikor és hol volt a vizsga? Kik vizsgáztattak? Képviseltette az állam magát?
– Az első lelkészképesítő vizsga Ungváron volt 1973. november 13-án. A vizsgabizottság elnöke Gencsi Béla püspök, tagjai: Mitró István (tanácsos), Vass József (esperes), Horkay Barna (esperes), Stefán Miklós (esperes, püspöki titkár). Sikeresen levizsgáztunk Oroszi Pál és én. Az állam nem képviseltette magát, még az egyházügyi hivatal se. Tovább már nem dolgoztam készültem a következő vizsgára a lelkészi képesítés elnyerésére. A vizsga után segédlelkész lettem.
– Hol?
– Haranglábon, Kaszonyban, Zápszonyban, Rafajnán és Bótrágyon Bán Zoltán esperes mellett voltam segédlelkész.
– Gondolom mindent megtettek, hogy lépjen vissza. A kérdés egyszerű volt: nincs lelkész, nincs egyház. Zaklatták-e?
– A zaklatás megvolt. Hivattak úgy az állam oldaláról, mint az egyház oldaláról, beleavatkozott munkahelyem is. Hívogattak a kolhozirodára is. Próbáltak lebeszélni, de fenyegetőztek is. Az akkori párttitkár Dzsanda Péter is megpróbált lebeszélni. Beregszászból kijött a járási főnök (a nevére nem emlékszem) vele jártam az orosz iskolába. Azt ígérték, elküldenek tanulni. Válasszak, mi akarok lenni: gépészmérnök, agrármérnök. Elintézik, hogy felvételi vizsga nélkül felvegyenek. Erre azt válaszoltam: „Mérnök lehet akárki, de lelkész csak az, akit Isten elhív erre a pályára.” Nem hallgattam semmilyen beszédre, csak egyre, amit Isten hang nélkül megéreztetett velem, hogy kövessem az ő akaratát, az ő kijelentéseit.
– Hivatták-e máshová is?
– Igen, sok volt a lebeszélés, zaklatás, fenyegetés, a felesleges járkáltatás.
– Hármasban beszélgetünk: Sütő László lelkész úr és felesége. A tiszteletes úr erről nem szívesen beszél. Felesége mondja el, hogy a család nehezen élte át a zaklatásokat. Amikor a hatalom látta, hogy a rábeszélés nem hat fenyegetőztek: hivatkoztak a családra. Hívogatták Beregszászba, Ungvárra elég gyakran, éjszaka későn járt haza. Rendszerint úgy intézték, hogy lekésse a vonatokat. Mindig rettegve várták haza kislányukkal és néhány éves fiukkal. Mindent ígértek neki, csak lépjen vissza. Laci hajthatatlan maradt. Abban bízott, hogy az Úr megsegíti: így is lett.
– Hogyan akadályozták lelkészi munkájában?
– Akadály volt elég. Az egyházat igyekeztek a templom falai közé visszaszorítani. Állandóan ellenőriztek. Nem tudtam azt se, mikor és ki ellenőriz. A templomba bárki bejöhetett. Különösen, míg nem ismertem a gyülekezetet. Bejöttek, meghallgatták az Igehirdetést, úrvacsorát is vettek. A községi bírók is ellenőriztették hány gyerek jár templomba. A hivatalnokokat, pedagógusokat megfenyegették, munkájukból elbocsátották. Az egyik iskolaigazgatót azért váltották le, mert elment a virrasztóba. Csonkapapiban a tanácselnök megkérdezte, miről prédikálok. Mondtam, nem prédikálok olyat, ami az államnak ártana. Sohasem politizáltam, csak Isten Igéjét hirdettem. Politikából úgyis volt elég.
– Mikor volt a második lelkészképesítő vizsga?
– 1974. június 19-én volt az utolsó vizsga, amikor megkaptuk a hivatalos okiratokat, hogy lelkészek lehetünk Oroszi Pállal együtt. Nagyon boldog voltam, nagy örömmel mentem haza, feleségem szeme könnybe lábadt, a gyerekek is nagyon örültek.
– Hogyan emlékszik vissza a felszentelésre?
– A felszentelés 1974. július 25-én, Szürtében volt. Örömmel emlékszem vissza, s nagyon boldog voltam, hogy teljesült vágyam. Oroszi Pállal együtt szenteltek fel Gencsi Béla püspök úr vezetésével. Rengetegen voltak: lelkészek, presbiterek, hívek. A lelkészek közül Stefán Miklós, Horkay Barna, Forgon Pál, Gönczi Pál, Bán Zoltán. Ott volt a család és a rokonok.
– Hogyan emlékszik vissza beiktatására?
– A beiktatásom Bátyúban 1974. augusztus 23-án volt. Én Horkay Istvántól vettem át a gyülekezetet, aki hat évig volt ott lelkész Balogh Béla halála után. Jelen volt a beiktatásomon Horkay István és kedves felesége, aki ott kántorkodott. Jelen voltak a szomszéd községek lelkészei: Gönczi Pál, Bán Zoltán és Gencsi Béla püspök úr. Velem örült családom, testvérem, rokonaim. Akkor nem gondoltam még, hogy harminc évig fogok szolgálni. Isten ennyit adott nekem, kezében van az egészségem, bár úgy lenne, hogy visszamehetnék, szolgálhatnám Istenemet és magyar népemet, akiket nagyon szeretek. Úgy érzem ők is engem. Sajnos ilyen egészséggel szolgálni nem lehet, ezért is adtam be kérvényemet nyugdíjazásomra. Most már idehaza vagyok és gondolkodom a szolgálaton, amit nagy odaadással és tisztelettel tettem.
– Képviseltette-e az állam magát: a vizsgán, a felszentelésen és a beiktatáson?
– Se a vizsgán, se a felszentelésen, se a beiktatáson hivatalos küldött nem volt. Bihari István, a nagyközségi tanács elnöke eljött a beiktatásomra és az ünnepi ebédre. Még beszédet is mondott, nem mondott semmi államellenes dolgot: a szeretetről és a békéről beszélt. Később kitűnt, nem egyeztetett a feletteseivel. Nem csak megdorgálták, de le is váltották, pedig párttag is volt. Büntetésül az építőbrigádba tették, majd Jehova tanúja lett. A beiktatás után többet nem engedélyezték a szeretetszolgálatot, a közös ebédet. A beiktatást is visszaszorították a templom falai közé. Az állam nem tűrte, hogy sok volt a szimpatizáns, ha nem is járhattak templomba szívükben ott volt Isten. Az ünnepélyes beiktatás, szerintük, nyilvános propagandának számított az egyház mellett. Ezt a pártállam nem tűrte. Méghozzá kisebbségi, nem pravoszláv. Európa szerte elterjedt modern egyház, a református. Kérdések fogalmazódnak meg bennünk: féltek? Nem tűrték a másságot? Hatalomvágy? A párttagok szüleit is sokszor nem lelkész temette, hanem polgári temetés volt.
– Mit gondol, miért tört meg a jég, hogy megengedték a lelkészképzés?
– Már említettük, hogy eleinte kétévenként két lelkészképzéséről volt szó. A Magyarországi Zsinat felajánlotta lelkészképzését magyarországi teológiákon, de ezt elutasították. Így lett ez az áthidaló megoldás itthon, magánúton. A hatalom semmi módon nem engedte volna meg, de Isten akaratát nem gátolhatták meg, mert amit Isten akar, teljesíteni kell. Íme, a példa, megbukott a Szovjetunió, megbukott az ateista propaganda is, ami ellenezte, hogy az Igét hirdessük. Úgy hiszem, és úgy vallom, hogy itt ezen a sokat szenvedett földön a magyarságnak anyanyelvén kell hirdetnünk az Igét. A hatalom arra számított, hogy nem lesz lelkész, bezáródnak a templomok ajtajai, elnémulnak a harangok. Zártak is be templomot: Bilke, Téglás, Beregvégardó. A bilkeit lebontották, magyarázat – elfogytak a hívek. Téglást Szürtéhez, Beregvégardót Beregszászhoz csatolták – egy helyen két templom nem kell. Tégláson ravatalozó, Beregvégardón ateista múzeum lett. Ma már ezek az egyházak újra élnek, mert Isten így látta jónak.
– Mit tartott legfontosabbnak lelkészi munkájában?
– A lelkészi munkában a legfontosabbnak az igehirdetést tartottam. Az egyház visszaszorult a templom falai közé: a hitoktatás, a konfirmálás megszűnt, Bibliaórát tartani nem lehetett, a lelkészlakásokat elvették.
– Mit üzen a fiatal lelkészeknek?
– Tisztán hirdessék Isten igéjét, ne hallgassanak semmilyen tévtanításokra, ne hagyjanak teret az ördög munkálkodásának. Isten nem engedi, hogy letérjünk a helyes útról, mert szereti az embereket. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16) Isten küldött a nehéz időkben is embereket, most is küld, hogy hirdessék az igét. Fiatalok tanulnak Budapesten, Debrecenben, Sárospatakon, Pápán, Kolozsváron a teológiákon, hogy hazatérve hirdessék Isten igéjét és szolgálják népünket. Örülök, hogy unokám Dancs Róbert is Isten igéjének hirdetője lesz. Nekik már sokkal könnyebb, de a feladat is nehéz. Nekünk az egyház megmentése volt a feladatunk, míg nekik szembe kell nézni a rohanó világgal, azzal a szemlélettel, hogy a fiatalság csak a mának akar élni és nem fordul arccal Isten felé. A felnövekvő nemzedék jó útra terelése, a kárpátaljai maroknyi magyarság megmentése (italozás, drog, kivándorlás) a fő feladatuk. Kérem őket, hogy jöjjenek haza, ne menjenek el, azon munkálkodjanak és azért, hogy megmaradjanak gyülekezeteink és az itt élő magyarság ajkán még századokig felcsendüljön a kárpátaljai református Egyházkerület Himnusza: Mindig velem, Uram… Legyenek szerények, szelídek, hű szolgái református egyházunknak!
– Mit gondol miért mennek el fiatal lelkészeink, miért hagyják itt árván a gyülekezeteket, mi erről a véleménye?
– Mi arra tettünk esküt, hogy az itt élő magyaroknak fogjuk hirdetni Isten Igéjét. Hívek voltunk eskünkhöz. Nekem példaképeim voltak azok a lelkészek, akik a nagy világégés és a meghurcolás után is itt maradtak, hogy a kárpátaljai magyarságba lelket öntsenek, ha nehéz körülmények között is, de hirdessék Isten Igéjét. A véleményem az, hogy a hajóskapitány utolsóként hagyhatja el a hajót, nem értek vele egyet, úgy érzem nincs bennük igazi szülőföld szeretet az itteni árva magyarság iránt, senkit megkötni nem lehet.
– Köszönjük a beszélgetést: erőt, egészséget kívánunk!!! Várjuk vissza, legalább vendéglelkészként.
– Köszönöm! Jó lenne, ha Isten meghallgatná, és mint nyugdíjas lelkész egyszer-egyszer visszalátogathatnék. Adja Isten, hogy továbbra is hívogassanak a harangok Isten házába! A jövő feladata, hogy minden egyházközségnek legyen helybennlakó lelkésze. Sajnos én nem lakhattam ott, mert még most sincsen lelkészlakás. Ez a legközelebbi feladat. Nehéz és fájó a búcsú a gyülekezettől, úgy érzem, becsülettel elvégeztem a rám bízott munkát. „Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet rám bíztál, hogy végezzem azt.” (János 17,4)
Sütő László 2003. február 28.-ig szolgálta hűségesen híveit. Súlyos beteg lett. Isten segedelmével ismét talpra állt, de már csatasorba nem állhat. Négy gyülekezet: Bátyú, Nagybakos, Beregsom és Csonkapapi gondjait hordta a vállán. Nagybakosban egyházat szervez, templomot épít, kezdeményezi a magyar hétvégi iskola megnyitását. Hat évig Bereg (1993-1999) megye esperese, előtte két évig tanácsos. Isten máskent döntött, ezt el kell fogadni. Sütő László csak teljes energiával tud dolgozni: „Nem lángolni, égni kell!” – tartja. Lesz, aki továbbvigye a lángot: unokája Róbert aki 2006-ban végez Sárospatakon, a teológiai főiskolán, s elindul a nagyapa nyomdokain.
Jegyzetek
1. MTSz – (машино-тракторная-станция) név élt a köztudatban magyarul GTÁ (gép- és traktorállomás) 1948-ban alakultak a megalakuló kolhozokat szolgálják ki, mivel nem volt gépparkjuk.
2. Kimaradt két tanév: 1944/45-ben nem volt tanítás. Mindenkit visszatettek egy évvel mivel a Szovjetunióban a tanítást hét éves korban kezdik. Így Sütő László 1945/46-ban ismét az első osztállyal kezdi.
3. Nyevinszkoje – kis falu Kaliningrádtól nem messze.
4. Abban az időben hét osztályos iskola nem volt Hetyenben, aki tovább akart tanulni Kaszonyba járt.
5. KRE – Kárpátaljai Református Egyházkerület 1921. augusztus 21.-én alakítják meg Ung, Bereg, Ugocsa képviselői. A cseh hatalom különböző kifogások miatt csak 1923. április 27-én ismeri el. Első püspöke Bertók Béla.
6. Baptista – a 17. század elején Angliában keletkezett egyik keresztyénfelekezet, aki az egyháza tanítása szerint csak a felnőtt korban felvett keresztséget ismeri el.
7. Nyikita Szergejevics Hruscsov – a Szovjetunió miniszterelnöke (1958-1964), aki elindítja az „enyhülés” korszakát.
Bátyú, 2004. március 2.
Bagu Balázs
